A nagy GöncölszekérMiért törött a Göncölszekér rúdja?
Szent Péter ült a Göncölszekér bakján. Hát amint ment a csillagok között, meglátott szembe jönni egy másik szekeret. Nézte, mi rakomány van rajta, hát boros szekér volt, hordókat szállított. Gondolta Szent Péter, talán megkóstolta a kocsis a bort, így tévedt rá az égi útra. Rákiáltott Péter a kocsisra: „Térjen ki, atyafi!” – „Merre térjek?” – kiáltott vissza a kocsis. „Hát jobbra” – szólt vissza Péter, de már hajtotta is a maga kocsiját a másik irányba, mert közel volt a másik szekér nagyon. Mégis összeütköztek, mert a részeg kocsis nem tudta hirtelenjében, melyik a jobb keze, s ő is amarra tért ki. Ettől kezdve látszik töröttnek a Göncölszekér rúdja.
Noé és a szőlővessző
Ahogy Noé apánk bárkájával megfeneklett az Ararát hegyén, gondolta körülnéz a világban, amelyből éppen visszahúzódott a víz. Lement hát Noé a völgybe. Mikor pedig visszafelé kapaszkodott, egy alkalmas botot vett a kezébe, hogy azzal segítse magát. Jöttében Noé talált egy elpusztult állatot. Megpiszkálta a bottal, hát egy macska teteme volt. Annak a vére keveredett a botba. Ment tovább Noé, talált egy másik állatot, azt is megpiszkálta. Az egy oroszlán volt, annak a vére is keveredett a botba. A harmadik állat egy döglött kutya volt, végül pedig egy disznó, azoknak a vére is keveredett a botba. Fölérve az Ararát hegyére, Noé leszúrta a botot a földbe, abból lett az első szőlőtőke. Aki pedig annak terméséből, a borból iszik, hasonlóvá válik a négy állathoz, melyek vére a botba keveredett: előbb kedveskedik, cirókodik, mint a macska, aztán, ahogy folytatja az ivást, bátornak érzi magát, mint az oroszlán, majd acsarkodik, mint a kutya, végül pedig az asztal alatt hempereg a sárban, mint a disznó.
Szent Pál szíve
Egyszer Krisztus Urunk, Szent Péter és Szent Pál a földön jártak. Éppen egy szőlőskert mellett mentek, mikor Szent Pál így szólt Jézushoz: „Milyen szépen fizet ez a szőlő!” – „Bizony így van” – válaszolta Krisztus. Szent Pál pedig odament az egyik tőkéhez és a kezével félrekaparta a földet az egyik lecsüngő fürt alól. „Nagy vétek az, te Pál!” – szólt rá Krisztus. „Csak úgy teheted jóvá, ha meggyújtod a szőlőtőkét és fölibé hajolsz.” Meg is tette Pál, s a lángra kapó szőlőtőkével hamuvá lett ő is. Nem maradt más belőle, csak a szíve. Azt a szívet Szent Péter betette a tarisznyájába. Este Krisztus és Péter szállást kértek egy gazdánál. A tarisznyát a konyhában egy szögre felakasztották. Abból pedig olyan édes illat áradt, hogy a gazda lánya kíváncsiságában felnyitotta, és mélyen belészagolt. Állapotos lett tőle. Nagyon felindult erre a gazda, meg a felesége is, de Krisztus megbékítette őket, mondván: „Minden, ami a világban van, Istentől vagyon.” Így született meg másodszor is Szent Pál.
Krisztus és az ácslegények
Egyszer Krisztus Urunk és Szent Péter a világban jártukban elfáradtak és egy kocsmában kerestek szállást éjszakára. A vendégszoba öt ágyából azonban négy már foglalt volt, s a négy ácslegény, akik azokat elfoglalták, éppen boros kedvében mulatott az ivóban, a szekercenyéllel ütve az asztalt a dalok ütemére. Így Krisztusnak és Péternek csak egy ágy jutott. Üldögéltek egy darabig az ivóban, míg megvacsoráztak Krisztusék, akkor Péter megkérdezte: „Talán már terhedre van ez nagy zajongás, menjünk-e föl aludni, Uram?” – „Mehetünk, fiam, Péter” – mondta Krisztus. Föl is mentek. Fönt javasolta Péter: „Feküdj te belülre, Uram, a védettebb helyre!” – „Jól van, Péter!” – válaszolta Krisztus, és így is tettek. Följöttek a szobába később az ácsok is, s közöttük az egyik legénynek olyan virágos kedve volt a bortól, hogy a szekerce nyelével verte tovább a ritmust, előbb az ágy szélén, ahol Krisztusék feküdtek, aztán a kívül lévő Szent Péter derekán. Tűrte Péter, egy darabig, de végül csak odafordult Krisztushoz, kihasználva a szünetet, amíg az ácslegény lement az ivóba egy újabb kancsó borért: „Uram, cseréljünk helyet, gyere ki onnét a forróságból ide a jó levegőre, mert még megfúlsz a végén!” – „Jól van, fiam, Péter” – mondta Krisztus, és helyet is cseréltek. Visszajött az ácslegény is, aki meg így szólott, elővéve újra a szekercenyelet: „No, akkor adjunk kicsit a beljebb fekvőnek is!”
(Dr. Zilai János)
