Az elválás órája itt vagyon,
Vonagló szívem végre megszakad,
Az élet harcát immár felhagyom.
Kifáradtam... nem küzdhetek tovább;
Elzsibbadnak a lüktető erek...
Leroskad a kínok bús vándora:
Ki tégedet úgy imád, úgy szeret.
Pihenni térek, elpihenni hív
A szenvedőkkel jót tevő halál,
de, elviszem magammal képedet,
Ki oltárképem, szentségem vall.
Síromban is csak rólad álmodom;
Hol virágot hajt hűlt szívem pora...
Hol róla csattog a dalos madár,
Ha fészket rejt a lombok sátora.
Mert lesz ott fészek, lesz dalos madár,
Hol az elvirult költő elpihen;
Hol rólad szövi örök álmait
Szenvedésektől meggyötört szívem.
Ez álmok-álma oly édes leszen:
Nem háborítja többé földi nesz...
A csattogó dal, mely egekbe tör,
Szerelmemnek a folytatása lesz.
Hallgasd meg e dalt, jöjj ki majd ide;
E dalok szárnyán beszélek veled:
A párja után felsíró madár
Ajkról hallod fájó lelkemet;
Szerelmében: szerelmem száll feléd –
Hozzád – utánad – későn és kora:
Hol elpihenve, rólad álmodik,
Megszakadt szívem hamvadó pora.