Még nem is messze mentünk;
A borzasztó csata után
Még csak alig pihentünk;
A hadra feszült ereink
Még jól se lankadtak;
Tüzünktől felforrt véreink
Még el se csillapodtak:
Mégis mely gyenge mozgások,
Melyek bennem pezsegnek.
Egy harc után nem szokások
Igy verni sziveknek.
Óh hányféle indúlattól
Hányódunk és vetődünk!
Most a hadi ábrázattól
Talpig felhevitődünk:
Majd egy szép kép csillámjától
Lobbant fel egy tekintet,
Melynek igaz bírásától
Márs vasbottal elintett.
Most is a török puskája
Nem lőtt meg oly mérgessen,
Mint egy oláh kislyánykája
Rám tekintvén édessen.
Nem láttam én még vad fának
Soha ily szép gyümölcsét,
Egy havason nőtt oláhnak
Ilyen nyájas erkölcsét.
A Mahomed zord vitézze
Elfelejti vadságát,
Dühösségében csak nézze
E természet virágát.
Én is, ha magyar nem volnék,
Érte nevem letenném,
Vagy halnék, vagy megbomolnék
De Ruszándát elvenném.
Ha nem volnék, ami vagyok,
Lábom azt is igérte,
Hogy a Kárpátusok nagyok,
Mégis megmászná érte.
Oláhszűrt vennék magamra,
Kérges bocskort kötöznék,
Fejszét vennék a vállamra,
S a hegyekbe költöznék,
Ha kimennék a juhokkal,
Ruszándát is kicsalnám,
Talpig megraknám csókokkal,
Örömömbe befalnám.
Vess véget hazai hűség
E lágy gondolatoknak,
A puhának gyönyörűség,
Pálma kell a bajnoknak.
