EGYSZÓLAMÚ ZENÉNK egyik ága műzene, másik néphagyomány, írott emlékeink a XIX. század elejéig tisztára műzenét tartalmaznak. Akkor ébredt a tudatos érdeklődés a népdal iránt, megkezdődött az addig íratlan szájhagyomány írásba foglalása. A század derekától sűrűn megjelenő gyűjtemények többé-kevésbbé vegyesen közlik a kétféle eredetű dallamot, népdalok címe alatt. De a tulajdonképeni néphez csak a XX. század gyűjtői fordultak következetesen, erre az időre maradt a néphagyomány mélyebb rétegeinek feltárása.
Műzenénk csak a nyomtatás korában jelentkezik. Tinódi „Cronica”-ja előtt (1554) nincs számottevő írásos feljegyzésünk.
Utána mintegy harmadfélszáz esztendeig nincs világi kótanyomtatványunk. Kézirat is alig valami: néhány lírai és táncdallam a XVII. századból. Csak a XVIII. század vége felé szaporodnak a dallamfeljegyzések.
Mi a magyarázata e, nyugati szemmel nézve, megdöbbentő szegénységnek? A török hódoltság sokat megértet, de nem mindent. Zene minden időben több volt itt, mint amennyit leírtak.
Azonban a magyar zeneélet, mint általában az egyszólamú kultúrák, nem kívánta, nem használta az írást. Úgyszólván mai napig megélt nélküle. Ma is találunk elég cigányzenészt és úri dilettánst, aki kótaismeret nélkül ügyesen kezeli hangszerét, vagy dalol, s nagy dallamkészletet halmoz föl emlékezetében.
Évezredes keleti kultúrák zeneírás nélkül élnek máig. Csak az európai többszólamúság tette nélkülözhetetlenné a zeneírást.
A könyvnyomtatást azután egyszólamú új dallamok terjesztésére is felhasználták. Históriás és egyházi énekek már nyomtatásban indultak útnak, ha utóbb szélesebb körökben a régi módon, szájról-szájra terjedtek is el.
Ezért oly kevés a régi kótánk. Hogy abban népzene nincs: természetes. Ritkaság ez nyugaton is. De nálunk még egy külön oka is van. A keleti kultúrák nagy gyújtópontjaitól elszakadt magyarság minden kultúrát nyugatról kapott. Ezért elfogult lett magávalhozott ősi hagyományaival szemben, vezetői mindig azok ellenére akarták civilizálni és boldogítani. Ha nem idegen származása miatt, e miatt vetette meg a nemzet művelt rétege a néphagyományt, Anonymustól máig.
Irodalmunk első írott emlékei fordítások, pedig tudjuk: századokkal előbb voltak már epikus énekeink. Azokat nem ítélték leírásra méltóknak, dallamaikat mégúgysem. Később is csak egyházi énekek láttak nyomdafestéket. Balassa világi énekei hajszálon múlt, hogy mind el nem vesztek. A zenei írástudás még sokkal ritkább lehetett, mint ma. Ezt a tudományt nem pazarolhatták paraszti énekekre. Ezért néphagyomány féljegyzésére a XVIII. század vége előtt nem került sor. Ami írott emlékünk addig van, mind külföldi átvétel, vagy külföldi ösztönzés után induló próbálkozás. Ilyen Tinódi zenéje is. Hogy van valami magyaros esés néhány dallamában, főkép ritmusában, az kétségtelen, hisz dallamait a szöveg recitálása szülte. De az is inkább új kezdésnek, bizonytalan tapogatódzásnak látszik, mintsem régi hagyomány folytatásának. Körülbelül ezt mondhatjuk el többi XVI. századi dallamunkról is.
Belső okokból bizonyosnak kell vennünk, hogy az ötfokú néphagyomány élete folytonos volt ezer év óta. Tinódi egyetlen dallamában van csak némi nyoma (Sokféle részögösről), az pedig nyugati kölcsönzés, másodlagos ötfokúságával együtt.
A török hódoltság nemcsak az Alföldet tette sivataggá, hanem csírájában letaposta a XVI. században nekizsendült zenekultúránkat is. Ezért nem lehetett folytatása Tinódinak, ezért veszett el egy csomó, énekszövegek fölött jelzett dallamunk.
Még jobban rejtőzik előlünk a tánczene. Első pár adatunk arról is XVI. századi, még pedig külföldi nyomtatványokban.
Itthon nyomtatott magyar tánc 1820-ig nincs. Pedig ha egyéb nem, tánczene mindig szólt itt. Elszórt kéziratos feljegyzésekben is 50-100 éves hézagok mutatkoznak. Azokból ugyan sem jellegét, sem fejlődését soha meg nem ismerjük. Nyilván egészen írás nélkül adták tovább, szaporították nemzedékről nemzedékre. Még legtöbb magyar levegőt érzünk néhány XVII. századi lőcsei táncban.
Idegen táncok régen is csakúgy elárasztották az országot, mint manapság. A néphagyomány néhány dallama azt sejteti, hogy egyik-másik a népig is eljutott. Alkalmasint ott kereshetjük az elveszett magyar tánczene jórészét is.
A XVI. század fejlett lantirodalma őrizte meg első adatainkat. De például a brassai Bakfark műveiben eddig senki egy atomnyi magyarságot sem tudott kimutatni. Ilyen jelenségek erőszakos magyarrá minősítése tisztára illúziókergetés.
Hogy a XVIII. század vége felé szaporodnak a dallamfeljegyzések, azt Maróthi György kezdésének tulajdoníthatjuk. 1743-ban kiadott négyszólamú zsoltárával és a mellékelt kis zenetanítással elsőnek egyengette a kótaismeret útját. A debreceni és pataki iskola a melegágya a nekünk új négyszólamúságnak. Hozzánk került formája nyugaton akkor már régi és elavult. Mégis bölcsen tette Maróthi, hogy azt hozta be, s nem valami fejlettebbet, bonyolultabbat. Nekünk az is nehéz volt. Annak mintájára később megpróbáltak a diákok mindenféle magyar dalt is többszólamúvá tenni s újonnan szerzett tudományukat egy sor egyszólamú dallam feljegyzésére is felhasználták.
E pataki és debreceni melodiáriumok anyaga igen vegyes. Még ki sem alakulhatott egy jellegzetesebb magyar dallamstílus (ami benne eredetibb, a kuruckor hagyománya), már betört a barokk, idegen dallamképleteivel. Majd 1800 táján a németes jambusdallam. Az idegenség áradatában félénken üti fel fejét egy-két magyarabb dallamtípus.
Mikor a népiesség ráirányítja az irodalom figyelmét a népdalra, lassankint dallamát is kezdik észrevenni. Egyre jobban elválnak a magyar és nem magyar dallam útjai. Megjelenik a „Magyar Nóták Veszprém vármegyéből”, a félszázad óta alakuló új, úri tánczene összefoglaló gyűjteménye. (E „nótáknak” nincs szövege, néha a dallamra utólag próbáltak verset írni.)
Erre, a mai hallgatónak inkább csak külsőségeiben magyar zenére építi Erkel Ferenc első operáinak nyelvezetét.
Majd egyre többet írnak szövegre, s a tánczene mellé egy új, magyarosabb énekstílus fejlődik. A nemzet mintha újra megtalálná a hangját. A jambusdallamok lassankint elhallgatnak, az egész országot betölti az új hang, társadalmi rétegeket áthidalva, még eddig nem sejtett mértékben tágítva a magyar lelki közösséget.
A verbunkos megrekedt az előkelők klavírján, legfeljebb néhány jobb cigánybanda közönségéig jutott el. Az új dal a főrangúaktól (dalszerző is akad köztük: gr. Festetics Leó, a „Kondorosi csárda mellett” szerzője) a városi polgárságon át az egyszerű falusi népig eljut. Nyomtatásból indul, de szájról-szájra terjed, főleg a népszínművek révén. A szaporodó népdalgyüjteményekbe is bejut, bár kirívó bennök, ha nincs többségben.
Mert e szerzők eleinte a népdal hangját még annyira sem találják el, mint az írók.
A fejlődés, mint az irodalomban, itt is egy eljövendő tehetség útját egyengette, de az a tehetség nem jött el. Egressy, Simonffy, majd Szentirmay együtt sem tesznek egy Petőfit, sem tehetségben, sem kultúrában, hisz valamennyien többékevésbbé zenei dilettánsok, csak phonascus-ok. Munkásságuk inkább a Petőfi-utánzókéval párhuzamos.
Kétségtelen: ez az első tömeges megjelenése egy közérthetően magyar, népszerű zenének, amit még ma is mindenki annak érez. Félszázadon át ez volt az ország zenei köztudata. Magyarsága nem mélyebb a népszínművekénél, hisz ugyanegy kor, ugyanazon szellem szülöttei. [9]
Egyoldalúságaik, hibáik is közösek. De ily világos, közérthetően magyar kifejezésmódra bennük jutott először a magát kereső magyarság, mióta a XVIII. végén kezdődő szellemi újjászületés a zenében is megindult. Ez az újjászületés meg nem áll, zökkenők, katasztrófák ellenére máig folytatódik, a magyarabb magyarság felé.
Nagyritkán megcsendült a népszínműben is, másutt is egy egy másféle, messziről-került dallam. Nem oly tetszetős, fülbemászó, nem oly hajrázó, zárkózottabb, keményebb. De mélyebben magyar, messzibb múltba mutató.
Ez elszórt dallamok hívogattak arrafelé, ahol termettek, mikor a millennium mámora elszállt, s az itt maradt sivárságban egyre bizonyosabb lett: ez nem a teljes magyar élet, kell még egy mélyebb magyarságnak lenni, igazi arcát még rejti előlünk.
