Tréfából a vendéglőben csak olyan ételt rendeltünk, amelynek neve mindkettőnk nyelvében megvolt, amelyet tehát még közös őseink is fogyaszthattak ázsiai lakomáikon. Halat rendeltünk, mert azt finnül is kalanak hívják, aztán vajat, illetve a finnek szerint vojat. Kértünk még szarvast is, amit a finnek szarvinak neveznek. Sajnos, nem kaptunk. Mivel azt a finnek is vezinek ismerik, mindehhez csak vizet ittunk, mégpedig jégbe hűtve, tekintettel arra, hogy a jég finnül is jee. Így ültük meg az áldomást, így vigadtunk, hogy alkalmunk akadt nem is annyira az ételeket, mint inkább a szavakat nyelni, azaz njele, mint ők mondják. Kamaszos jókedvünkben majdnem kézzel ettünk, csak azért, mert a kéz finnül is kézi. Aztán nagy sokára mégis nekikészülődtünk, elmenni, amit ők így fejeznek ki, hogy mene.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
