- Azt mondja, hogy ők meg finnek - magyarázta barátom. Erre rajtam is erőt vett a meghatottság. Valóban olyasfajta érzés áradt el rajtam, mint amikor egyszer, négyévi távollét után végre találkoztam egyetlen testvérbátyámmal. Finn testvéreinktől, tudtam, jó néhány ezer évvel ezelőtt váltunk el, valahol az Urál és a Volga között. Érthető hát, hogy elég sokáig maradtunk így összeölelkezve, miközben egymás hátát ütögettük.
Beszélni, sajnos, nem tudtunk; közös anyánk hajdani nyelvéből az ezer esztendők alatt mindketten sokat elfeledtünk. De ez nem volt akadály. Azonnal elhagytuk a pályaudvart; ők is, mi is elhalasztottuk az utazást, beültünk egy vendéglőbe. Ismétlem, én nemigen értettem meg őket még németül sem, barátom volt a tolmács.
A finnek lelkesülten, elragadtan beszéltek Magyarországról, a napsütötte déli rónákról, ahol mellesleg sohasem jártak. És még lelkesültebben a dicső magyar népről, az ő hatalmas testvéreikről, akik közül elevent életükben először a mi személyünkben láttak. Sok mindent tudtak rólunk. Kigyúlt arccal emlegették Árpádot, Hunyadit, Petőfit. Mellem feszülni kezdett, valami személyes közt éreztem e nagy férfiakhoz; először éreztem egy hatalmas nemzet fiának magamat. A finnek nem győzték dicsérni hősiességünket, szabadságszeretetünket, műveltségünket, melyet annak idején, leszállva az ázsiai törpe lovakról, oly gyorsan megszereztünk. Helyeslően bólintottam. Mit tagadjam, hősnek, szabadságszeretőnek, sőt feledve, hogy még németül sem tudok, roppant műveltnek éreztem magam. A finnek fölfelé tekintettek ránk. Mindketten diákok voltak, nyelvészek. Én is annak, nyelvésznek készültem. Így rengeteg szót ismertünk egymás nyelvéből, olyanokat is, amelyek az egypár ezer éves távollét alatt álruhát öltöttek magukra. Előkerestük ezeket is.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
