Különös kérdés, látszólag egészen egyszerű, valójában nagyon is bonyolult. Őszintén szólva még megérteni is nehéz, nemhogy felelni rá. Mi a magyar? Felesleges vagy természetes kérdés ez? Úgy tör föl belőlünk, mint egy létprobléma, korszerűnek látszik és sürgősnek. Soha izgatottabban nem kérdeztük, mint ma. De ha egy kicsit sarokba szorítanak, kiderül, hogy voltaképp magunk se nagyon tudjuk, mit kérdezünk?
Mi a magyar? Mit jelent ez a mi?, mit jelent a magyar, és mit jelent itt a kérdőjel? Próbáljuk elemezni. Nem azt kérdezzük, ki a magyar, hanem hogy mi a magyar? Hogy ki a magyar, azt tudjuk magunkról, hisz mi magunk vagyunk a magyar. De mi az a magyar, ami vagyunk? S most nem az önismeretről van szó, nem valami lelkiismeret-vizsgálásról, nem arról, hogy milyen a magyar? Nem is a jellemzés érdekel annyira. A meghatározás érdekel. Mi a magyar? A jellemzés csak eszköze itt a meghatározásnak. A magyarság lényege érdekel, az, ami benne sajátos és összetéveszthetetlen, ami mindentől megkülönbözteti.
A faji* vonás tehát? Nem éppen, vagy egyáltalán nem.
Semmi esetre sem valami testi vagy törzsi jelleg, fizikailag örökölhető. Antropológiai kutatásokból nem remélek sokat megtudni arról, amit én keresek. Petőfi, ki nem is volt tiszta magyar faj*, többet mond nekem erre nézve, mint az antropológusok minden koponyái. A magyarság, amelynek lényegét kérdezem, történelmi jelenség. S ahogy történelmileg kifejlődött, nem testi, hanem szellemi jelenség. Az átöröklés, mely folytonosságát biztosítja, nem testi, hanem lelki. A testi átöröklés hatása inkább ellenkező itt, az egyre színez és változtat. Hiszen a magyar kevert és állandóan keveredő nép, Szent István óta s egész bizonyosan már azelőtt is. Vajon mit nevezhetnénk itt jogosan alapszínnek, legrégibb rétegnek, „ősmagyarnak”? S azonos-e ez még azzal, amit ma magyarnak ismerünk? Legalábbis nem árnyalódott és gazdagodott-e azóta a felismerhetetlenségig?
Hogyan ragadjam meg az ilyen alakuló, időbeli valóságot, mely mint egy kibontakozó növény az évszakokon át, nyújtja el életét egy évezred mozgó közegében? Nehéz módszertani kérdés: hol keressem azt, amit keresek, melyiket fogadjam el igazi magyarságnak? Próbáljak visszatérni az ősihez, elképzelni a magot, mely még nem is hasonlít a felnőtt palántára? Vagy csak a kifejlődött növénnyel törődjek, a jelennel, az érett virágzással? Vagy ez viszont talán már inkább hervadás, talán a virágzás már mögöttünk van, s az igazi magyarságot valahol közbül kell megtalálnom, újabb történetünk valamely dicsőséges állomásán? Zavartan pillantok végig századainkon. Kép kép után sorakozik előttem, a magyarság változó arcai, mint egy film szalagja, végtelenig szaporítható kockákkal: melyik az igazi?
Persze, mindegyik igazi. De egyik sem teljes arca a magyarságnak. Olykor alig mutatnak valami közösséget, s némelyik szinte idegenül néz ránk. Értelmüket s azonosságukat az előzők és következők sorozatából nyerik. A film egységes: egyetlen kép, az idő dimenziójában. Az egészet kell tekintenem, egyszerre látnom múltat s jelent, mint egy kép szélét és közepét, a jövőbe ívelő vonalakkal. Mert ennek a képnek egyik oldalát még függöny borítja.
Egyszóval a magyarság élő valami, s kiterjedése az időben van. Lényegének vizsgálatát nem alapíthatom pusztán mai formájának ismeretére. Ez elégtelen volna; lapos, mélység nélküli vetület, véletlen síkján a jelennek. A lényeget és maradandót csak más vetületekkel való összehasonlítás sejtetheti meg. De éppoly kevéssé lenne elegendő alap az ősi vagy „eredeti” magyarság feltárása és visszaidézése, ha ilyesmi sikerülhetne is. Az a magyarság, amely bennem él, már sokkal többet és mást jelent, mint az ősi és „eredeti”. Én nem az ősit akarom visszaállítani, én ennek a ma-létező és bennem is élő magyarságnak mibenlétét és jelentését kérdezem. Ehhez szükségem van az egész történelemre. Régire és újabb korira egyformán.
De mit jelent itt az, hogy „kérdezem”? Úgy érzem, a kérdés minden szavát könnyebb megvilágítani és megérteni, mint magát a kérdőjelet. Miféle feleletet tudok elképzelni egy ilyen kérdésre? Ha a magyarság bennem él, közvetlenül s belülről ismerem lényegét. Minek akkor még kérdeznem azt? Nincs a világon szó, mely többet mondhatna róla, mint az én belső, közvetlen érzésem. S mégis, mihelyt egyszer a gondolat fölmerült, ellenállhatatlan kívánság ösztönöz, hogy lefordítsam ezt a szavak és fogalmak nyelvére. Hogyan lehetséges az ily különös műfordítás? Hogyan fogják hozzá? Vannak-e szótárak, glosszák, lexikonok, hogy megkönnyítsék vagy utat mutassanak?
