Eötvös József - A zászlótartó


Eötvös József - A zászlótartó
I.

Gyásztérein Mohácsnak
Megszűnt a nagy csata,
Tört vértek s fegyverek közt
Fekszik sok dalia.

S hol annyi bátor küzdött,
Oly sok szű vérezett,
Az esti szellő sóhajt
A gyászmező felett.

Ébren csak egy vitéz még
Az ezerek közül;
Romján a dúlt hazának
Csak ő tekint körül.

Vér foly le homlokáról,
Széttörve fegyvere,
Egész csak még a zászló, ─
Ezt tartja hős keze.

Ezt tartja és körűlnéz,
Számitva társait:
És lám egy sem hiányzik,
Mind, mind jelen van itt.

Ki reggel véle jött el,
Mind megmaradt helyén ─
Keblében mély sebekkel,
Szenny nélkül fegyverén.

S ő föltekint az éghez:
"Légy áldva Istenem!
Sok bajnokunk veszett el,
De Árpád népe nem.

A nép, mely ily csatát veszt,
Mely halni így tudott,
Feltámad még a sírból
S még egyszer élni fog".

Így szól, és most tovább megy
A pusztult téreken;
Már csak lépése hangzik
S a táj csendes leszen.


II.

Mély völgynek rejtekében
Áll egy magányos lak,
Fölötte zúg a fenyves,
Alatta a patak.

A völgy körűl a Mátra
Magaslik ég felé,
Miként ha nagy falával
Nyugalmát védené.

Felette tiszta égnek
Borúl el kárpita,
Áldásként öntve fényét
A völgy virágira.

S mig lenn a messze síkon
Naponként harcz zajog,
E tájnak nyugodalmát
Csak ha a lomb susog ─

Zavarja, ─ s zúgó csermely
S madárkák éneke.
Itt élt régmúlt napokban
Egy tisztelt remete.

Nyugodtan, mint e bérczek,
Tisztán, miként ege,
S magányban, mint a csermely,
Így folyt el élete.

Hajdan, ifjabb korában,
A dalia nevét
Jól ismeré az ellen,
S hatalmas fegyverét.

S a hon, mely nem felejti
Győzelmes bajnokát,
Sokszor babérral fűzé
Körűl hős homlokát.

De hogy leszállt Mohácsnál
E honnak csillaga
S nem volt miért csatázzon
A bátor dalia:

E völgy nyugodt körében
Rejté el bánatát;
Szivét a bú emészti,
A rozsda jó vasát.

Most agg, hosszú napokban
Sok évek folytak el;
Haja galamb-fehér lett, ─
Nyugodtabb a kebel.

S miként ha hó takarja
A hervadt téreket,
Csak itt-ott áll egy kóró
A jég-lepel felett:

Úgy hosszu életének
Nehéz keservibül
Csak itt-ott még egy emlék,
Mely néha felmerül.

De ha távol falukból
A nép hozzája jött
S az agg letérdepelve
A feszület előtt,

Éghez emelt kezekkel
Könyörgé istenét,
Hogy el ne hagyja veszni
Letiprott nemzetét;

Hogy el ne hagyja veszni
A szép magyar hazát,
Hogy el ne hagyja veszni
Nagy Árpád magzatát:

Akkor sejdíti néha
Az ájtatos tömeg,
Hogy bár e fej megőszült,
Hogy bár e kéz remeg, ─

De egyiránt még ifjan
Hevül ez agg kebel,
Szemén a könnyek érte
Még nem apadtak el.


III.

Igy múlt a hosszu élet;
Kifáradt a kebel,
Mit rég sejdít, most érzi:
Hogy végre menni kell.

S kiket sokszor szavával
Vigasztalt bú között
Még egyszer összegyüjti
A kis kunyhó körött.

"Oh légyetek üdvözölve
Még egyszer, jámborok,
Kik terhes életemnek
Baráti voltatok.

E hosszu földi pályán
Végig kisértetek,
Oh légyetek üdvözölve
Utolszor, hív sereg!

Egy kincset rejt e kunyhó.
Mig ifjabb volt karom,
Megvédtem; éltem eltelt;
Most már rátok bízom".

Igy szól, s megy kunyhajába
S egy zászlóval kilép;
Terhétől karja reszket;
Bámulva áll a nép.

"Im kincsem! szebb napokban
Királyom bízta rám, ─
Közötte száz veszélynek
Mohácsnál hordozám.

S sok évig a kunyhóban
Őriztem kincsemet.
Im itt van, szenny nem érte
E szentelt színeket.

Büszkén lobog, mint egykor
Győzelmeink alatt;
Sok elveszett Mohácsnál
De zászlónk megmaradt.

Mátyás fényes lakában
A félhold űl Budán,
S új zsarnokok jöhetnek
A zsarnokok nyomán:

De míg e zászló meglesz
S élnek emlékeink,
Nem fognak eltiporni
Győzelmes ellenink.

A hosszu éj után a
Napnak kell jőnie,
És a korány fuvalma
Fölébred majd vele.

S ha kéz lesz, mely e zászlót
Fel birja tartani,
E szellő a redőket
Ki fogja bontani.

És újra kardot fognak
Az elszokott kezek,
Melyek lánczot viselve
Megerősbültenek.

S megtisztul a töröktől
Budának szent fala
És újra ön-hazánk lesz,
Mi börtönünk vala.

De hol van, a ki tartsa
Vészek között, a kéz?
Hol van, ki védni birja
Zászlónkat, a vitéz?"

Szólt ─ s ím, a mint körűlnéz,
Száz kar emelkedik
És száz ajakról egy szó
Mind, mind ajánlkozik:

"Kevés egy élet, egy kar,
E terhet hordani,
De mindnyájunkra bízzad
S meg fogjuk tartani".

S a melyet elbocsáta,
Száz kéz ragadja meg
A zászlót, s most közöttük
A nép felett lebeg.

Ő látja, s megnyugodva
Csukódik bé szeme;
Hisz zálogát jövőnknek
Jó kézbe tette le!

Szerkesztés dátuma: péntek, 2011. január 14. Szerkesztette: Szász Bea
Nézettség: 2,420 Kategória: Rendületlenül » Törökvilág
Előző cikk: Czuczor Gergely - Mohács Következő cikk: Eötvös József - Mohács


   







Tetszik  

Megjegyzések

Bencsik Zita Ilona
szerda, 2013. február 6. 02:38
A képen látható szobor is Mohács főterén áll, felirata a következő:

Bencsik Zita Ilona
szerda, 2013. február 6. 02:41
És, hogy lássuk, tényleg "zászlótartó"...

Bencsik Zita Ilona
szerda, 2013. február 6. 02:43
Más szögből.

Bencsik Zita Ilona
szerda, 2013. február 6. 02:53
Az 1526. évi csatavesztés után a törökök felgyújtották, majd újjáépítették Mohácsot.
A több, mint másfél évszázadig tartó megszállás idején Mihadzs volt a település neve.
1686-ban Radonay Mátyás, Zalavár kapitánya felszabadította, de 1687.augusztus 12.-én a császári had védelmi okokból felégette a várost.
Sok-sok évtizednek kellett eltelnie, hogy Mohács újra magára találjon, s kiváltságos mezővárossá alakuljon 1742-ben.
A török hódoltság alóli felszabadulás 250.évfordulójára, 1937-ben készült a Széchenyi téren álló zászlótartó szoborcsoport, Martinelli Jenő (1886-1949) alkotása.
A szoborcsoport a Széchenyi tér nyugati oldalán, a városházával szemben áll.
A mészkőből faragott, szorosan egymás mellett álló három férfialak a nemzeti összefogást és egységességet jelképezi.

Forrás: ittvoltam.hu



Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: