Kimondom, fönnen érzem én
Hisz nemzetemre vall
Dalom, hatalmas zengzetén.
Kitárom én szívemnek
Dúsgazdag életét,
És dús szívemből árad
A szép magyar beszéd.
Költő vagyok: ki több?
Van-e, ki jobban, szebben él?
Ó, van-e szédítőbb
Gyönyör az ihlet kéjinél?
Örvényeidbe látok
Átszellemülve, lét!
És mélyeid kizengi
Bűvös magyar beszéd.
Költő vagyok. Ki mer
Repülni versenyt én velem?
Cserélni senkivel
El nem cserélem életem.
Dalomban töri gátját
Hatalmas árja szét,
S büszkén kel ajkaimról
Lelkes magyar beszéd.
Költő vagyok. Ki lát
Mélyebbre, mint a dal fia?
Megnyílik a világ,
S titokzatos harmónia
Zeng akkor ajkaimról
És árad messze szét.
Méltó vagy Istenekhez,
Dicső magyar beszéd!
Költő vagyok. Szívem
A szabadságért lelkesül,
Mert írva mélyiben.
Éljen az ember emberül!
Ujjongok álmaimban
Bilincset törve szét,
Kitör belőlem akkor
Szilaj magyar beszéd.
Költő vagyok s magyar.
Virága büszke törzsnek én,
Napfényes álmival
Csügg lelkem áldott életén.
Dalomnak minden ember
Megérzi még hevét,
S fönséged elragadja,
Csodás magyar beszéd!
(1890)
