Kisirt szemekkel néz-néz az ezeréves asszony:
Ezüst kigyóként sziszegve futott meg négy hûtlen folyója,
Havas bárányként messze szökkent három kerge halma.
Csak az árnyak, az árnyas, temetõ magyar sors halhatatlan
Árnyai nem hagyják el örök bánatu anyjuk,
Csak az árnyak jajongják jajába ezer év hiába-folyását,
S keringnek, mint szédült porfelhõk, s ragyognak, mint távoli délibábok.
Bús asszony, látod-e Vitézt, ki a vak reménnyel csatázik,
Berzsenyit, ki a világ fölforrt tengerébe réved?
Pokolbeli malmok zokogását tépi Vörösmarty vonója,
Kõszirtként, mennydörögve hull hegyrõl a völgybe Petõfi!
A te fiad Arany, busongó madara hûvös, ködös õsznek,
És Vajda, ragyogó Mont Blanc-csúcs havas éjben!
S Ady, Ady! a hûtlen, haragos, kinek zömök árnya
Szerelmes gondban visszaszáll, földobott kõként orcádra ütve!
