Heltai Gáspár - Krónika az magyaroknak dolgairól


Heltai Gáspár - Krónika az magyaroknak dolgairól
Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól [*]
Mint jöttek ki a nagy Scythiából Pannoniában, és mint foglalták magoknak az országot, és mint bírták azt hercegről hercegre és királyról királyra nagy sok tusakodásokkal és számtalansok viadaljokkal, melyet Heltai Gáspár megírta magyar nyelven, és ez rendre hozta az Bonfinius Antalnak nagy könyvéből és egyéb históriás könyvekből nem kicsin munkával

AZ BONFINIUS ANTALRÓL ÉS ANNAK BÖLCS ÍRÁSIRÓL

Mikoron írnának Kristus Urunknak születésének utána 1486., és immár Mátyás király az ő királyságban nagy sok hadakat viselt volna, és egyébképpen is sok jeles dolgokat cselekedett és véghözvitt volna, békülde Francországba és Németországba, és mindenütt megkeresteté az jeles tudós népeket, és béhozatá azokat nagy költséggel és bőv füzetésre Magyarországba. Mert látja vala, hogy a magyarok barbarusok és csak bárdolatlan parasztok volnának, és semmi egyébre igen jelesek nem volnának, hanem csak az egy nagy vitézségre. Ennekokaért hozá bé a sok tudós embereket Magyarországba, ezek mellett egyébféle sok jeles műves mestereket külenb-külenbféle tudományokban és mesterségekben, hogy az magyarok meglátnák azoknak szép tudományokat, nagy emberséges voltokat és az ő bölcs mesterségeket, ők is megszelídnének, és a régi ostobaságból kitérnének, és tanulnának naponként szép emberséges és bölcs tudományokat és mesterségeket, hogy az ő országa is megépülne és megékesülne.

Miért kedig Mátyás király igen nagy tisztességkívánó is vala, nem akará, hogy az ő jeles cselekedeti, jeles hadai, nagy győzedelmi és az ő sok jeles lött dolgai, avagy az ő nagy vitéz atyjának dolgai, jeles cselekedeti és ennyi sok diadalmi véle egyetembe meghalnának és felejtségbe jutnának, hanem hogy renddel megírattatnának, és az írásnak vagy krónikáknak olvasása által esméretbe lönnének és megmaradnának az jövendő embereknél, hogy ekképpen emléközetbe maradna mindenkoron az ő nevek mind az egész világban. Ezért hívatá Olaszországból ezt az Bonfinius Antalt is.

Olasz volt ezokaért ez Bonfinius Antal, Asculan várasbéli polgár, mely a picenti tartományba vagyon, és ékesen szóló és író a deák nyelvben volt. A görög nyelvet is igen nagy mesterségesen tudta. Volt kedig özvégy ember akkoron, mikoron Mátyás király őtet kihozatá hozzája. Vala kedig szegény ember. És maradtanak vala néki feleségétől két hajadon leányi, házasságra alkolmatosok. Mikoron ezokaért Mátyás királyhoz jött volna, szép írásokat hoza néki. Hoza kedig az ő írási és szép versei közett egynyíhány kenyvet is, melyeket görög nyelvből deák nyelvre tolmácsolt vala. Mikoron látta volna ezokaért Mátyás király az Bonfiniusnak nagy bölcs voltát, igen örüle néki. És miérthogy hallotta vala szegény voltát, és hogy öreg kiházasító leányai volnának, őmagát ezer arany forinttal megajándékozá, mindenik leányt is ezer-ezer forinttal, hogy ez lönne jegyruhájok. Mert Olaszországban olyan törvény vagyon, hogy az atya előszer kihirdeti az ő leányának törvényét, mert anélkül senki nem kéri, és senki sem veszi el. Úgy marada annakutána Bonfinius Mátyás királynál.

Meghadja kedig Mátyás király mind a püspekeknek, mind apáturaknak és mindenféle deákoknak, hogy elkeresnék mind az egész országot, minden káptolonbéli librariákat és minden kalastromokat, és egybegyűtenének minden jedzéseket, írásokat és minden históriákat, és azokat béhoznák, hogy megláthatná azokat az Bonfinius rhetor, és egymás után szép rendre hozhatná, és szép ékes deák szókkal megírhatná azokat.

És mikoron ekképpen lött volna, Bonfinius a sok jedzésekből és külenb-külenbféle írásokból mind egy könyvbe szörzé mind az egész históriát kezdettől fogva mindvégig. Annakutána Mátyás király mind az egész országból gyűte az urak és főrendek közül huszonnégy vényeket, és Visegrádon azok előtt és a király előtt mind kezdettől fogva végig elolvassa Bonfinius a könyvet, és úgy szóltanak renddel minden cikkelekhöz, és megmondották, mint hallották ők azon dolgokat az ő ősöktől. Úgy készült meg az Bonfinius krónikája Mátyás királyig. Mátyás király üdejébe Bonfinius mind véle volt, és együtt járt véle a táborokban, és füleivel meghallotta, és szömeivel meglátta mind az dolgokat, és úgy írta meg azokat szép renddel.

Mátyás király után is élt Bonfinius, és László király udvarában volt. László király is nagy füzetést tött néki, és arra fogadta, hogy az ő üdejebéli dolgokat Mátyás király üdejétől fogva megírja. Meg is írta, és annakutána az egész krónikát dedikálta és ajánlotta László királynak. De a könyv nem volt nyomtatva, hanem csak írva. És a püspekek annak utána ki-ki mind magának megíratta. De miérthogy a könyv nagy és hosszú, restellték megírnyi mind a könyvet, ezért egyik egy részét írta, másik a másikat, harmadik az harmadikat. E sok darabokból annakutána mü üdőnkbe egybeszedegettük, és rendre hoztuk mind az egész könyvet nagy munkával és nagynehezen, mert az egész könyv elveszett Bonfiniusnál és László királynál.

Mátyás királynak köszenjük ezokaért ezt, hogy nálunk vagyon az Magyar krónika, és hogy Bonfinius azt bölcs és ékes deák szóval megírta, mert ha Mátyás király oly bőv füzetést nem tött volna, és viaszfazékban és somfánál főzett volna, mint az mostani fejedelmek és urak: bizony, egy csöpp krónikánk sem volna, és nem tudná senki, mint jöttenek a magyarok bé, és honnét jöttenek bé az országba, kik voltanak fejedelmek és királyok kezdettől fogva ez országban etc. Köszenet volna ebbe az jámboroknál, méltók is volnának ezek böcsületre, kik ebben munkálkodtanak és munkálkosznak, hogy az magyarok az ő nyelvekben megláthassák az ő elejeknek jeles históriáit. De kevesen találtatnak, kik valami hálaadósággal lönnének az szegény jámborokhoz. Mit tehetünk? Olyan volt mind kezdettől fogva az világ. Ám légyen minden az ő kívánsága szerént.

[...]

A MAGYAROKNAK ELSŐ KIJÖVÉSEKRŐL SCITHIÁBÓL

ELSŐ RÉSZ

Az hunok, kiket mostan magyaroknak nevezünk, régen Scithiában mind vadászással éltenek. Mert mint odafel megmondottam, ők semmit nem tudtanak sem szántás, sem kapálás felől. Ennekokaért az Isten csodálatos okot vete eleikbe, mely miatt indultattanak annakutána, hogy kijőjenek az ő földekből. Mert némelyek azok közül, kik laknak vala az Meotis állóvíz mellett, vadászni menének, és eleikbe támada egy nyéstén szarvas. És mikoron azt kergetni kezdették volna, futni kezde, és a futásba tarta az gyégre, az Meotis állóvízre. Utána sietének mind az vadászok, annyira, hogy oly messze jutának, hogy meghaladták vala a Cimerius Bosphorust. Mikoron kedig annyira utána siettenek volna a szarvasnak, hogy elérték volna az európabéli Scithiát, ott elenyészék előttek a szarvas.

Látván ezokaért az vadász magyarok ott a földet, igen csodálják vala azt, és igen di csírik vala. Annakutána úgy térének vissza esmét az ázsiai Scithiába, és megbeszélék az ő társainak renddel mind, mint mentenek volna, és mint lelték volna az jó földet. A magyarok kedig mindjárást utálni kezdék az ő savány és meddő földeket. Ezt is megláták, hogy igen sokan volnának, ezokaért felkelének mind feleségestől és gyermekestől, és az vadászok után indulának, és általjövének az Meotis állóvízen. És hogy általjöttenek volna, láták, hogy az a föld sokkal jobb volna az ő földeknél és hazájoknál, és elfoglalák azt a földet, és letelepedének ott az víz mellett.

[...]

A SZÉKELYEKRŐL, KIK ŐK IS MAGYAR NEMZETEK

I. RÉSZ

Mikoron az Aladár az viadalban veszett volna Scambria alatt, elszalada háromezer magyar az veszedelemből, és ezek táborba szállának Cegléd földén. De miérthogy félnek vala az Dietrich úrnak és a több német uraknak hatalmasságától, elindulának onnét, és nagy sietséggel bémenének Erdélybe. És miérthogy minden nemzetek úgy törnek vala az magyarokra, ők kitagadák magokat, hogy nem magyarok volnának, hanem székelyeknek nevezék magokat. Ezek mostan is laknak Erdélybe, és külen törvények és erkölcsek vagyon. Osztva vadnak székekben, kiknek ez nevek: Csík, Gyirgyó, Kízdi, Szepsi, Orbai etc. Ezek elein mind szabadosok valának, de az ő hitetlenségekért etc. elsütötte a dér az ő szabadságokat.

AZ MAGYAROKNAK MÁSODIK KIJÖVETELEKRŐL SCITHIÁBÓL AZ PANNONIA FÖLDRE

I. RÉSZ

Mikoron az magyaroknak bémenések után Scithiába, háromszáz esztendeig sok változások löttenek volna Pannoniába, és sok nemzetek egymás után forgattanak volna a birodalomba, mert egyik törte, verte, vágta és kiűzte a másikat. Úgy lőn annakutána, mikoron írnának Kristus Urunknak születése után 744., hogy esmét kiindulának a magya rok Scithiából, hogy esmét Pannoniában, az jó zsíros és termő földre béjőnének.

Mikoron kedig általjöttenek volna egynyíhány országokon, és jöttenek volna Szusz dal és Rio várasok mellé, ott nyugovának annakutána. Az nyogovás után általjövének egy igen nagy és magas havason. Abból kedig aláereszkedvén egy igen nagy lapácra jutának, és ott megszállának. Hertelen kedig ennyi sok saskeselő juta ott reájok, hogy forognak vala minden barmok környül, mint az legyek, és emészteni kezdék az ő barmokat. Felkelének ezokaért, és elsietének onnét minden barmokkal, és esmét feltartának a nagy hegyekre, és mind jövének három egész hólnapig, méglen általjöhetének. Hogy általjöttenek volna, aláereszkedének, és úgy jutának az orosz földre, mely Lengyelország mellett vagyon. Két dolog lőn kedig, melyek kiindíták a magyarokat Scithiából:

Előszer: a Csaba kapitánnak, az Atila fiának testamentoma. Mert midőn Csaba igen megvénhedett volna, minek utána Pannoniából hazament vala, és immáron halálos ágyában volna, hozzáhívatá a fő népeket a magyarok közül, és kénszeríté őket az ő is te nekre, Damasekre etc., hogy mikoron üdővel megsokasodnának, esmét a Pannonia földre akarnának kimenni, és azt foglalni magoknak, és azt bírni, és hogy bosszút akarnának ál la ni az ő jobb atyjoknak, az Attila hercegnek ellenségin.

Másodszor: indítá őket egy álom, hogy kijövének Scithiából. Mert a scithiai Hunniában, mikoron terhébe esett volna az Enodbil asszony, az Eleudnek a felesége, ez olyan álmot láta: Egy igen szép sólyom jöve eleibe, és ez hajtá az ő fejét az ő köbelébe. Annakutána ennek gyönyörűséges nyugovásából egy szép folyóvíz forra ki az ő méhéből, mely nagyon megárada, és Scithiából ez kifolyván üdegen földre folya, és ott ki kezde terjedni, és béfogá azt az egész országot.

Mikoron az Enodbil asszony megbeszélette volna ezt az álmot, az vrázslók és az álom magyarázók ezt magyarázák belőle: hogy az Enodbil asszony szülendő volna olyan magzatot, kitől oly fejedelem támadna jövendőre, ki Scithiából kiviendő volna nagy népet, és más országot foglalandó és bírandó volna.

Mikoron ezokaért az Enodbil asszonnak bétőlt volna üdeje, szüle egy szép fiúmagzatot. És az ő atyja nevezé azt Álmosnak, az álamról, melyet látott vala az ő felesége, az Enodbilia asszony.

II. RÉSZ

Ez Álmos nemzetségéből támada annakutána egy Árpád nevő főember. Ennek üdejében indulának másodúttal a magyarok Scithiából, amint odafel megmondottam.

Mikoron ezokaért a magyarok immár Oroszországban volnának, meghallák azt a székelyek Erdélben, kik Atila után maradtanak vala az országban. És ezek felkelvén, eleikbe menének Oroszországba, és onnét béhozák őket Erdélybe.

Valának kedig a magyaroknak hét kapitányok. Az első Árpád vala, ki a többinél kazdag és nemesb vala. A másik kapitány Szabolcs vala, az harmadik Gyula, a negyedik Kenünd, az ötödik Lehel, az hatodik Bérbulcsó, az hetedik Vurs. Mikoron ezokaért béjöttenek volna Erdélben, újonnan megszámlálák a népet, és mindenik kapitány alá adának harmincezer hadakozó férfiakat. És ezek közett rendelének századosokat, ötvenedeseket és tizedeseket, mert mindenestől fogva az hadakozó férfiak valának kétszázezeren és háromezeren.

És eloszolván Erdélben, nagy ásással hét nagy földvárakat csinálának, melyekben megnyugovának egy üdeig. És ez hét földvárakról híják a németek az Erdél földet Szibenbürgen, azaz hét-vár-földnek.

Annakutána gyűlésbe bégyűlének Désre, és onnét bocsátának egy kímet, egy Kusi nevő férfiat, hogy az megkímlené a Pannonia földet, holott azelőtt bírt vala Athila herceg, az ő ősek, mert meghallották vala, mely igen zsíros és jeles termőföld volna a Pannonia.

És a Kuzsi mind béjárá az egész Pannoniát, és mindeneket megláta. Annakutána megtölte egy palaszkot Duna-vízzel, és vén egy marok füvet és egy marok földet, és vissza tére, és meghozá ezeket a kapitányoknak.

Midőn meglátták volna ezeket a kapitányok, megesmérék azokról a Pannonia földnek zsíros és jeles termős voltát. És az Árpád kapitány vén azonhelt egy hadikürtet, és megtölté azt a Duna-vízzel, és scithiai mód szerént felemelé azt, és felszóval mondá: Mü atyáink, Mars és Hercules, kiknek vezérlésekből követtük a mü eleünket, és oly messze földről jöttünk a Pannonia földért, könyörgünk tünéktek, hogy engedjétek münékünk ezt e földet örökké való lakásunkra, hadd telepedjék le itt a tü népetek, hadd légyen vég immár a mü búdosásunknak, és a Dunának istenét megengeszteljétek münékünk, viseljetek oly gondot reánk, hogy el ne vesszünk a mü környülünk való ellenségünk miatt. Miérthogy kedig a tü nevetekben hadakozunk, adjatok erőt münékünk, hogy mindenütt hírünk légyen, hogy az istenekért és emberekért hadakozunk etc.

És mikoron az Árpád kapitány elvégezte volna imádságát, mindjárt áldozá a kürtbéli Duna-vizet az Marsnak és a Herculesnek. És a magyarok azon helyt kiáltának felszóval háromszor: Deus, Deus, Deus. Onnét marada ez a szokás Magyarországban és Erdélyben, hogy valahol valami áro lészen, avagy valami marhának avagy jószágnak vétele, hogy az vétel és áro mellé bizonságokat hínak, és az áldomásitalban háromszor kiáltnak fennszóval: Deus, Deus, Deus. És azt a helyt, ahol ez lőn, nevezék a kiáltás után Deusnak, melyet mostan Désnek híjunk, holott az váras mellett kezel fenn a Szamos víz felett ez egyik földvár vagyon, amelyekről odafel szóltam. Kolozsmonostran is a Kolozs vár felett egy, etc.

Akkoron kedig a gyűlésben adák a magyarok a székelyeknek a nemes szabadságot, mint Attila maradékinak és a magyaroknak régi híveinek, mert ők állhatatoson megmaradtanak vala az országban mind Attila üdejétől fogva, tudnia illik négyszáz és egynyíhány eztendeig.

AZ SVATAPOLUKRÓL, A MAGYARORSZÁGI FEJEDELEMRŐL, ÉS MICSODA SZÍN ALATT ELFOGLALTÁK LÉGYEN TŐLE A PANNONIA FÖLDET, ETC.

I. RÉSZ

Az üdőben vala egy Svatapolug nevő fejedelem, ki bírja vala a Pannonia országot. Mikoron ezokaért valamennyére megnyugodtanak volna a magyarok Erdélben, tanács kozni kezdének, miképpen férhetnének a Pannoniának országához. És adának a Kusinak egy szép feír lovat aranyas fékkel és nyereggel, és küldők azt ajándokba az Svatapolug fejedelemnek, hogy Kusi könyörgenéjék földért, hol lakhatnának.

Svatapolug, a fejedelem nagy örömbe lőn, és víg kedvvel elvevé tőlek a lovat mint ajándokot, és megígére nékik lakóhelyt az országban, gondolván, hogy Erdélnek egyik szegeletiben megmaradandók volnának. Mert azt gondolja vala: Ezek mindnyájan munkás népek és szántó emberek, ennékem kedig elég földem vagyon, ám szántsanak és kapálja nak, jó hasznom lészen belőle.

És mikoron a Kusa követ visszajött volna az válasszal, a magyarok igen örülének néki, és mindjárást visszaküldék Kusát a Svetapalug fejedelemhöz, és meghadják néki, hogy elmenne a földről, mert a föld övék volna, mert áron vették volna tőle, a fejér lovon a földet, a féken a füvet, a nyergen kedig az vizet.

Hallván azt a Svatapolug fejedelem igen kacaga, és monda: Egy nagy bottal agyonveretem a lovat, a féket a szénarétbe vetem, és a nyerget az vízben hányatom. Monda Kusi: Ha nagyságod szinte ezt megművelteti, abból a magyarok semmi kárt nem vallnak, mert az ebek megeszik a lovat, és a kaszások megtalálják a féket, a halászok kedig a nyerget.

Midőn Kusa visszajött volna a Svatapolug fejedelemtől, a magyarok mindnyájan elindulának egész táborral, és menének Pannoniába. Svatapolug is, a fejedelem, minden népével eleikbe szálla. És mikoron megütköztenek volna egymással, a magyarok diadalmosok lőnek a Svatapolug ellen. És mikoron a magyarok utána űznének Svatapolugnak, ijedségéből a Dunába szektete bé, és odahala az vízben.

Mikoron ezokaért a magyarok diadalmosok volnának, és a Pannoniának fejedelme minden népével elveszett volna, elfoglalák mind az országot, és szabadon megkezdék bírni, minekutána mind széllel eltelepedtenek volna.

Árpád, az első kapitány, megszálla minden népével Székesfeírvárnál.

Szabolcs, a második kapitány, letelepedék minden népével a Tisza mellett és Nyírségben.

Kevünd, a harmadik kapitány, elfoglalá az ő népével mind az egész Mezőséget.

Leel, a negyedik kapitány, letelepedék az ő népével Galgóc táján.

Berbulcs, az ötödik kapitány, lebocsátá magát minden népével a Balaton állóvíz mellett.

Gyula, a hatodik kapitány, Erdélbe szálla bé az ő népével. Ez építötte a Gyulafeírvárat.

Vurs, a hetedik kapitány, telepedék le minden népével a Sajó víz mellett.

[...]

AZ MAGYARI KIRÁLYOK

ELSŐ MAGYAROKNAK KIRÁLYA: SZENT ISTVÁN KIRÁLY

Mikoron az vény Gejsa herceg elvégezte volna bészédeit, az urak tanácsba gyű lé nek mindnyájan, hogy királyt választanának magoknak. És mindnyájan egyenlő akaratból választák a Gejsa herceg fiát, az Istvánt, és kezébe adák néki mind az egész királyi birodalmot, és megesküvének néki mindnyájan, és felemelvén őtet, kezeken felvivék a királyi székben, és a magyari királynak méltóságos nevével üdvözlék őtet. Mikoron esmét aláhozták volna őtet a seregbe, mindnyájan az hadakozó vitézek üdvözlék őtet, mind az egész községgel egyetembe.

És az vény Gejsa herceg megajándékozá a főfő urakat, és sok vámokat és harmincadokat megengede az országnak. A hadakozó vitézeket kedig megajándékozá zsold pénzekkel és sok gabonákkal. A községnek is pénzt hányata kapdosásra.

De kevés üdő múlva annakutána meghala a Gejsa herceg, kit az ő fia, az István ki rály, eltemete nagy tisztességgel. Lőnek pedig ezek Kristus urunknak születése után e táj ban, mikoron írnának 996.

Mikoron ezokaért az első István király, kit Szent Istvánnak is neveznek, királlyá lött volna, igen eszesen bírá az ő tisztit, s mindenkoron szöme előtt viselé az Istent, tudván, hogy ennek kellene számot adni minden cselekedetiről. És ezt igen gondolja vala, hogy egy fejedelem sem lehetne nyomos az ő birodalmában, ki nem böcsüllené, és ki szűve szerént nem szeretné és félné az Istent, és ki ennek nem szolgálna igaz hitből, ártatlan, szent életben, és az igazságnak szeretetiben. És erősen olvassa vala a Szentírást, és minden nehéz dolgokban megérteközik vala a tudós emberektől, kiváltképpen kedig a prédikátoroktól.

Annakutána elméne tőle Szent Albirt pispek Lengyelországban, onnét kedig Prusz or szágra és Livóniába, és mindenütt prédikálá az Úr Jézsus Kristust. De ott reátámadának a pogánok, és megölék őtet, és a mártíromok közükbe számláltaték.

Annakutána Szent István király követeket bocsáta mind a környülvaló országokba, és mindenfelé békességet szörze, és szövetségeket szörze minden szomszédival.

De nem sok üdővel annakutána az urak árultatást művelének ellene a pogánságnak kívánságából, és egybe esküvének a király ellen, és támadást művelének az országban, és a községet erővel kezdék elhajtani a római keresztyénségről. Dúlni kezdék ezokaért a falukat, és mikoron jobban egybegyülekeztenek volna, megkezdék a királyi várasokat is, mind Veszprímet a Balaton víz mellett, mind egyebeket is.

SZENT ISTVÁN KIRÁLYNAK HADAIRÓL

II. RÉSZ

Szent István király kedig tudja és jól hiszi vala, hogy ő Istennek kedvébe volna, és hogy az Istennek gondja volna reá, és hogy megoltalmazandó volna őtet a pogány, hamis emberek ellen. Ezokaért mindjárást sereget gyűte Kupa ellen, a fő áruló ellen.

Ez e Kupa kedig nagy és böcsületes ember vala egész Magyarországban, és bírja vala kapitányul az egész Somogyságot. És ez ebbe praktikál vala, hogy a Sarolte hercegnét, a Szent István királynak az anyját, magának vehetné feleségül, hogy annakutána e szín alatt, és a pogánságnak visszahozása alatt kiűzhetné a Szent István királyt, és a ma gya roknak királya lehetne.

Segítségül hívá ezokaért Szent István az Istent, és arra kéré őtet, hogy el ne hadná a Magyarországot, Szent Márton püspeknek is igen esedezék, és nagy fogadásokat fogada néki.

Annakutána választa az ő atyjának hív vitézi közül két hadnagyot, mind a kettőt né me tet: kinek egyiknek Huntes vala neve, a másiknak kedig Pázmán. És ezeknek kezek alá osztá az egész sereget. Fő kapitánnyá választá kedig az egész seregre egy jámbor keresztyén vitézlő férfiat, kinek Vencel vala neve, ki ő is német vala, hogy ez mind a hadna gyok kal, és mind az egész sereggel bírna.

Elindula ezokaért szép renddel minden seregével, és mikoron az Garan vize mellé jutottanak volna, ott egybetalálának a Kupa kapitánnyal és a több áruló urakkal, és meg ütközének vélek. A Szent István kedig igen imádkozik vala; annakutána igen biztatja vala az vitézeket, és inté őket, hogy bátor szűvel vívának a keresztyéni hit mellett. Azonközbe az Vencel, a fő kapitány, megszömlélte volt a Kupát, és arra sietvén, bajt kezde véle víni. Ez az vívásban levágá, és fejét vévé a Kupának, és ottan kiáltani kezde: „Az Isten müné künk adta a győzedelmet!” És így kezde mind Szent István népe kiáltani, és Kupának né pe megijede, és futásra vévé a dolgot, és az Vencel kapitány az ő seregével utánok űze, és sokat levágának bennek, és majd mind megfogák az áruló urakat a futásban.

És mikoron a király megizente volna őnékik, hogy mindnyájan megtérnének, megtére a Vencel kapitány minden néppel, és fogva hozá a királynak mind az áruló ura kat, és a király törvényt tétete reájok a táborban, és mind fejeket szedeté, a Kupa testét kedig néggyé vágatá, és az egyik részét az esztergomi kapuba felfüggeszteté, a másik ré szét az veszprími kapuba, az harmadikat a győri kapuba, a negyediket béküldé Erdélbe, és felfüggeszteté a gyulafejírvári kapuba, hogy például ott állana minden árulóknak. A több foglyokat kedig megbünteté, mindeniket az ő gonoszságának nagy volta szerént.

Másfelől a vitéz népeknek bőv ajándokokat ada. Az Vencelt, a fő kapitánt, szép ajándékokkal megajándékozá, és szép jószágokat ada néki Somogyságban az áruló Kupá nak nagy jószágiból, és nagy tisztességre emelé őtet. Ettől származott a Radus, Radustól a Mis ka, Miskától Kupás és Márton, kik annakutána az urak közett mindenkoron jelesek voltanak. Azonképpen a több hadnagyokat is, és fő vitézeket.

És a király sok ajándékokat külde az ő fogadásából a Szent Márton kalastromában, és egész Somogyságból új dézmákat szörze hozzá, miérthogy a somogyiak az áruló Kupa mellé támadtanak vala.

A király kedig nem hivé magát el e nagy diadalomért, hanem alázatos lőn, és színetlen könyörge az Istennek, hogy az Isten bölcs tanáccsal meglátogatná őtet, hogy halálának előtte mind a keresztyéni hithöz hozhatná az ő népét, a magyarokat, és hogy megerősíthetné őket abban.

És elküldvén nagy költséggel üdegen országokba, kerestete mindenfelé tudós és jámbor népeket, és béhozatá azokat Magyarországba, és azokat osztá szerinszerte az országban, hogy megtanítanák a több papokat és plébánosokat, és hogy prédikálanák az Isten igéjét a községnek.

Ezek közül vala egy jámbor, tudós férfiú, Szent Astricus, minden ő tanítványival, Szent Bonifác, és többen efféliek. Tótországból jöve két remete: egyik András, ki csodatételekkel megbizonyítá az ő tudományát; a másik Benedek, ki annakutána vérét is kiontotta az Úr Jézsus Kristusért.

A király kalastromot épűttete az Astriknak és ő tanyítványinak az Vashegy alatt, és megajándékozá azt sok jövedelmekkel. És nagyon gyönyörkedik vala Szent István király az jámbor tudós népekben, és igen böcsüli vala őket. És semmit nem végez vala az ő hírek és tanácsok nélkül.

III. RÉSZ

Annakutána gondolkodni kezde, miképpen eleit vehetné a magyaroknak, hogy vissza ne térnének a pogánságra, és úgy kezdé az országot szerinszerte osztogatni püspekségekre.

Kiváltképpen kedig igen szereti vala hazáját, Esztergomot. Ezokaért ott épűte legelőszer is egy igen nagy és szép egyházat, és azt szörzé, hogy ott lenne az érsekség, és a főhely az országban.

Annakutána megépűté a kalocsai egyházat, melyben az Astrikot tévé püspekké, miérthogy jámbor és igen tudós ember vala, és nevezé azt Anastásiusnak. Ezt elbocsátá a Szent István király Rómába a pápához, az ő atyjának, Gejsa herceg halála után a ne gye dik esztendőben, hogy áldomást kérne pápától a magyaroknak, miérthogy az ő hiti alá ad ták volna magokat; és hogy Szent Péternek juhai közé számlálná őket.

Ezen is könyörge Szent István király a pápának az Astrik kalocsai püspek által, hogy az ő engedelméből az esztergomi egyház a főegyház lönne Magyarországban, és hogy a pápa megkonfirmálná az esztergomi érsekséget, és a több püspekségeket, me ly e ket a király szörzett és épűtett volna Magyarországban. Ezen is könyörge a pápának, hogy onnét Rómából küldené néki a királyi méltóságnak ékességit: koronát, arany almát és a királyi sceptrumot etc.

Ugyanazon üdőben a lengyelek is megtértek vala a római keresztyénséghöz, és azok is béküldöttenek vala Rómába a pápához, hogy koronát, és az egyéb királyi ékes sé ge ket küldené az ő új királyoknak Miskának. Vala kedig akkor egy Benedek római pápa.

Mikoron ez okaért a pápa megkészítöttette volna a lengyel Miska királynak egy koronát minden ő ékességivel, és másodnapon akarná azt adni a lengyel követeknek: ugyanazon éjjel valami szózat lőn pápához, mely mondá: „Üdvöz légy! A királyi koronát, melyet csináltattál az lengyel királynak, ne adjad a lengyel követeknek, mert holnap hozzád jő a magyaroknak követe: ez is koronát kezd tőled kérni. Ez okaért ezt a koronát adjad a magyaroknak: mert inkább érdemli a magyari király. Ez légyen parancsolva tenéked.”

Elméne ez okaért az Astrik, a kalocsai püspek, nagy sietséggel Rómában, és másodnapon reggel hét órakort a gardinálok együtt lévén a tanácsban a pápával, bébocsáták a kalocsai püspeket, az Astrikot. Ott renddel elkezdé a követséget mondani, mit kéván az magyari király, az István: és emellett elő kezdé számlálni a királynak jámborságát, és az ő nagy hívségét, és nagy szorgalmatosságot a római keresztyénség mellett, és mint öregbítötte volna azt a Duna mellett mindkét felől.

Hallván ezt a pápa és a gardinálok, igen örülének néki, és az ő tanácsokban ezt végezék, hogy az jámbor keresztyén királynak a pápa nemcsak egy szép arany koronát küldjen, és nem csak megkonfirmálja őtet az új királyságban, és hogy az újonnan szörzett pispekségeket megkonfirmálja: hanem miért hív hadakozó vitéz a római keresztyénség mellett, hogy hatalmat adjon néki, hogy mindenkoron egy keresztet viseltethessen előtte, valahol mégyen; és hogy ezt a szokást meg követhessék őutána a több királyok is az ő főméltóságának megjelentésére.

Mikoron az Astrik orátor mindeneket a pápával és az gardinálokkal elvégezett volna, és nagyobbat megnyert volna tőlek, hogynemmint az ő kívánsága volt volna, nagy örömmel megtére Magyarországba.

IV. RÉSZ

Mikoron kedig Esztergomhoz kezel jutott volna, a király processióval méne eleibe minden papjaival és udvarával, nagy tisztességgel. És az Astric orátor elhozá a pápának ajándékit, és megmutatá néki az királyi koronát és a szép keresztet. És a király nagy tisztességgel hálákat ada, és megköszené ezeket a pápának, és hazafogadá az orátort. És mikoron az válasz előszámlálásban megemlíté az orátor a pápát, ottan a király térdet és főt hajt vala, példát adván mind az egész népnek, hogy mindnyájan így böcsülnék és tisztelnék a pápának méltóságát.

Annakutána gondot visele az országnak csendességére és békességére; és törvé nye ket és jó szörzéseket szörze: előszer a gyilkosok ellen, annakutána az házasságtörők el len, annakutána akasztó ispánokat is szörze, és azoknak meghagyá, hogy keményen megbüntötnék azokat, kik szidalmokat és káromlásokat mondanának az. Isten ellen, avagy a keresztyéni tudomány ellen. Ezt is meghagyá nékik, hogy kemínyen megbüntötnék mind az erőszaktévőket: és megparancsolá, hogy senki ne bántaná törvéntelenül az ő szomszédját. Igen kedvelé az özvegyeket és az árvákat etc.

Megházasula annakutána, és házasságára hozatá a másik Henrik császárnak leá nyát, ki jámbor és istenfélő császár vala. A leánnak Giszle vala neve. Ez házasságnak álta la megbékélének a magyarok a németekkel, és több keresztyén nemzetségekkel. Ez Giszle sok magzatokat szüle néki, de ezek mind üdőnek előtte meghalának. A többi közett szülé a Szent Emre herceget is. De ez is meghala. És a Szent István király és a Giszle királyné asszony nagy ájitatosságban és szentségben élének egymással, és sok egyházakat, püspekségeket, káptalanokat, egyházi rendeket és kalastromokat és hospitályokat szörzének és épűtének szerinszerte az országba, és minden kazdagságokat költének a templomoknak, oltároknak és képeknek ékesítésére. És számtalan sok kazdag sá gokat költének szép és jeles oltáröltezetekre, jeles drága papöltezetekre, és misemondó szörszámokra, drága kelyhekre, györtyatartókra, keresztekre és öröklékre etc.

Jeruzsálemben is egy igen nagy kalastramot épűttötett, és sok jövedelmeket szörzett annak, hogy a barátok ott színetlen a Kristus koporsójánál szolgálnák az Istent. Rómában is Szent Istvánnak egy templomot épűte és káptalont szörze mellé, melyben tizenkét ka na nok mindenkoron szolgálna. És hospitált szörze mellette, melybe szállanának a ma gyar szarándakok minden füzetés nélkül. És az esztergomi egyházhoz, püspekséghöz, káptalanhoz számtalan jószágot, kéncset és mindenféle ékességet ada; kiváltképpen prépostságot, káptalant és kalastromokat szörze, és drága pénzzel épűte Székesfeírvárott, nagy templomokkal és sok jószágot ada hozzá, és számtalan sok ékességekkel megékesíté azokat. Oly kazsulát, avagy miseruhát csináltata oda a Bódogasszony templomában, hogy csak a perémekben köres-környül hetven gira finum arany vala, számtalan sok drágakövekkel etc.

Minden éjjel ő maga, csak másodmagával kiment nagy zsák pénzekkel, és úgy osztogatá azokat a szegényeknek. És kiváltképpenvaló papokat tartott egynyíhányat, kik csak alamizsnaosztogatók voltanak. Konstancinápolyban is egy nagy templomot épüttötett, és egy nagy hospitált mellette.

Minekutána kedig Szent Giszle, az ő felesége megholt volna, sok üdő múlva esmét megházasula, és feleségül hoza magának esmét egy Giszle nevő asszonyt, mely leánya vala Gwilhelmusnak, a burgundiai hercegnek. De ez nem az előbbéli Giszle vala, hanem kövély és haragos asszonyállot, kinek csak ez világi dolgok kellnek vala.

Több hadi is voltanak Szent István királynak, melyekben megjelentötte az Isten láthatóképpen, hogy kedvében volna őnéki e szent fejedelem. Mert a Duna mellett való kegyetlen bessusok titkony tanácskozának az erdéliekre. Ezt az Isten megjelenté a Szent István királynak; és postán békülde egy követet Erdélben, ki megkiáltaná mindenfelé az ellenségnek béjövetelét az országra, hogy az falubélieket intené, hogy minden marhájokat béhordanák a körített várasokban és az egyéb erősségekbe. És úgy lőn. Mikoron a ke gyet len ellenség bészáguldott volna Erdélbe, ürösen találá mind a falukat, és ki kelleték piron kodni az országból.

V. RÉSZ

Mikoron írnának Kristus urunknak születése után 1002, támada nagy hada Szent István királynak az Gyula kapitánnyal Erdélben, ki távolyi való bátyja vala néki. Mert Gyula kapitán pogány kegyetlen ember vala, és igen bánja vala az öccsének, a királynak dolgait, hogy a keresztyéni hitre állott, és megkeresztelkedett volna; és egynyíhányszor erősen feddődett vala a királlyal érötte. Annakutána fegyverre is kapa, hogy avval megol talmazná a pogánságot, és hogy visszahajthatná a keresztyén magyarokat a pogány bálvá nyozásra. És azért az erdéli hegyeken általmenvén, minduntalan gyötri vala a magyar országiakat, dúlván és kóborlván őket minden kegyetlenséggel.

Az jámbor és istenfélő király nem akara örömest támadni az ő vére ellen: követeket bocsáta ezokaért Gyulához Erdélbe, és ezek által könyörge Gyula bátyjának, és inté őtet igen gyakorta, hogy elhadná a scithiai vadságot és kegyetlenséget, és hogy megesmérné az igaz Istent, és az üdvözítő Úr Jésus Kristust. De minden ügyeközeti héában lőn. Ez okaért őnéki is fegyverhöz kelleték nyúlni, hogy erővel megenyhítené az ő Gyula bátyját.

És mikoron a király nagy népet egybegyűtett volna, béindula Erdélybe és kevés üdeig meghajtá az egész Erdélységet. Végre megfogá a Gyula kapitányt mind fele sé ges től, és két fiával, és elvivé véle Magyarországba.

És akkoron hajtatának mindnyájan az erdélbéli nemzetek a római keresztyénségre: de némelyek ugyan őmagok adják vala magokat a hit alá. És Szent István király talála sok aranyat és ezüstet az ő bátyjának, az Gyulának palotáiban, és tárházaiban; mely nagy kéncset nagy kegyetlenséggel gyűjtett vala magának. És e kéncsből épüté meg Szent István a feírvári egyházat. Annakutána Gyula az ő feleségével akaratjok ellen lőnek római keresztyének. És mikoron megkeresztelködtenek volna mind gyermekestől, annakutána szabadon bocsátá a király őket és nagy böcsületbe tartá őket.

Annakutána a bolgárok jövének Erdélbe rablani. És a király nagy néppel béméne Bolgárországba és megvíva a bolgárokkal és megveré őket. Az ő királyok is, az Kea, elvesze az viadalban. És felette igen nagy kazdagságot hoza ki onnét. És ott Havaselvö földben fejedelmül hagyá az vén Zoltánt, az ő anyjának öccsét.

Nem sok esztendő múlva betegségbe esék a király. És miérthogy immár minden magzati és a Szent Emre herceg is megholtanak vala, és az ő unokái és atyjafiai, avagy az ő vér szerént való rokoni közül nem vala senki, ki őtet halálának utána követhetné a királyi méltóságban; miérthogy ezt is megértötte vala, hogy az ő magyari e szándékba volnának, hogy az ő halála után mindjárást az római keresztyénséget el akarnák hadni és hogy a scithiai bálványozásra akarnának térni, igen kezde ezen bánkódni, annyira, hogy a nagy bánatból egyik betegségből a másikban esnék. És a fájdalomban is esék, annyira, hogy lábán nem állhatna.

Ebből ezokaért merészséget vőnek magának a magyarok, és az urak közül négyen egybeeskövének a király ellen, hogy meg akarnák ölni őtet, és halála után a magyarokat a scithiai bálványozásba hozni. És mikoron az egyik estve a garádicson felorozkodott vol na a királyi palotába, ahol a király fekszik vala, és még világot nem gyújtottanak volna: kiesék azonközbe a ruha alól a mezítelen tőr a földre, és nagyot zördüle. Mindjárt megkezdé a ki rály kérdeni: micsoda zöregne oly igen ott? És odaszólítá az árulót és erősen kezdé megkérdeni: micsoda volna szándékja? Ez kedig mindjárt megijedvén, leesék előtte, és nagy sírással és könyörgéssel kegyelmet kezde kérni fejének. És a király megértvén tőle az árultatást, megkegyelmeze néki és elbocsátá. Annakutána megfogatá a több árulókat, és mikoron azok megvallották volna az ő vétkeket, megbünteté őket törvénnyel.

És mikoron az hideglelés reájutott volna és napról napra gonoszbá lönne az ő beteg sége: elhívatá hozzája a püspekeket, és mind az urakat, és hosszú beszéddel szóla nékik e két dologról: Előszer: más királynak választásáról, másodszor: a római keresztyénségbe való megmaradásról. És nagy szorgalmatossággal arra inté őket, hogy a keresztyénségben állhatatoson megmaradván, szeretnék egymást, és békességben maradnának egymással, és hogy mindenbe ártatlanul élnének, és elhadnák a sok kóborlást és az erőszaktétölt, és hogy békességet tartanának mind a szomszédságbéliekkel és hogy a fejedelmek parancsolatjának engednének.

Mikoron írnának Kristus urunknak születésének utána 1034, Nagybódogasszony nap ján, esmét mind béhívatá a püspekeket, és az urakat; és mikoron misét mondottanak volna előtte, esmét megszólítá, és inté őket minden jókra, és monda: „Én az Magyarországot ajánlottam még régen a Szűz Mária asszonyunknak, és azt választottam patrónának a magyaroknak, és az ő nevére verettem a magyaroknak pénzét. Ezokaért állhatatos szűvel szolgáljatok mindnyájan asszonyunknak. És ha valami veszedelem akarna jőni reátok, ő az ő palástjával béfedezi és megoltalmazza a Magyarországot: mert ő Patrona Hungariae.” És miérthogy ezt kívánja vala, hogy a királyi méltóság megmaradna az ő vérénél: ezokaért mindjárást elküldé postán az Egruti Budát Nyitrában, hogy elhozná onnét az Vazult, Mihálynak, az ő atyja öccsének fiát, mert fogva küldette vala azt Nyitrába az ő vásottságaért, és ott tartatja vala a fogságban, hogy azt még éltében ma gyari királynak szörzené.

VI. RÉSZ

Mikoron kedig Giszla, a felesége, ezt megértötte volna, elöl elküldé Sebust, Bu dá nak a fiát, Nyitrába, és meghagyá néki, hogy a király nevével odamenne, és kivájná az Va zulnak mind a két szömét, és annakutána fekete ónat olvasztana, és azt töltené mind a két fülébe; és hogy Sebus annakutána elfutna Csehországba. Mert a Giszla nem akará az Vazulnak királyi létét, hanem kéváná a Pétert királlyá lönni, ki német vala, és a Szent István király húgának fia, a Gwilelmus hercegtől.

Mikoron Buda jutott volna másodnapon Nyitrába, tehát szöm nélkül és süketen találá az Vazult, és felvévén őtet, a királyhoz hozá. Mikoron meglátta volna Vazult a ki rály, igen kezde sírni. Annakutána mindjárást hozzáhívatá az ő atyja öccsének, Mihálynak unokáit, Vazulnak bátyjának, és Koposz Lászlónak fiait, Andrást, Bélát és Leventát, és meghagyá ezeknek, hogy hamar elfutnának Lengyelországba és Csehországba, és hogy megoltalmaznák magokat: „Mert én – úgy monda – halálra beteg vagyok, és bosszút nem állhatok az ellenségeken, és a királné asszont vissza nem vonhatom az ő gonosz szándékából.” Megértvén ezt az ifjak, engedelmesek lőnek a királyi parancsolatnak; és mindjárást titkon elrándulának Lengyelországban.

Annakutána mindjárást béhívatván a püspekeket és az urakat, és üdvösséges dolgokat eleikben adván, őközettek kimúlék ez világból, mikoron magyari király volt volna harminchét esztendeig. És az ő temetésére mind eljövének a főnépek, nemcsak Magyar országból és Erdélyből, hanem mind a szomszéd országokból is, és nagy tisztességgel vivék az királynak testét Székesfeírvárra, és ott eltemeték azt az ő szép templomában, melyet ő rakatott vala, igen szép koporsóban.

Mikoron annakutána László, az ő unokája, magyari király lött volna, ez sok pénzt, drá ga ajándékokat külde Rómába a pápának; úgy külde a pápa búlcsús leveleket Magyar országban, és kivéteté a Szent István testét, és ereklét csinála belőle, és úgy írá bé az ő nevét a szentek közükben és innepet szörze néki. Így nevezik ez üdőtől fogva a magyarok ezt a királyt Szent István királynak, és nagy ájitatossággal megilik a római keresztyének az ő napját.

Az ő halálának utána nagy csodák és veszedelmek lőnek, mert sok várasok és faluk megégének, földindulások is lőnek; két napot is látának az égbe; nagy drágaság és merigyhalál is követközék, és sok hadak miatt igen megnyomorodék az ország.

[...]

AZ VIII. MAGYARI KIRÁLY SALOMON, AZ ANDRÁS KIRÁLYNAK FIA

II. RÉSZ

Alig jöttenek vala haza Csehországból, béütének Erdél által és a Meszes által Ma gyar országba a kunok nagy sok egyéb pogánokkal, és mind elrablák az egész Nyírséget mind Biharig, és hamar általmenvén a Szamoson és a Láposon, visszamenének Mol do vá ba. Nem sok üdő múlva visszajövének, és esmét dúlni és rablani kezdének, de Salomon király az Gejsa herceggel hátok megé szállának és Doboka várasnál megvárák őket he tednapig. Mikoron nagy prédával elérkeztenek volna a kunok, Salomon reájok üte, és a kunok elfoglalák a kezel való magas hegyet, melyet Cserhalomnak hínak. A magyarok majd mind fegyveresek valának, és környülvövék a hegyet, és lassan-lassan fel kezdének reá menni. A kunok kedig majd mind kézíjesek és parittyások valának, és erősen kezdének lőnyi és hagyigálni. De miérthogy a magyarok fegyveresek valának, nem árthatnak vala nékik. A magyarok közül a számszeríjesek nékivágák a lovakat, és a hegyre fel kezdének sietni, és sokat levágának az ívesekben, és megbonták a kunoknak seregét. És Salomon király utánok siete a sereggel fel a hegyre. Gejsa kedig másfelől lassan-lassan felméne, és elkezdé az viadalt az lövőkkel. Az László herceg legelől méne, és ő kezdé meg legelőszer is az ellenséget, és mindjárást négyet levága bennek. De az ötödik annakutána nagy sebet tőn rajta, de azt is mindjárást levágá. Megijedének ezokaért a kunok, és hátat kezdének adni. Rajtok a magyarok, és erősen kezdék őket vágni.

A futásban látá László herceg, hogy egy főember a kunok közül viszen vala egy igen szép leányt háta megett az lovon. Ezt kedig véli vala az váradi püspeknek leányának lönni. És utánasiete, és monda a leánnak: Fogd a kunt, és szekelljél alá a lóról, és vond utánad. És a leány ezt művelé, és levoná a kunt. László herceg is leszekellék, és harzsolni kezde a kunnal. És a leány felkapá a szekercét, és agyon kezdé avval ütni a kunt. És László herceg levágá azt, és megszabadítá a leányt.

Azonközbe a szegény magyar rabok felsietének a hegy tetejére, és onnét kövekkel erősen kezdék hagyigálni a kunokat, és aláhajtani a magyar vitézekre. Ezek kedig mind levágák a kunokat, hogy egy láb sem szaladna el bennek. Salomon ezokaért diadalmas lévén az hercegekkel, nagy vigasságban lőn, és mind elbocsátá a sok rabokat, és nagy örömben visszatére Magyarországban. És annakutána nyugodalomba lőnek majd három esztendeig, és hálákat adának az Istennek.

[...]

A XXI. MAGYARI KIRÁLY, AZ MÁSODIK ANDRÁS, AZ EMRE KIRÁLYNAK ÖCCSE

Csak alig végezte vala el a László királnak temetését, a papok, püspekek és urak egybegyűlvén, választanák királlyá ezt az Andrást egyenlő akaratból, és megkoronázák azt Székesfejérvárott. Feleséget vén magának a nemes német nemzetből, Gertrudot, kiből sok magzatjokat nemzé: Bélát, Kálmánt, Andrást és Erzsébetet: ez vala a Szent Erzsébet.

Lőn azonközbe, hogy a római pápa az ő búlcsújával sok keresztyén fejedelmeket fellézesztene, kik elmennének, hogy visszavennék Jeruzsálemet, és megszabadítanák a Kristus koporsóját a pogánoktól. És azok közükbe főhadnaggyá választá a magyari András királyt.

Mikoron ezokaért András király bément volna Konstancinápolba, ott kelletik néki egy üdeig múlatni, méglen a több társai is oda gyűlének.

Hadta vala kedig az András király helytartóul országában egy jeles férfiút, Bánk bán nevőt, ki az Baruknak nemzetségekből való vala, hogy az bírna addig mind az egész országgal, és mindenekre gondot viselne. Ennek hívsége alá ajánlá a királnéasszont is min den ő udvarával.

Azonközbe juta Németországból a királnéasszonnak öccse, hogy vigasztalná a nénjét, miért távoly vala az ura. Vala kedig az Bánk bánnak a felesége éjjel-nappal a királné asszonnál, ki igen szép szömély vala, és igen jámbor; és ezért nyájaskodik vala a király né asszon igen örömest véle. Ezt igen kezdé a királné asszonnak az öccse szeretni, annyira, hogy meghal vala miatta. A királnéasszon megérté ezt: de kedveze az öccsének, és minden nap azért egymással nyájaskodnak vala, és egy asztalnál esznek vala: némelykort is szólnak vala csak ketten egymással. Annakutána béhívá a királné asszon az Bánk bán feleségét egy rejtekházban, és ott lőn a királné asszon öccse is: azonközbe a királnéasszon kijöve a házból, és csak ketten maradának a házban. Mikoron az jámbor Bánk bánnak a felesége sokáig megoltalmazta volna beszédekkel az ő jámborságát, végre a királnéasszonnak öccse erőszakot tőn rajta.

Elhallgatá szegény a gonoszságot. De mikoron egynyíhány nap múlva az Bánk bán játszódozni akarna a feleségével, sírni kezde, és monda néki: ne nyúll hozzám, minem feleségedhöz nyúlsz, hanem egy büdes kurvához; meglásd immár, ha avval akarsz tisztátalankodni. Engemet királnéasszon mellé adtál: de ez engemet az öccsének ejtett csalárd sá gával; ihol vagyok, szerelmes uram, vagy megversz, vagy megölesz: szabad vagy véle; mert erőszakot tött rajtam.

Bánk bán nagy bánatba és igen nagy haragba esék: de mindazonáltal vigasztalni kezdé feleségét, mert igen sír vala; és igen kéré az asszont, hogy veszteg lönne, és sen kinek nem szólna semmit: ő akarna mind a kettőért bosszút állani.

Semmiképpen e szörnyű bosszúságot nem tűrheté Bánk bán: hanem másodnapon béméne a királnéasszon házába, mintha szólni akarna véle, és kirántá az hegyestőrt, és avval általüté a királnéasszont. És a véres hegyestőrrel kijöve, és mondá az udvarbé li eknek: Az Gertrud megcsalta feleségemet, és az öccsének hajtotta, hogy erőszakot művelt rajta: ám megölém érette: rnég ma egynyíhány úrral a mü felséges urunk után indulok Kons tancinápolba: ám önmagam kezébe mégyek: tégyen ő törvényt felőlem.

Ezt hallván az udvarbéliek, mindnyájan lecsendeszedének. És mindjárt társaságot mellé vévén, hamarsággal béméne Konstancinápolba. És mikoron a király eleibe ment volna, monda: „Felséges király, te vagy az én bírám, és felperesem is. Tehozzád jöttem, mert tudom, hogy igaz bíró vagy; ezért nem akartam futásra venni dolgomat: hanem a te igaz ítéletedből vagy élni, vagy halni akarok. Ihol, felséges uram, az véres tőr, mellyel megöltem az Gertrudot. Ha méltatlan cseleködtem, ugyan evvel öll meg mindjárást; de ha méltán haragudtam és megöltem őtet: könyörgek felségednek, hogy példa légyek minden népeknek, ments meg engemet, hogy tessék minden előtt, hogy nem héába hoztam ide fejemet a te igaz ítéleted eleibe: ihol vagyok.”

II. RÉSZ

A király mind meghallgatá az Bánk bánnak beszédit nagy állhatatossággal, és in gyen semmiben nem változék meg az orcája; és monda: „Bánk bány, bízom én a te hívségedbe. Ha a dolog úgy vagyon, amint megbeszéled: tehát térr hamar vissza az országba, és híven eljárr a te tisztedben, melyet reádbíztam. Ez a mü szent hadunkat nem kell megkéselnünk sem mi törvéntétellel: mikoron visszatérek Magyarországban, akkoron törvént tészek felő led.” És ezt mondván, visszabocsátá az embert; ő maga kedig elindítá a sereget a tengerré, hogy általmenne vélek.

Mikoron általmentenek volna a tengeren, ott nagy sok viadalok volt a pogánokkal, melyekben az András király igen diadalmos volt. De végre megfüzeték a rómaiak ott a baknak az árát, és csodaképpen szaladának vissza a tengeren esmét. Európában, mely lőn, mikoron írnának Kristus urunknak születése után 1221.

Mikoron kedig András király visszajöve Magyarországba, sok ereklét hoza véle, tudniaillik: Szent István mártírnak a fejét, Szent Margit asszonnak fejét, Szent Tamásnak jobb kezét, Szent Bertalannak is az jobb kezét. Esmét az Áron pap vesszejének az egyik ágát, és az egyik nagy kővedret, melyben Kristus urunk az vizet borrá változtatta, és nagy sok egyéb ereklyéket.

Mikoron kedig hazajött volna András király, nagy csendeszségben és békességben találá az egész országot. És másodnapon mindjárást törvényt üle. És mikoron Bánk bán megbizonyította volna a megholt királné asszonnak vétkét, a király olyan sententiát mon da ki, hogy méltán megöletett a királynéasszon, és mentséget ada az Bánk bánnak.

Annakutána feleségül adá az ő leányát, az Erzsébet asszont, ki igen jámbor és szent szűz vala, a thuringiai landgrafnak, egy jeles és igen jámbor fejedelemnek. Ez az Erzsébet igen jámbor és szent asszon vala, és mondhatatlan igen szereti vala a szegényeket. Mikoron egyszer egy igen szép aranyas feszületet hoztanak volna eleibe, hogy ő is csodálna olyan szép művet, monda ő: „Elég szép műv, de tudatlanok voltanak, kik ezt csinálták és csináltatták: mert jobb lött volna, hogy az ezüstet és az aranyat a szegényeknek adták volna, és hogy Kristus Urunkat szűvekbe foglalták volna.” Bizony, drága vallás lőn ez. Meghala nagy szegénységben, mikoron írnak vala Kristus Urunknak születése után 1231.

[...]

A XXIV. MAGYARI KIRÁLY, AZ IV. LÁSZLÓ, AZ IV. ISTVÁNNAK FIA, KIT A MAGYAROK KUN LÁSZLÓNAK NEVEZIK VALA

I. RÉSZ

Az negyedik István király után választák a magyarok az ő fiát királlyá, a IV. Lászlót, kit annakutána Kun Lászlónak nevezik vala. Ez mart és kegyetlen természetű vala. Inkább ügyeközik vala az hadakozásra, hogynemmint az emberséges tisztességre, és mindent művel vala az ő kívánsága szerént. Megkoronázák azt a magyarok, mikoron írnának Kristus Urunknak születése után 1276.

Mihelt megkoronázták volna, béjövének a csehek az országban, és nagy kárt tőnek az határban, mert az ő határokat meg akarák kiterjeszteni jól bé Morvaországba és Magyarországba. Ezt nem akarák elszenvedni a magyarok.

Más oka is vala ez hadnak. Mert az Othokár, a csehek fejedelme egybevesze Rudolf császárral, ki akkoron bír vala Bécsországgal. És mikoron egymásra támodtanak volna, Rudolf császár kéri vala a magyar László királyt, hogy ő is hadat indítana az Othokár ellen, és nagy ajándékokat is külde néki ezért. László király megígéré magát a Rudolf császárnak, hogy mindenbe az ő akaratja szerént akarna cseleködni.

Azonközbe a németországi hercegek frigyet kezdének járni közettek, a császár és Othokár közett, és örök kötésre az ő gyermekeket is egybeházasíták. És jegyruhául adák Korontországot és Karnyolt, de Bécsország marada a császárnak.

Mikoron immár Bécsország Rodolf császáré volna, kíváná az Othokártól, hogy az ő be szédi szerént megeskednék néki. Othokár kövély fejedelem vala, és erősen bosszonkodék a császárnak kívánságán, és így támada újonnan had közettek.

Az Rodolf császár segítséget kére a magyari királytól, és mindjárást felmenének a magyarok az Rodolf császár mellé. Mikoron mind a két sereg szömbeállanának egymással, Othokár látván a magyarokat a császár serege mellett, meg kezde ijedni, és mindjárást követeket bocsáta, és békességet kezde kérni. És megígéré, hogy eskedni akarna a császárnak, csak hogy az a sátorban légyen a császár előtt, és nem mind az egész nép előtt.

Engede a császár ennek. És a két sereg közett felvonatá sátorát, és nagy magas széket tétete oda, és felvevé a császári koronát, és minden ékességét, és leüle a magas székben. És kétfelől leülteté a kurfürstokat, azaz a császárválasztó fejedelmeket mellette, és a több nagy urakat is. Annakutána elhívatá az Ottokár fejedelmet.

Ottokár eljöve a cseh urakkal, és császárhoz fel kezde menni a magas székre, és tisztességet tőn a császárnak, és lábához esvén könyörge a császárnak. És mikoron ott a hitet le kezdené tönni, tehát a sátor négy részre válék, és leesék (mert mesterségesen úgy csináltattatta vala az Rodolf császár), és mind a két sereg meglátá, mint esett vala az Ottokár térdre a császár előtt, és mint eskészik vala kezére. És a németek nagy vigasságban valának, de a csehek igen szomorúk lőnek.

Veszteg hallgata akkoron az Ottokár, de nagy búsulással méne haza. Mikoron haza jött volna, reátámada a felesége, és addig gyötré őtet beszédekkel, hogy esmét elindítá hadát a császár ellen, hogy ezt e nagy küsebbséget eltörlené.

Császár esmét elhívatá a László királyt, és mikoron esmét szömbe állatt volna a két sereg a Duna mellett, egyberohanának, és igen nagy viadalt tartának. László király igen bosszús vala az Ottokárra. Az viadalban ezokaért reáaránza, és általüté őtet és megölé. És a csehek futásra vevék a dolgot, de igen sokan hullának el a futásban. Az Rodolf császárnak engedelméből elvivék az Ottokár testét Csehországban, és eltemeték azt ott királi módra, nagy tisztességgel.

És László király a magyarokkal nagy nyereséggel hazatére Magyarországba, és nagy híres-neves lőn. És miérthogy olyan barátságot szörzett vala az Rodolf császárral, igen nagy békességben marada egynyíhány esztendeig országa.

Mikoron kedig írnának Kristus Urunknak születése után 1282, Oldamir, a kunoknak fejedelmek nagy néppel indula, és táborba szálla az Hód állóvíz mellett, és onnét bé akara ütni Magyarországba. Hallván ezt László király, mindjárást ő is felhirdeté országát, és az ő seregével ellene indula. És mikoron szömbeszállott volna a kunokkal, meg üt kö zék vélek. És az Isten nagy záporesőt ada reájok hertelen, és megázik vala a kunoknak mind a kézíjek, és annyira megnyúla idegek, hogy semmit nem lőhetének. A magyarok kedig erősen öklelik és vágják vala őket. És végre a kunok hátat adának, és a magyarok majd mind levágák őket, és elrabolván minden tartományokat, nagy örömmel hazatérének Magyarországba.

A kunok, kik megmaradtanak vala, bémenének Tatárországba, és könyörgének a tatároknak, hogy segítségül lönnének nékik a magyarok ellen, és hogy bosszút állanának rajtok.

Mikoron ezokaért írnának Kristus Urunknak születése után 1285, a tatárok felke lé nek, és esmét kijövének Magyarországba. És az innegső részét Magyarországnak mind elrablák, és az újonnan épűtett falukat és várasokat mind eldúlák, és megégeték, és a népét mind levágák. Az ifjúságot kedig mind rabbá tevék, és a barmot mind elhajták. Mind Pestig felmenének, és senki nem állhata ellenek.

László király kedig feleségül vötte vala Károly siciliai királynak leányát. De nem szereté azt, hanem igen gonoszul tartja vala. Sok kurvákat tart vala a kun asszonyok közül, és azokat igen kedveli vala. És azok a kurvák ugyan bírnak vala véle. Az urak kedig és az udvarbéli vitézek igen bánják vala ezt, és gyűlölik vala a királyt ez rútságokért. És az ő gyalázatjára ugyan Kun Lászlónak is nevezék, sőt a kunokért majd semmit nem gondol vala a keresztyénséggel.

A római pápa is egy gardinált külde a László királyhoz, és azáltal erősen megfeddé őtet az ő rútságiról. És végre ugyan megátkozá őtet etc. De a király semmit nem gondola véle, hanem inkább napról napra gonoszbá lőn, és ugyan teljességgel megutálá a ma gyarokat.

Annakutána, mikoron írnának 1299, reátámadának a kunok, az ő baráti, nem messze a Keresztszeg várhoz, és megölék őtet. Gonoszul vala Magyarországnak e király üdejében dolga. Mert egyfelől elrablák az országot, és teljességgel elpusztíták azt a tatárok, másfelől ennyi egybeveszés vala az urak közett, kik egymást horcolják és dúlják vala, hogy a község mind elvesze miattok. Soholt semmi csendeszség és békesség nem vala. És olyan nagy szegénységbe juta az ország, hogy soholt kazdag ember nem látszik vala. Szekeret sem látnak vala soholt, hanem csak valami hitván taligát, és torboncákkal hordoznák vala az emberek terhejeket, s kézi taligákkal. Honnét mostan is afféle taligát neveznek Kun László szekerének. Az jó rendbéli nemes emberek is a kapára szorultanak vala. Csak ez: Nyava lyásul vala mind az egész országnak dolga. Bírá ez kun László a királyságot majd tizen négy esztendeig. Temetve vagyon Csanádon.

[...]

ESMÉT A KÁROLY KIRÁLYRÓL

II. RÉSZ

Hallván ezt a római pápa, esmét egy gardinált bébocsáta Magyarországba. És ez egész esztendeig lőn Magyarországban, és mindenütt bébúék az urakhoz, és arra ingerlé őket, hogy a pápának engednének, és hogy uralnák a Károly királyt, kit a pápa nékik küldett vala az országban.

De mikoron a magyarok keveset gondolnának véle, mindjárást haraggal kezdé a dolgot, és újonnan megátkozá az országot. Lászlót is, az erdéli vajdát megátkozá, miért hogy a királyi koronát nem akará adni Károly királynak sem könyörgésre, sem adomá nért, sem fenyegetésért.

Mikoron annakutána meglátnák a magyarok, hogy az isteni szolgálat mindenütt megszűnt volna, kiválképpen az áldott mise, és hogy minden egyházak és cintermek rakvák volnának hólttestekkel, miérthogy a rómás papok és püspekek soholt nem engedik vala a temetést, ezokaért mindnyájan gyűlésbe gyűlének a Rákosra, és mikoron ott sokáig tanács koztanak volna, végre egybeférének, és felvevék a pápától küldett Károly királyt, és engedelmet ígérének néki. És az László, erdéli vajda megadá néki a koronát, és megkoronázák újonnan az királyt vélle a Szent István királynak octaváján Székesfejérváratt, mikoron írnának Kristus Urunknak születése után 1310.

És ugyanez esztendőben a római pápa bőv bulcsút oszta ki, és minden embert meg ódoza bűntől és kéntől. De pénzért osztá, úgy értsed!

Megházasula annakutána Károly király, és feleségül vén magának a IV. Károly császárnak leányát. De az gyermekek nélkül meghala. Annakutána feleségül vén az Erzsébet asszonyt, a lengyel király leányát. Ebből nemze annakutána három fiat: Lajost, Andrást és Istvánt.

Ez a Károly ájitatos és vitézlő király vala. Ő épűtteté a székesfejérvári monostort, mely a sok gyulladássok miatt majd mind elveszett vala. Új kőlábokat, és új bóltot csináltata bénne, és meghejaztatá azt ón pléhekkel. De nem sok üdővel esmét megége. De esmét megcsináltatá nagy költségével.

III. RÉSZ

És nagy hada támada Károly királynak, mert trencséni Máté, egy kazdag dúzs, nem akará őtet uralni, és elfoglalá a királi várat és várast. Károly király reáméne, és megszállá az várat. De Máté dúzs mindjárást hadat támaszta. Tizenhétszáz lovagokat, fegyvereseket és nagy gyaloghadat is. És ezt a hadat elbocsátá az várnak segítségére.

Hallván Károly király a hadnak eljövetelét, mindjárást elszálla a vár alól, és méne Szepességbe. Bébocsáták őket a szepesiek, népet is adának mellé. Mert vala kész népek, melyet gyűtöttenek vala a kassai szászok ellen, mert ezek nem sok üdővel azelőtt megöl ték vala az Omodeust, a nádorispánt valami erőszaktételért. A kassaiak segítségül hívák a trincséni Mátét.

Mikoron a király alászállott volna Kassa felé az ő népével, mindjárt eleibe szállának a kassai szászok, és alkolmatos helyt keresnek vala az ütközetre. És mikoron az Hernát vár alá jöttenek volna, mindjárt megütközének a királlyal, és annyira vívának, hogy mindkétfelé a nép majd mind elfogya. A király mind odaveszté a fő népeket, noha végre a mező néki marada.

Midőn annakutána írnának 1329, Károly király kikeletre méne Visegrádba, mind feleségével és gyermekivel, és midőn húsvét napján ebédhöz ült volna mind feleségével, gyermekivel, az egyik szolgája, Felicián nevő, az asztalhoz szolgálván, kirántá dákosát, és a királyhoz vága. De a király megvoná magát, és csak a jobb kezét megsértheté egy keveset. Azután királné asszonhoz vága, és az jobb kezén négy ujját vágá le. Azután a gyerme kek höz kezde, de a gyermekeknek doktori támadának ellene. És míglen azok veszédnének az Felicián gyolkossal, kiszaladának a gyermekek.

Mikoron ekképpen hárzsolna Felicián, a királné asszonnak pohárnaka, Patócsi János, egy tisztes inas, odafutamék, és a pohárszékről egy kést ragada, és azt Felicián gyolkosnak a torkában üté, és levoná a földre. És a nagy kiáltásra béfutának a darabantok, és azok konc ra hányák a Feliciánt, és a király a Feliciánnak a fejét aláküldé Budára, és ott feltévék a peren gérre. A több tagait mind széllel küldezé Magyarországba.

A Felicián dühösségének ez lőn oka: Mert igen szép felesége vala Feliciánnak, és királ néasszonnak az öccse elcsalta vala azt tőle, és azt éli vala. A Feliciánnak a fiát is a király lófarkon hordoztatá. A két leányának elmetszeté orrokat mind ajakastól, és mindennek négy-négy ujját, és utcánként hordozzák őket. Annak felette a király minden nemzetét elveszté. Kit levágata, kit számkivete örök hitlenségbe.

[...]

AZ XXXI. MAGYARI KIRÁLY, A KIS KÁROLY, AZ APULIAI KIRÁLY

I. RÉSZ

Annakutána mindjárást sietének Székesfejérvárra a koronázatra, és odahívatá ki rály a királyné asszonyokat is. És mikoron mindnyájan jelen volnának, a királyné asszonyok is felmenének a felső székre, és az esztergomi érsek megkoronázá a Károlyt. De mikoron a templomból ki akarák vinni, és a Szent István királynak zászlóját előtte vinnék, megüt kö zék fenn az zászlóval, és kezébe mind elromla annak, aki viszi vala. Oly nagy szél is támada mindjárást, hogy nagy sok házaknak a fedelét elvivé, és embereket is és barmokat megölének.

Mikoron mindnyájan Budára felmentenek volna, igen sír vala Mária királyné, és Gara Miklós keserüli vala őtet igen. És az anya gyakorta kérdez vala a Gara Miklóstól, ha volna még valami út hátra, melyen férhetnének esmét a királyi birodalomhoz? Gara Miklós felelé: „Akarnád-é, ha valamiképpen hozzáférnénk, hogy Károlyt levághatnánk?” Mondá az Erzsébet királyné asszon: „Vaj, mely igen akarnám.” Monda Gara: „Légy veszteg csak.”

Mikoron ezokaért mind eltakarodott volna a nép, és az urak hazamentenek volna, szóla titkon az nádorispán Forgács Balázzsal. Annakutána bémenének a királnéasz szonyokhoz, és azok Gimes várast és sok ajándékokat ígérének néki.

És az nevezett napon nékikészüle a nádorispán minden szolgáival, és a királnéasz szonnak minden híveinek meghadja, hogy fegyverekkel forgódnának mind az vár környül, hogyha a szükség kívánná, mellette támadnának. A királné asszonyok béhívák az ő házokban az Károly királyt, és traktálni kezdének véle a Zsigmond herceg felől. Azonközbe bé mé ne Gara Miklós, kivel Forgács Balázs is vala egynyíhányod magával. A király ott ül vala a királné asszonyok kezett. És Gara Miklós könyörgeni kezde a királné asszonyoknak, hogy elbocsátanák őtet, miérthogy az ő leányát kiházasítandó volna. Fordítá a könyörgést a Ká roly királyra is. És mikoron odakezdene beszélleni az Erzsébet királné asszonnak, innét úgy üte oda az Forgács Balázs, és meghasítá Károly királynak a fejét.

Ki mindjárást az Gara Miklós az Forgács Balázzsal, és neki az olaszoknak, és vágni kezdék őket, és elfoglalák a kapukat tőlek, és mind kivágák őket az várból. Annakutána bérekeszték a sebes királyt egy házba. És ki az várból, mind egybehívák az királné asszon nak híveit, úgy nem mere annakutána senki támadást művelni az várasban, hanem azon éjjel mind elszekének az olaszok.

És a királnéasszonyok kiviteték Budából a Károly királyt Visegrádba, és ott hala meg annakutána. És eltemeték őtet a Szent András egyházában. Lőn kedig halála Károly királynak, mikoron írnának Kristus Urunknak születése után 1385.

[...]

AZ XXXII. MAGYARI KIRÁLY, ZSIGMOND, AZ BRANDEBURGI HERCEG

I. RÉSZ

Mikoron immáron az ő isteni szolgálatjokat elvégezték volna, Mária királné nagy gyűlést hirdete Székesfejérvárra pinkest napjára.

Mikoron az urak és minden rendbéli emberek odajutottanak volna az gyűlésbe, Mária királyné asszony az urát, az Zsigmond herceget jobb kezénél fogva béhozá az ország eleibe, és ott az ország előtt elkezdvén, hosszú orációt tőn, és sok beszéddel szóla, szép renddel.

Az ő orációjának avagy a beszédnek a sommája ez lőn: Az Isten igaz, ezokaért az igazságot szereti. Ha ezokaért hívek nem lésztek, az Isten elveszt tüteket mind országostól. Annakutána: Az magyari királyságnak birodalma nagy dolog, ezokaért nem viselheti gondját egy asszonyi állat. Miért kedig, hogy az ő atyja testamentomba néki hadta az királyi méltóságot, ők is mindnyájan az atyjának testamentomába engedtenek, és annakutána a koronázással is azt konfirmálták, tehát ezt is konfirmálták, hogy az ő atyja őtet feleségül adta a Zsigmond hercegnek, és azt végezte, hogy a királyi méltóság őróla szálljon a Zsig mond hercegre. Negyedúttal dicsíré az urát, a Zsigmond herceget, és emellett néki vallá a magyarországi koronát és avval egyetembe mind az egész királyi birodalomnak méltóságát. Ötedúttal kéré mindnyájan őket, hogy az urát, a Zsigmond királyt felvegyék és megkoronázzák. És ígéretet tészen nékik, hogy jámbor királyok lészen, és hogy az országot nagy békességben tartja, és mindenképpen megoltalmazza etc.

Minekutána beszédét elvégezte volna, és mind az urak s mind az egész nép az ő beszédének és akaratjának engedtenek volna, levövé a királyi koronát fejéből, és tévé azt Zsigmondnak, az urának fejébe, és a sceptromat, avagy királyi istápot jobb kezében adá néki. És mind az egész nép nagy örömbe lőn, és felszóval kiáltani kezdének, és minden jószerencsét kívánnak vala az új Zsigmond királynak és a Mária királyné asszonnak.

És mikoron a nagy misét elkezdették volna a Szent Istvánnak monostorába, a mise alatt az esztergomi érsek törvén szerént megkoronázá a Zsigmond királyt. És mikoron megkoronázta volna, mindnyájan a fejedelmek, az urak, püspekek, nemesek és az vármegyebéli követek a koronázott Zsigmond királynak fejére megesküvének, hogy mindéltig hívek akarnának néki lönni, és törvény szerént néki engedelmessek lönni és mindenkoron szolgálni. Lőn kedig ez, mikoron írnának Kristus Urunknak születése után 1386, mikoron Zsigmond király húsz esztendős volna. És a koronázás után nagy vigassággal és pompával visszahozák Budára.

Mikoron immár Budán volnának a királyi házban, mindjárást tanácskozni kezdének, miképpen egybe kellene békéltötni az urakat, kik azelőtt egybevesztenek vala, hogy az ország állandó békességben maradhatna, és sokáig törék ebben fejeket.

Azonközbe a Mária királyné asszon szinetlen gondolkodék, miképpen bosszút állhatna az Horvát Jánoson az anyja haláláért és az egyéb bosszúságokért, melyet cseleködett vala rajtok. Szinetlen ezokaért izgatja vala Mária királyné asszony az urát, Zsigmond királyt, hogy bosszút állana az ellenségeken, kiváltképpen az Horvát Jánoson a nagy küsebbségért és a nagy szégyenért, melyet műveltenek vala rajta. És ez iszonyú dolgokat mind elejbe raká, és amellett mondá az urának, hogy addig az ő királyi méltóságának semmi módja nem lönne, méglen sanyarú büntötéssel meg nem büntötné őket.

Végre meggyőzé a Mária királné asszon az urát, Zsigmond királyt, és két nagy sereget gyűte, és a Dunán általméne, és úgy tetteti vala, mintha Bolgárországra akarna menni a törökek ellen. Azonközbe megírák néki az ő baráti, hogy az Horvát János, az horvátországi tiszttartó bément volna a Pozsga várasba, és azt magának foglalta volna, mely váras igen erős helyen vala, és mindenképpen erősíttetett. Arra indítá ezokaért a király az népet, és megszállá az várat, és vítatni kezdé azt éjjel-nappal.

II. RÉSZ

Horvát János látván a királynak erejét, nem bízá magát az várban, hanem éjjel kiszekék bélőle. De ki nem mehetett volna, ha az árulóknak sáncára nem tartott volna. Mert egyfelől valának az vár környül az István, az vajda László fia és a Simontornai István, az ő népekkel. Mikoron ezek közükben akadott volna, békével elbocsáták őtet, mert a királynak hitleni valának, noha színnel mentenek vala véle a hadban.

Mikoron a Száván általkölt volna, méne Dobor várában, holott tudja vala lönni a zágrábi püspeket és egyéb sok pártosokkal, kiknek esztekélésekből elhajlottanak vala a királytól mind a tótországiak, mind bosznaságbéliek és mind az horvátországbéliek. Magyarországban is kárt tésznek vala, valahol lehet vala mind tűzzel, mind fegyverrel. Kénszerítteték ez okból Zsigmond király elmenni Pozsgavár alól, és általmenni a Száván, és megszállani a Dobor várat, melyben minden reménségeket vetették vala az áruló pártosok.

Mikoron látták volna az árulók a király szándékát és vakmerő bátor szüvét, megijedének tőle. És Horvát János ott sem meré megvárni a királyt, hanem kifutamék belőle, hogy elszaladna a király előtt. De megcsalatkozék, mert azelőtt a király mind az váras környül leseket vetett vala. Mikoron ezokaért az Horvát János kijött volna az várból, és búdosnék hegyeken és völgyekben által, a lesbe esék, és azok megfogák őtet, és fogva hozák a királynak. Annakutána megvévé a király az Dobor várát, és az elhajlott tartományokat mind keze alá hajtá, és engedelemre hozá, megfogván közülek mind a pártosokat és az árulókat. Mikoron mind békességre hozta volna az ottvaló tartományokat, mind az egész sereggel Pécs várasba méne a király, és odahozá véle mind a foglyokat.

Pécsett lévén törvényt tétete az Horvát Jánosra, és lófarkon hordatá őtet minden utcákon, annakutána tüzes fogókkal megszaggattatá az húsát, végre néggyé vágatá, és mindenik kapu elejbe felfüggeszteté egy-egy részét. Így füzeté meg Horvát János az ő merészségét és nagy kegyetlenségét. A több pártosoknak mind fejeket szedeté, a zágrábi püspektől elvévé a püspekséget és minden marháját, és miérthogy a papi méltóságért nem meré őtet megöletni, hanem örök tömlecre vetteté.

Mikoron az üdő múlt volna, és a koronázás után negyedik esztendőbe volna, indula Zsigmond király az ő népével az István vajda ellen, ki az üdőben mind a két Oláhországot bírja vala, mind Moldovát, mind Havaselvét, mert ez még azelőtt elhajlott vala a magyari koronától. Midőn ezokaért Erdélen általment volna, és az havasban a szorosokban költ volna, az István vajda ott ellene támada, és a kézíjesek által igen erősen sérti és veszti vala a király népét. De Zsigmond király biztatja vala a népet, és leszállítá őket a lovakról, és gyalog lévén, úgy vívának az oláhok ellen, és nagy sokat levágának bennek, és úgy menének által a szorosokon Moldovába. Látván István vajda a Zsigmond királynak bátorságát és nagy erejét, kétségben esék, és megalázza magát. És melléje vévén a fő bojérokat a királyhoz jövén térdre esék előtte a bojérokkal, és szép könyörgéssel kegyelmet kére tőle. A király előszer szömébe hányá néki az ő vétkét, annakutána megkegyelmeze néki. És az István vajda megesküvék a királynak, és jeles ajándékokkal megajándékozá őtet. Mikoron ezokaért mindenképpen ott lecsendeszítötte volna azokat, nagy vigassággal hazaméne Budára, és nyugodtatá népét.

III. RÉSZ

A koronázot után hatodik eztendőben az havaselvő oláhok esmét elhajlának a magyar koronától, miérthogy azelőtt Zsigmond király oly nagy kegyelmességgel cselekedett vala vélek, és egybetársolkodának a törökekkel. A törökek kedig igen örülének ennek a társaságnak, és Thráciából feljővén, általjövének a Dunán, és az oláhok mellé jövének. Zsigmond király is nagy népet gyűte, kiváltképpen kedig fegyvereseket, és béméne Havaselvő földbe. Mikoron a lapácföldre jutott volna, hol az oláhok és törökek tábora vala, szép négyszegű sereget szörze, és a fegyvereseket elölbocsátá, és úgy mendegél vala az ellenség ellen. A napfén hogy éri vala a sereget, szépen fénlik és tündeklik vala a sereg. És megijedének az oláhok, és futni kezdének. Látván ezt a törökek, ők is utánok sietének. Utánok bocsáta Zsigmond király egy falka népet, és azok az úton vágják és vesztik vala mind az oláhokat, mind a törökeket, de kiváltképpen a gyalogokat, mind szinte a Dunáig.

Másodnapon indítá a király a sereget Kisnikápolra, mely a Duna túlsó parton vagyon, és megszállá azt, és erősen víttatá. Az várban oláhok, az várasban törökek valának, kik erősen vínak vala belőle, és megoltalmazzák vala magokat. És mikoron lövéssel megrontotta volna mind az várnak, mind az várasnak kőfalait, annakutána ostrommal megvévé mind a kettőt, és a bennek valókban a nagyobb részét mind levágatá, a többit megfogatá. És népet helyheztete az várasba. Őmaga kedig visszajöve Magyarországba.

Még Budát el nem érte vala, hogy meghozák néki a Mária királné asszonnak halálát, mely híren felette igen bánkódék, és nem ok nélkül, mert semmi örökese nem vala néki az Mária királyné asszontól. Hallván ezokaért Adviga, az Mária királyné asszonnak a húga az ő nénje halálát, arra bírá az urát, a lengyel László kírályt, hogy nagy népet gyűtene, és bémenne Magyarországba, és elfoglalná az országot, miérthogy a nénje, Mária királné asszon magzatjok nélkül megholt vala, melyet is mívele. De Kinizsi János, az esztergomi érsek hamarsággal népet gyűte, és elejbeszálla a lengyel királynak a hegyek közett a szorosban. És tartá fel a lengyel királyt, méglen Zsigmond király jöve. Annakutána nem mere László kírály Lengyelországból béjőni Magyarországba.

Mikoron annakutána Zsigmond király megnyugodt volna Budában, azokról kezde gondot viselni, kik azok közül még ugyan valának, kik ennyi sok bosszúságot műveltenek vala a királyné asszonyokon, és kik mostan is megutálják vala az ő királi méltóságát, és csúf beszédeket hintnek vala felőle nagy kövélységekből. Valának kedig ezek kiváltképpen harmincketten. Fő vala ezek kö-zett egy Kont István, ki az Héderváriaknak nemzetségekből való vala. E harmincketten, miérthogy nem királyozák vala a Zsigmond királyt, hanem ellene versengének, búdosnak vala alá-fel az országban, falukban, erdőkben etc.

A király igen báná ezeknek visszavonását, fél vala is tőlek, hogy valami új támadásnak okai lönnének. Bízá ezokaért ezt a dolgot titkon az Vajdafi Györgyre, hogy az utánok lönne, és valami módon megfogná őket, és a királynak kezébe ejtené. Ez népet melléje vévén az Alföldre aláméne, minthogy azt a tartományt cirkálni akarná valami szín alatt, és mindenfelé kímeket kibocsáta. És úgy hozák a kémek, hogy mind az harminckettő kezel volna ott a mezőn, és ott aludnának. Éjjel az Vajdafi György megkörülé őket, és virradóra reájok méne. Ezek kedig harmincegyen felserkenvén, mindjárást fegyvert kapának, hogy megoltalmaznák magokat. De Korpádi János nem vala vélek, mert még éjjel felkelvén, elment vala tőlek.

De Vajdafi György szép beszéddel kezde nékik szólni, és mondá, hogy nem jött hozzájok mint ellenség, hanem hogy megszörzette a királynál, és kegyelmet talált nékik. Ezokaért jöjjenek immár őmagok a királyhoz, és megalázzák magokat előtte, és megesküdjenek néki, hogy hívek akarnak innét-tová lönni.

Látván azok, hogy kevesen volnának, eltévék fegyvereket, és elindulának Vajdafi Györggyel. És midőn jöttek volna Karomban, Vajdafi György mind megfogá őket, és vasba vereté, és szekerekre raká őket, és népet ada vélek, és felküldé őket Budára.

Az úton hogy viszik vala őket, egybetanácskozának, hogy mikoron Budára hoznák őket, senki se köszenne, se főt, se térdet ne hajtana közülek a királynak. És mikoron felhozták volna őket Budára, sok nemesek valának a király környül, és udvarolnak vala néki. De ők a földet nézvén, semmi tisztességet nem tőnek a királynak. Látván a király az ő keménségeket, inkább haragudni kezde reájok, és kevés nap múlva kiviteté őket a Szent György piacára, és ott az egyház előtt mind fejeket szedeté. Azután kiviteté őket, és eltemetteté az hoffstadtban a cinterembe, a királyi kerten kövül, ahol Óbudára felmennek.

IV. RÉSZ

Az üdőben két atyafi a Paleologus nemzetből veszédnek vala egymással a görög császári birodalomért. És az egyik elkülde a törökekhöz, és azokat hívatá segítségül a bátyja ellen Ázsiából. Amurátes, az első törek császár örüle ennek, és mindjárást általjöve Európába. Mikoron ott sokáig hadakoztanak, és gyakorta megütköztenek volna, igen megerőtlenedék a görög birodalom. Látván ezt a török, támadni kezde a görögekre, és megvévé a török Galliopolist, mely Hellespontus mellett vagyon. És abból az várasból ki kezde annakutána csatázni, és rablani kezdé Görögországot, és mindenképpen pusztítani. Mikoron megbírta volna Görögországnak és Macedóniának nagyobbik részét, azután kezde a tráciabéliekhöz, és sok népeket megbíra az ő kegyetlenségével, és hódoltatá magának. Az Amuratest követé mindjárást az Bajazetes, ki az atyjánál sokkal merészb és kegyetlenb vala. Ez nem sokáig birodalomnak alája veté egész Tráciát, Thessáliát, Macedóniát, Phocidát, Boeciát, Atticát. Annakutána mindjárást kezde a bolgárokhoz, kik a magyaroknak birodalom alatt valának.

Mikoron Zsigmond király megértötte volna az Bajazetesnek kegyetlenségét, követet bocsáta Bajazeteshöz, és azáltal inté őtet, hogy békét hadna Bolgárországnak, mert ahhoz semmi köze nem volna. Bajazetes nála tartá mind a követet, méglen mind az egész országot elfoglalta vala. Annakutána úgy bocsátá a követet vissza Zsigmond királyhoz. És a kezét a szablyára tövén, monda a követnek: „Ihol, ez az én igasságom, ez által vagyon közem Bolgárországgal és minden országokkal.”

Megértvén ezt Zsigmond király, nagy népet gyűte az ő királyságának tizedik esztendőben, és minden népével béméne Rácországban, és onnét Bolgárországban. Mikoron ott monstrálta volna az ő népét, és látta volna a népnek sokságát és a kopjáknak sűrőségét, felfuvalkodott szűvből mondá Zsigmond király: „Sereg ez! Nemcsak a törökek ellen elegek lészünk, ha a menny alászakadna, nem eshetnék a földre, mert a sok kopjákkal feltarthatnók” etc.

A törökek kedig a végekben mind megerősítötték vala az várakat néppel. És nagy vérontással vövék a törökektől Oristot, Budint és egyéb várakat. Mindszent havában juta Zsigmond király minden népével Nikápolhoz, és ott szálla táborban. Bajazetes eljöve a törökekkel, és szömbeszálla a keresztyénekkel. Mikoron immár szömbeállana a két sereg, a francok erősen könyörgének Zsigmond királynak, hogy őnékik engedné az elöljáró tisztességet. És megengedé nékik. Méglen ők ott múlatnának, és még el nem rendelték volna a sereget, a francok kiválának a derékseregből, és a törökekre menének nagy kiáltással. És mikoron a török sereg elejbe jutottanak volna, mindnyájan leszekének a lovakról, és elbocsátván a lovakat, gyalog kezdének víni a törökekkel. A törökek környülfogák őket, és mind levágák őket. A lovak kedig megijedének a nagy kiáltástól, és mind visszafutának a keresztyénekre.

Látván ezt a keresztyének, megijedének, és mindjárást futni kezdének. A törökek utánok, erősen vágják vala őket, és nagy sokat megfogának közülek. Sőt Zsigmond királyt is megfogták volna, de a Dunára jővén, szerencsére talála egy kis csólnokot, és abba ülvén által öveze a Dunán, és úgy szalada el előttek. A keresztyének közül húszezeren veszének oda. Lőn ez e veszedelem, mikoron írnának 1396.

Mikoron Zsigmond király elszaladott volna, fél vala a magyaroktól, miérthogy az jeles hadat elvesztötte vala, és nagy sok jeles urak odavesztenek vala. Ezokaért méne Thráciába, és béméne Konstancinápolba, onnét Ródba, onnét jöve annakutána Tódtországba, Tódtországból Horvátországba. Vala kedig a királlyal Kanizsai János, az esztergomi érsek, és ennek az öccse, Kanizsai István.

V. RÉSZ

Pártot kezdének akkoron ütni a magyari urak a Zsigmond király ellen. Kiváltképpen az Vajda László fia, István, és Simontornyai István, kik azelőtt is fő dolgosok valának a Károly királynak béhozásában. És ezek kégyót-békát kezdének kiáltani a király ellen, és arra kezdék minden embert inteni, hogy elhajlanának a veszett királytól, ki semmirekellő volna, és az országnak csak veszedelmére volna etc.

Ezt is mondják vala, hogy nem igazán bírná a királyságot, mert a Mária királyné asszonnal megholt volna az ő törvénye, és szállott volna az László királyra, a Károly királynak fiára, ki Apuliában és Olaszországban bírna. A harminckét nemeseket is igen forgatják vala, kiknek fejeket véteté vala Budán. Efféle beszédekkel igen elüdegeníték mind a népet, kiváltképpen kedig a nemeseket a királytól.

Egybetanácskozának ezokaért az urak, és követeket bocsátának bé Lászlóhoz, az apuliai királyhoz, és azt kínálák a magyari királysággal. És megjelenték néki, hogy mindnyájan az urak és nemesek elunták volna a Zsigmondnak kegyetlenségét és haszontalan voltát. De László, az apuliai király eszén lőn, és meggondolá a magyari birodalomnak terhös voltát. Annak felette az atyjának röttenetes példáját is forgatta előtte, és a magyaroknak csoda erkölcseket. És ezekért nem kapa a királysághoz, noha a magyarok ígérik vala néki, hogy Zsigmondot ők ki akarnák űzni, és békességes országot akarnának kezében adni.

Végre arra vivék Lászlót, az apuliai királyt, hogy megígéré magát a magyaroknak, de olyan okkal, hogy a két, felyül megmondott István addig bírnák az országot, méglen ő minden dolgait elvégezhetné Apuliába, és bémehetne az országban. És megesküvék a követeknek, hogy valamit a két István addig kezdenének szörzeni, és végezni az országban, hogy ő meg akarná azt állani, és erőben tartani.

Mikoron a követek e válasszal visszajöttenek volna Magyarországban, a két István és a pártolók erősen fogják vala a László király dolgát mindenfelé. Azonközbe Zsigmond király mind Tódtországba vala majd két esztendeig. És noha mind tudja vala az uraknak és nemeseknek dolgát, azért mind elhallgatá a Nikápol alatt esett nagy káraért. Annakutána az esztergomi érseknek és a Kanizsaiaknak és a Maróthi Jánosnak, ki tódtországi gubernátor vala, segítségekből béjöve Zsigmond király esmét Magyarországba, és elfoglalá esmét a királi birodalmot. De miérthogy látá, hogy a két István és a több pártolók olyan nagy készülettel és erővel valának, nem mere bosszút rajtok állani.

Lőn Zsigmond király csendeszségben majd négy egész esztendeig. És addig a két István és a több pártolók mind előbb mennek vala az ő dolgokban, és a Zsigmond királynak minden dolgait visszamagyarázzák vala, és elüdegenítik vala tőle mind az országot. Azonközben mind alkolmatosságot keresének, hogy megfognák a királyt. Annakutána, mikoron írnának Kristus Urunknak születése után 1401, Szent Vitálius napján egybetanácskozának mind az urak, mind a nemesek, és nagy sereggel bémenének a királyhoz udvarlásnak színe alatt. Valának vélek a két vitézlő ifjak is, az Gara Miklósnak fiai, egyik Miklós, a másik János.

Mikoron a király környül megállattanak volna, mindjárt pámpolódni kezdének a királlyal, és orcájára veték néki, mely nagy kárt tött volna az országnak, hogy az hadat az urakkal egyetembe elvesztette volna Nikápol alatt, és egyéb sok vétkeket hánnak vala orcájára. És ezek közett szidalomra és szitkokra kéle a dolog. Végre a királyra rohanának, és megfogák a királyt, és ráncigálják vala azt hol imide, hol amoda nagy dühösséggel. És ugyanottan megölték volna, ha némely királynak baráti nem ellenzették volna akaratjokat, és könyörgettek volna érötte. Annakutána béveték őtet a fogházba, és az urak közül hagyának némelyeket hadakozó népekkel, kik megőrüznék őtet. És adák őtet azután a Garai fiainak kezébe, és ezek elvivék a királyt fogva Soklyós várába, és ott hagyák őtet fogva, őrüzők közett.

VI. RÉSZ

Mikoron ekképpen nyavalyásul megfogták volna Zsigmond királyt, a pártolók mindenütt fenn lábnak vala, és közenségesképpen kikiálták az várasban, hogy Zsigmondtól elkölt volna a királyság, hanem király volna László, az apuliai király. És feltévék a László király zászlóját. El is küldék azt szerinszerte az országban minden várasokban. Annakutána követeket bocsátának Apuliában Lászlóhoz, és megjelenték néki, hogy Zsigmond fogva volna, és hogy az egész ország őtet választotta volna királlyá. És könyörgének néki, hogy jötten jőne Magyarországba, és kezébe vönné a királi birodalmot.

Hallván László király Zsigmondnak fogságát, és a több híreket, véli vala, hogy őtet csendesz országba hínák. Maga még sok híja vala, mert a budai vár és egyéb sok erősségek még mind a király híveinél valának. Annakfelette a Felföld is és az vármegyék, melyek Morva felé vadnak, mind megmaradtanak vala a királnak hívségébe. László király ezokaért hajókra szörzé magát és minden népét, és általjöve a tengeren Tódtországban Jadrába. És a jadraiak nagy tísztességgel béfogadák őtet, és úgy köszenének néki mint egy magyari királynak. És egynyíhány napig ott marada Jadrában, és várá utána a több hajókat a néppel, és Magyarországból vára hírt az uraktól, esmét Apuliából is.

Azonközbe fogságban vala Soklyósban Zsigmond király, egy szoros fogházban, és ott őrizik vala őtet a Gara Miklós fiai. Mikoron ott a fogházban volna, és a nagy bánatban nagy óhajtásokat és fohászkodásokat művelne, hallá ezeket a Gara Miklósné, a két Garának az anyja, és könyörüle rajta. És titkon hozzáhívatá a két fiát, Gara Miklóst és Gara Jánost, és ezekkel traktálni kezde a Zsigmond király dolga felől. És mikoron sok bölcs beszédekkel intötte volna fiait, a fiai megfogadák az anyjoknak tanácsát.

És az anyjok aláméne a fogház elejbe, és szólni kezde Zsigmond királlyal az ő megszabadulása felől. És Zsigmond király egybefére az asszonnyal, és megesküvék néki, hogy őtet anyja gyanánt és a fiait öccsei gyanánt akarná tartani mindéltig, és mindenképpen megmutatni hozzájok az ő hálaadó voltát. És ekképpen kötést tőnek egymással nagy átok alatt.

És a Gara Miklósné fiai kihozák Zsigmond királyt a fogházból, és jól tarták őtet egynyíhány napig. Annakutána közükbe vévén, bévivék Morvába. Morvából méne Csehországba, és mindjárást az ő svógora, a ciliai gróf segítségül lőn néki, és sok népet támasztának. Ennek a híre mindjárt kiméne Magyarországba és Németországba. És a pártolók igen megijedének rajta, és nem tudnák vala, mit cselekedjenek és mihöz kezdjenek. A király hívei kedig, kik azelőtt némává löttenek vala, mindnyájan megelevenedének, és kiáltani kezdének, hogy vissza kellene híni a királyságban Zsigmond királyt. És mindnyájan felkélvén, halállal fenyegetik vala az ellenmondókat és azokat, kik megfogták vala a királyt.

Azonközbe Zsigmond király nagy sok csehekkel, németekkel és a felföldi magyarokkal és az vármegyékkel, melyek Morva felé vadnak, béjöve Magyarországba, és mindjárást Budába méne. Az pártolók kedig szaladoznak, ki imide, ki amoda. Hallván ezt László, az apuliai király, hamar visszasiete Apuliába, nem igen nagy tisztességgel. De minekelőtte Tódtországból visszaméne, levelet külde Zsigmond királnak, melyben ekképpen írva vala: „Nyilván vallom előtted, Zsigmond király, hogy a magyari urak engemet sokáig kínáltanak az ő királyságokkal, és hogy az ő ígéretekre jöttem mind Tódtországig, és ott veszteg maradtam, hogy meglássam, micsoda vége lönne a dolognak. Tudod immár igazán e nemzetnek állhatatlanságát és álnakságát. Adná az Úristen, hogy azt ne tanóltam volna meg az én atyámba. Nincsen kedvesb dolgok a magyaroknak, minthogy sok új királyok légyen. Akkoron vagyon őnékik nagyobb vigasságok, mikoron egybeveszést szörözhetnek a királyok közett. Abból keresik ők az ő hasznokat. Ezokaért kérlek tégedet, hogy énnékem megbocsáss. Látom, hogy az Isten ő maga megszabadított tégedet a sok nyavalyákból, ezokaért örömest engedem tenéked azt a királyi méltóságot. Ennekutána mindenbe kedvesködni akarok felségednek, mint jó svógoromnak. Kedvesb dolgot kedig nem cselekedhetel énnékem, minthogy a te ellenségiddel úgy cseleköszel, mint ők akartanak teveled cseleködni” etc.

VII. RÉSZ

Zsigmond király is levél által felele László királynak, és ígéré magát néki mint atyjafiának. A pártolókról kedig azt írá: „Hadd reám csak, megfüzetem az árulókat az ő érdemek szerént” etc.

Annakutána Zsigmond király csendesz lőn az országban, és nem siete megbüntötni a pártolókat, hanem csak némelyektől elvévé valami jószágokat, és osztá azokat az ő híveinek. De egyébképpen minden kegyelmességet kezde mutatni az ő ellenségihöz minden ő vélekedések ellen. Annakutána, mikoron úgy tetötte volna, mintha mind elfeledközett volna minden bosszúságiról, gyűlést hirdete Sclavoniába Köresudvarhelyre. A gyűlésbe jöve Vajdafi István sok katanákkal. Mikoron a tanácsba béjött volna, a nemesek reárohanának a jeltétel után, és lekapván őtet, mindjárást a hengért néki állaták, és fejét vévé. Hogy ezt megértötték volna az ő katanái, mindjárt támadást művelének, és környülvévék a gyűlés házát. De a nemesek kihánák az ő testét az ablakon. Látván azt a katanák, hogy urok oda volna immár, lecsendeszedének és veszteg lőnek.

Annakutána a több pártolókat is előfogá és mind fejeket szedeté. Akiknek oly nagy bűnek nem vala, azokat számkiveté, némelyekre kedig somma füzetést vete. Senkit, rövideden, büntötés nélkül nem hagya, akármely nagy úr is lőn.

Annakutána, mikoron írnának 1432, római császárrá választák és koronázák Zsigmond királyt az ő királyi birodalmának 23. esztendejében.

Addig ím innét elhajla Hervoja, a spaleti herceg, és egybe társolkodék a törökökkel, és azokal együtt béjövén, nagy dúlságokat és rablásokat művele az országba. Az urak, kikre bízta vala a király addig gondját, nagy sereget gyűjtének, és hadnagyul rendelének az Gara Jánost, Maróti Jánost és a Csupor Pált. Ezek megvívának a bosznai herceggel, de a herceg megcsalá őket, és diadalmos lőn ellenek. És mind a három hadnagy fogva esék. A két Jánost megsaccolá nagy pénzen, de a Csuport megöleté.

Azután bocsátá Lasontzi Istvánt az Havaselvé, vajda ellen nagy néppel, mert a Dán vajda hajlott vala a törökekhöz. Mircse kedig, az vajda öccse, segítséget kére Zsigmond királytól. De az ütközetnek közepin megölék Lasontzi Istvánt az oláhok, és úgy adának a magyarok hátat. De igen kevesen menekedének meg.

Azüdőben az első Mahomet török császár, mikoron a Felső-Bosznaságot megbírta volna, helyhezte oda egy Ikacs nevő kegyetlen tiszttartót. Ez nyughatatlan vala, mert nagy néppel kijő vala, és nagy kegyetlen rablásokat művel vala Magyarországba. Az Macedoniai Miklós, egy jeles vitéz ember, valami sereget gyűte közemberekből, és egyéb hadakozókból, és ellene támada az Ikacsnak. És mikoron erős viadal lött volna közettek, Ikacs, a fejedelem, az Ma-cedoniai Miklósra siete. Miklós szömbeöklele véle, és ledőtté az Ikacsot a lóról, és leszekellvén fejét vévé. Látván ezt a törökek, hátat adának. És ekképpen diadalmos lőn Macedoniai Miklós a törökek ellen, és az egész sereg megkazdagula a zsákmánból.

Azután a törökek Bolgárországban jutának, és ott nagy dúlást és rablást kezdének művelni. Ott is éjjel Macedoniai Miklós reájok üte csak kevés néppel, és megveré őket, és nagy kazdagsággal visszatére földébe.

VIII. RÉSZ

Mikoron immár Zsigmond király harmincnégy esztendeig volt volna magyari király, és az Csehországban az öccse képében viselte volna az gubernátorságot, mikoron kedig az Vencel király, az öccse meghólt volna, midőn írnának Kristus Urunknak születésse után 1420, választák a csehek királlyá Zsigmondot, és mindjárást megkoronázák.

Mikoron annakutána visszajött volna Magyarországba, feljöve hozzája Deszpot György, a Felső-Bolgárországnak fejedelme, és miérthogy Zsigmond király és császár oly igen nagy kegyességgel fogadá őtet, és oly igen kegyelmesképpen tartá magát hozzája, örök hívségnek jelére néki ajándokba adá és engedé Nándorfejérvárat.Viszontag a király esmét megajándékozá őtet szép magyarországi ajándékokkal és jószágokkal, mert adá néki Szalonkémént, Becsét, Kelpemet, Világosvárat, Tokajt, Monkácsot, Tállyát, Regécet, Szakmárt, Beszermént, Döbrecent, Túrt, Varsánt, Budán is szép házat ada néki.

Mikoron annakutána Zsigmond király és császár felment volna Németországba a pápának szolgálatjára a csehek ellen, és ott alá-s-fel forgolódnék, azonközbe nagy támadások lőnek itt alatt Magyarországba. Mert egy paraszt ember, Balázs bíró, felveté magát, és sok parasztnépet bolondíta meg. Ez éjjel meghágá Nagyszombat várast, és sokat megöle a polgárokban. Abból azután kiüt vala, és messze földen megdúla Magyarországban. Az egész Mátyusföldet is mind eldúlá, és nagy pusztaságokat művele mindenütt az országokban tűzzel és fegyverrel.

Nyírségben is támada egy Márton bíró, ki nagy parasztsereggel mind megdúlá és megölé nagy kegyetlenséggel a nemeseket mind az egész Nyírségbe és Szamosközben.

Erdélbe is támada egy Nagy Antal, ki a parasztnépet megbolondítá, és nagy kárt tőn a nemeseknek, és a támadásokban nagy sok nemeseket ölének meg, és nagy kóborlásokat művelének. De mikoron Zsigmond király és császár visszajött volna, megcsendeszíté esmét az országot. És a támadókat megbüntötte erős büntötésekkel.

Annakutána megbékélék a cseh urakkal, mert hatvan fő cseh urat híva alá Magyarországba, és Székesfejérváratt lévén, sok pénzzel és barmokkal megajándékozá őket, és úgy bocsátá őket vissza Csehországban. Mikoron írnának azután Kristus Urunknak születése után 1436, felméne Csehországba, és nagy pompával és tisztességgel béfogadák őtet, és úgy méne bé Prágába, hová jövének hozzá minden országokból jeles követek és nagyurak.

A római pápa is egy szép arany rózsát külde néki ajándokba, és az ő áldomásával tisztelé őtet, miérthogy megégettette vala a cseheknek prédikátorit, Huszt Jánost és Prágai Jeronimust. Mert hites glít alatt hítta vala őket Kostnicba a conciliomba, de megszegé a pápa és a püspekeknek esztekélésekből a hitet, és megódaztatá magát a pápával, és úgy égetteté meg őket. De annakutána minden dolgai visszamenének, és Istennek átka lőn rajta, és diadalmos nem volt azután, hanem mindenitt nem szinte apró szégyeneket vallott. Végre az ő felesége is, a Barbara asszony reátámada, és kötést tőn ellene a cseh urakkal, és a birodalmot ki akarja vala tekerni kezéből, mikoron a gutta megütötte vala.

IX. RÉSZ

Annakutána elméne Csehországból, és méne Morvába Znoimba, és odahívatá az ő leányát, az Erzsébet asszont és annak az urát, a bécsországi herceget. Mikoron ezek hozzájöttenek volna, megfogatá feleségét, az Barbara asszont, és őrüzet alatt tartá, miérthogy kötést tött vala a cseh urakkal. És annakutána béhívatá az ő ágyasházába a cseh és magyari urakat, és azoknak sok bészéddel szólla. És megjelenté nékik az ő beteg voltát, hogy immár nem élhetne, és ajánlá nékik az ő vejét, az Albirt herceget, hogy azt választanák királlyá.

Az urak mindnyájan javallák az ő tanácsát, és választák az Albirt herceget királlyá, miérthogy Zsigmond király és császár leánya nála vala. És kezére megesküvének néki. Annakutána igen meg kezde betegülni, hogy el nem mehete a magyari urakkal Magyarországba, hanem testamentomot tövén Znoimba Morvában, azután meghala, mikoron írnának Kristus Urunknak születése után 1437, Bódogasszonnak fogantatásának napján, üdejének 70. esztendőben, az ő magyari királyságának ötvenkettődik esztendőben, az ő cseh királyságának 17., az ő római császárságának ötödik esztendejében.

Az históriás könyvek igen dicsírik ezt e Zsigmond királyt, hogy szép termetű volt, jámbor, kegyes, bőv kező, semmi kegyetlenséget nem cselekedett, hanem mikoron igazság szerént igen megbüntötte a nagy vétkeket. Az isteni szolgálatot igen szerette, és sok költségeket tött arra. Budán épűte egy egyházat, a Szent Zsigmondnak nevére, és prépostságot és káptalant szörze hozzája sok jövedelemmel. Az váradi püspekséghöz sok jövedelmet szörze, és megöregbíté, és sokkal feljebb rakatá az váradi monostort, és meghadja, hogy oda temetnék őtet a Szent László teste mellé. Egyéb nagy épületeket és épűttete. Pesten fondamentomot vettete nagy költséggel, hogy egy nagy császári várat rakatna oda, és akará a budai várat, melyet nagy palotákkal megöregbíttete, a pesti nagy várral és várassal egy széles és hosszú és igen erős faragott kövekből épűttetett híddal egybefoglalni a Dunán által. Egy igen nagy tornyot is kezde Budán rakatni, melyet immár két padlásig felvittek vala. De miérthogy kimúlék ez világból, hátramarada az, és ezt nevezik Csonka Toronynak. Hátra marada a pesti vár is, az igen nagy híddal etc. Váradon vagyon eltemetve, mint testamentomba meghadta vala.

[...]

AZ HUNYADI JÁNOSRÓL, ERDÉLI VAJDÁRÓL, ÉS ANNAK JELES DOLGAIRÓL

I. RÉSZ

Itt, e helyen szólanom kell az Hunyadi Jánosnak eredetiről, és nemzetségéről: Nem az Bonfinius mesternek írása szerént, hanem az igaz história szerént, melyet hallottuk azoktól, kiknek atyjok szolgálta régen az Hunyadi Jánost, és sok ütközetekben forgattanac véle. Mert az olasz Bonfinius kedvesködni akarván Mátyás királynak, a rómaiaktól hozza alá az ő eredetit, és olaszt csinál belőle. De a dolog nem úgy vagyon. Hanem mind ebben ez írásban megtalálod írván. Így higgyed az históriát igaznak lönni.

Mikoron Kristus Urunknak születése után írnának ezerháromszázkilencvenkettőben, és magyari király vala az Zsigmond, az Brandeburgi herceg, ki az Maria királyné asszonyt, az ördönges Lajos királynak leányát, vette vala feleségül, kiről a magyari királyság reá szállott vala. Vala akkoron az Havaselvő vajdaság a magyar korona alatt, miképpen az Moldova vajdaság is. Hogy kedig az Havaselvő vajda megholt vala, marada utána két fia, egyiknek Dánnak, a másiknak Mircse vala neve. És ezek ketten együtt bírják vala az országot. Üdő múlván, hasonlás lőn közettek és egymás ellen kezdének támadni. Az Dán vajda eszéjt el vesztvén, török császárhoz külde, és ahhoz ragaszkodék, és népet kére tőle az ő atyjafia, Mircse ellen. Amurat, a török császár örüle néki. És gyorsan nagy erőt bocsáta néki segítségül. Látván az öccse, Mircse, hogy oly hatalmas erővel volna, megijede tőle, és kiszekék az országból, és Magyarországba jöve, és feljöve Budára, Zsigmond Királyhoz. Ott szép ajándékokat mutata bé a királynac, és lábaihoz esvén, erősen könyörge néki, hogy őfelsége hamar látna Havaselvő földhöz, mert az ő atyjafia, Dán, törökhöz adta volna magát.

Hallván ezt Zsigmond király, elámélkodék rajta, és monda Mircsének: „Ha igaz ez a hír, igen jól tötted, hogy feljöttél ide hozzám.” Mondá Mircse: „Felséges király! Nincs külenben.” És a király megérte mindeneket rönddel az Mircsétől. Annakutána mindjárt népet kezde gyűteni, és elkészíté az ő seregét. És Budáról kiindulván, Magyarországon általméne, és béméne Erdélybe. Mikoron az Istrigy mellett, Déván felöl táborba szállott volna, ott múlata egy üdeig. Méglen az erdélyi vajda felvönné az ő népét, és az alföldi hősek vtána érköznének. Mikoron egy jó üdeig ott múlatott volna, elúná az özvegységet. És a komornyik inasokkal szólani kezde az a föld felől, minémű föld volna? Szép nép vólna-é rajta? Kiváltképpen, ha valami szép asszonyállatokat és leányokat láttanak volna ott a környékben valahol?

II. RÉSZ

Mondának az inasok, hogy szép szömélyeket láttanak volna. Kiváltképpen egy igen szép leánt láttanak volna egy gazdag bojérnél, kinek mása nem volna messze földen. Zsigmond király érette bocsátá az inasokat. Mikoron elhozták volna a leánt, és királlyal szömbeállana estve, mondá a királynak: „Felséges Uram! Én nemes leán vagyok, az Morzsinai nemzetből való. Ha vélem közesülni akarsz, egyült megterhesülek tőled, mint lönne annakutána magamnak és az én magzatomnak dolga? Erre légyen felségednek előszer fő gondja.” Mondá Zsigmond király: „Ha megterhesülsz tőlem, gondom lészen reád, és szép jószágot ádok tenéked és magzatodnak, nemzetségedet is jobban megnemesítem, és nagyobb méltóságra viszem. És hittel megígéré ezt néki, és keze adásával is meg-erősíté.

Egynyíhány nap múlva elindítá a népet, és béméne Havaselvő földébe. És ott szömbe víva Zsigmond király az oláhokkal és törökekkel, és győzedelmes lőn ellenek, és mind Nikápolig el-béméne, és megvévé Nikápolt, és mind elpusztítá azt. Visszajövén annakutána, esmét Erdélyen általméne, és esmét megszálla az Istrigy mellett, szinte az előbéli helyen. Esmét elküldé az inasokat az Morzsinai szép leánzóért. És mondá néki a leány: „Felséges uram! Amitől félek vala, szinte az esett rajtam, mert terhébe estem tőled. Az Istenért is kérem felségedet, ne hagyj immár, mert igen nagy nyavalyába lészek. Vaj, ki nehéz ügyem lészen.”

A király mindjárt számlálni kezdé az üdőt, tehát majd négy holnapja vala, hogy véle közesült vala. És ujjából kivoná az egyik gyűrőt, és adá azt a Morzsinainak, és mondá néki: „Semmit ne félj, ezt tartsad jegyül. Evvel megoltalmazhatod magadat mindenek ellen. Cédulát is adok. Azonközbe várj Istentől.” És reggel bőv költséget ada néki, és úgy bocsátá haza. Annakutána megindítá az ő népét, és Magyarországon általmenvén, felméne Budára.

Vala ott az üdőben egy havaselvő bojér, kinek Vojk Buthi vala neve. Ez kiszekett vala Havaselvő földéből a nagy egyenetlenségért. Avval közlé dolgát a szép Morzsinai. Az látván az ő szépségét és kazdagságát, házastársul vévé az Morzsinait. Azonközbe Mircse vajda elhívatá az Vojk Buthit, hogy haza jőne, és megígéré néki minden jószágát. Felvévé Vojk Buthi az ő szép feleségét, és hazaméne véle Havaselvő földébe, és ott lakának egymással. Nem sok üdő múlva leesék a szép Morzsinai, és igen szép fiat szüle Buthinak. És megkeresztelvén azt, Jankulának nevezék őtet. És nagy gondot visele reá az anya, és szépen nevelé azt, mint Zsigmond király meghadta vala néki.

Üdő múlva, mikoron Zsigmond király esmét bément volna hadával Havaselvő földbe, hogy vína a törökek ellen, az Morzsinai felvévé a gyermeket, az Jankulát, és béméne a királyhoz, és eleibe tévé a gyermeket, és a cédulával a gyűrőt. Látván a király a cédulát és az gyűrőt, igen kezde örülni az Jankulának. És meghagyá az asszonnak, hogy üdő múlva felhozná a gyermeket Budára, ott mindenekről jó választ adna néki. Mert gondját akarná rólok viselni, melyen nemcsak ők, hanem minden nemzetek örülnének.

III. RÉSZ

Mikoron Zsigmond király minden dolgait elvégezte volna, oda visszatére, és hazaméne Budára. Üdővel meghala az ura Morzsinainak, és kijöve az ő szép fiával, az Jankulával, esmét az ő bátyjaihoz Erdélbe, és ottlakék nálok. Üdő múlva az asszony mondá az bátyjának, az Morzsinai Gáspárnak: „Szerető bátyám! E gyermekkel ennékem utam volna, mert fel kellene mennem Budára, de nem tudom, mint mehessek, kérlek ídes bátyám, jere velem: kérlek vígy oda, mert netalántán te sem bánod.” Mondá a bátyja: „Jó húgom! Igen messze a Buda, mi patvart járnál te ott?” Mondá az asszon: „Vagy messze, vagy nem messze, de ennékem fel kell mennem. Ha eljössz vélem, nagy hasznot téssz a kis Jankulának, sőt az egész nemzetünknek.” Hallván ezt a Morzsinai Gáspár, elámélkodék rajta, és mondá: „Hadd haladjon a dolog valamennyére, ím, gondolkodom felőle. Meglássuk.”

Egynyíhány nap múlva az asszony mosni készül vala, és letötte vala az Jankulát a földre, hogy ott hallgatna és játszódnék a porba. És igen erősen kezde a gyermek ott sírni. Az asszony odaméne, és a Zsigmond király gyűrőjét adá a Jankula kezében, hogy avval játszódnék, és veszteg hallgatna. Mikoron egy jó üdeig játszott volna Jankula az gyűrővel, és ott hallgatna a porban, egy holló meglátá a fáról a szép fénes gyűrőt az gyermek kezébe, és odaröpülvén, kikapá a gyermek kezéből a gyűrőt, és felvivé azt a fára. Az Jankula hertelen igen kezde kiáltani. Az anya elhagyá a szapponozást, és elfutamék a gyermekhöz, tehát nincs a gyűrő. Feltekéntvén a fára, tehát az holló orrába fénlik, és ott praktikál rajta. Elijede az asszony, és mindjárást a bátyjához futamék, és nagy zokogással megbeszélé néki, mint járt volna, és mondá: „Szerelmes bátyám! Medgyünk? Az átkozott holló elkezdi minden szerencsénket elveszteni. Mert orrában vagyon a Zsigmond király gyűrője, melyet jegyül ada énnékem, midőn megművelém az ő akaratját. Ha az gonosz holló elviszi a gyűrőt, nem fogja a király megállani az ő ígéretit, melyet ennékem tött. Bizony, a gyűrő nélkül soha nem merek a király elejbe körülni, sem merem a szegény Jankula dolgát előtte említeni. Jaj! jaj! hová légyek?”

Morzsinai is elijedvén, megragadá íjét s tegzét, és elméne az húgával. Ímé, tehát a holló ott vagyon a fán, és praktikál az orrával a gyűrővel. És mindjárást egy nyíllal hozzá aránza, de a nagy hertelenkedésbe hibát tőn, és nem találá az hollót. Más nyilat vén, és avval mellybe lövé az hollót, hogy aláesék mind gyűrőstől, és nagy örömbe lőnek mindketten.

Morzsinai Gáspár ez okaért megértvén az húgától a Zsigmond királynak minden dolgát, felvévé a húgát az Jankulával egyetembe, és felvivé őket Budára. Egy napon, midőn a király alájött volna ebéd után az vár piacára, és ott mórálna; az Morzsinai az Jankulával odajárulván, a királynak nyújtá a cédulát és a gyűrőt, és mondá: „Felséges uram! Lásd meg ezeket, kérlek. Felséges uram, megemléközzél a te ígéretedről, és ne utáld meg szegény fejemet, és fiadat. Könyörülj, felséges uram, a szegény nemzetemen is.”

Zsigmond király pirulván egy kevéssé, mindjárt az Jankulának kezde mosolgani. Azután visszaadá néki a gyűrőt, és mondá: „Jól tötted, hogy feljöttél, és hogy felhoztad a gyermeket. Gondodat viselem. Úrrá tészem az Jankulát, nemzetedet is felemelem. És a király mindjárt hívá Bán Ferencet, és meghagyá néki: „Ezeket vidd ki jó szállásra, és visell gondot reájok. Meglásd, hogy minden elegek légyen: ne hagyjad felejtenem az ő ügyeket, juttasd eszembe, hogy olykoron örömmel bocsássam őket haza Erdélbe. Bán Ferenc kiméne vélek, és általvivé őket Pestté egy polgárnak házához, és ott minden nap jól tartá őket, mintha minden nap menyekezőben laknának. És a király gyakorta általhozatja vala a kis Jankulát Budára, és csak magának lövén, játszodozik vala véle. És mikoron visszabocsátja vala, nagy sok szép gyűrőket fűze a nyakára, és aranyláncokkal övedzi vala bé, és nagy erszény aranyforintokat függeszte nyakába, és úgy bocsátja vala vissza.

Egy hónap múlva Bán Ferenc látá, hogy igen jó kedvő volna a király, és monda néki: „Felséges uram! Üdő volna a kis Jankulát jó válasszal visszabocsátani. Meghiggye felséged, amint én arányozhatok hozzá, ha élhet Jankula, igen nagy ember lészen benne. A király mindjárt megajándékozá őtet Hunyaddal, Déván feljül, és a környüle való jószággal. És mindjárt megpecsétlé az leveleket önnen secretummal, és parancsolatot íra az erdéli vajdának, hogy béiktatnák őtet abban, és hogy megoltalmazná őket mindenek ellen. A hollót kedig, kinek egy arany gyűrő volna orrába, azt adá címerül az Jankulának, és az egész Morzsinai nemzetnek. És a Morzsinai nemzetnek szép jószágot ada az Hátszegben. Az asszonyt kedig nagy somma aranyforintokkal, és egy hatlovú kólyával megajándékozá. Amellett úti költséget is bőven ada nékik. És annakutána úgy bocsátá őket nagy örömmel bé Erdélybe.

IV. RÉSZ

Hazajővén, mind elfoglalák az jószágokat, és úgy lakék a szép Morzsinai az ő fiával Hunyadon, és ott felnöve az Jankula, onnét nevezteték annakutána Hunyadi Jánosnak. Az anyja is ott kezel Hunyadhoz hala meg, és eltemetve vagyon egy faluba, kinek Telek neve, ha jól megemléközem felőle. Nem neveltetett fel Pesten, az anyja sem holt Pesten. Hanem így vagyon az igaz his-tória, amint én megírtam.

Minekutána az Jankula felhuzakodott volna, és immár szép ifjú volna, előszer a Csákiakhoz adta magát, és azokat szolgálta, és ezeknél kezdette legelőszer is az ő emberségét megmutatni. A Csákiaktól elbúcsúzván, a csanádi püspekhöz akadott, és azt szolgálta. Onnét elszakadván, az zágrábi püspeket szolgálta tizenkét lóval. Onnét jutott annakutána Magyarországba egy vitézlő nagy úr alá, onnét híredék ki az ő neve Magyarországba az ő nagy vitézségeért, hogy a királynak esméretségbe juta.

Mikoron annakutána Zsigmond király béméne Olaszországba, úgy méne Hunyadi János is bé véle. Olaszországban álla az Filephöz, az mediolánomi herceghöz, és azt nagy emberséggel szolgálá egynyíhány esztendeig egynyíhány lóval. Annakutána visszajöve esmét Magyarországban, és az Alfölden vitézködék a jeles hősek közett a törökek ellen. Egyszer az ő társaival ott felkéle és béméne Misiába és ott feldúlának egy görög kalagor kalastromot, és igen drága kéncset hozának abból vissza. Ott nyére Hunyadi János nagy sok drága dolgokat, köveket, és sok aranyszörszámokat.

Mikoron Zsigmond király felméne Németországba, Hunyadi János is igen szépen felékesíté magát nagy szép és drága öltezetekkel, és együtt felméne a királlyal. És mikoron egy jó üdeig oda múlatott volna, és ott jeles emberségeket cseleködett volna, híres és dicsíretes névvel visszajöve Magyarországba. Azután hadi tisztekben szépen, eszesen és jámborul kezdé magát viselni, annyira, hogy mindenütt és mindeneknél ígen jó híre kezde lönni.

Annakutána Hunyadon egy igen szép várat épűte. És az Gerébek nemzetségéből hoza feleséget magának, az Erzsébet asszont, az nagy Szilágyi Mihálynak ides szép húgát. Abból kedig két fiat nemze. Hunyadon szülé az Erzsébet asszony a nagyobbikat, az Hunyadi Lászlót, ki annakutána az uraknak árultatásából Budán méltatlan és kegyetlenül elvésze, amint annakutána megmondjuk. Egynyíhány esztendő múlva úgy szülé a küsebbiket, az Mátyást, ki annakutána felséges, sőt legfelségesb magyari király lőn. Szülé kedig ezt a Mátyást Kolozsvárott, Erdélben, mikoron írnának Kristus Urunknak születése után 1443, bőjt második havának huszonhetedik napján, reggel három órakort

Mert az Erzsébet asszony akkor Kolozsvárott szállott vala, jövén Szilágyból, egy szőlőműves kazdag embernél, ki lakik vala az Óvárba, egyenest arcól, mikoron bémennek az Óvárban, egy kőházban. És az ember szász vala. Annál marada szálláson az Erzsébet asszony a szülésnek utána egynyíhány esztendeig. És ott vitték a fiát, Mátyást legelőszer is az oskolába. Hogy annakutána magyari királlyá lőn Mátyás, nagyon megajándékozá a gazdát, és jeles szabadsággal meglátogatá. Mostan is az vasajtókon és az vastáblákon rajta vagyon az Mátyás király címere, az aranygyűrős holló. És örök emleközetre megajándékozá az várast is igen nagy és jeles privilégiommal és szabadsággal, melynek a drága levele mostan is ugyan volna, hogy minden kolozsvári ember egy-egy kalangyától kihányja a két-két kévét a dézmába, és az ő gabonáját felrakja az ő akaratja szerént és hazavigye, otthagyván a dézmát. Szüretbe kedig kádba töltse a sajtóknál a szőlő alatt az ő dézmáját, és ki-ki mind hazavigye az ő mustját, hallhatatlan nagy szabadság. De evvel akarta a felséges Mátyás király az ő hazáját felékesíteni, mert nem minden bokorban terem olyan felséges és híres-neves fejedelem. De ezt a szabadságot megrontá amaz papozlár, a Csáki Mihály, ki az János király fiának főkancelláriusa vala, az ő királyának nevével. De az soha nem műveli vala, hanem a Csáki ördegi nagy irigysége a jámbor polgárok ellen. Mátyás király, úgy tetszik, hogy adhatót adta, mert övé volt a dézma. Ha adhatót nem adta, miért maradnak helyekben az ő egyéb donációi, melyeket a nemeseknek etc. adott? De így jár ez! Egyiknek bűn, másiknak nem bűn. Elkölt Buda is tőlünk etc.

Mikoron ezokaért az Hunyadi János olyan híres és neves ember lött volna, a király néki adá az erdéli vajdaságot, melyet annakutána holtig bíra nagy emberséggel és jámborsággal, amint annakutána meghalljuk, és úgy kéle a neve, hogy mindenkoron csak János vajdának nevezék. És az hunyadi várat és várast Vajdahunyadjának. Bírá ezokaért az vajdaságot egynyíhány eztendőig nagy dicsírettel, és mindenképpen megoltalmazá az országot mind a törökek ellen, és mind az egyéb ellenségek ellen, amint annakutána meghalljuk.

V. RÉSZ

Mikoron annakutána László király meglátta volna az Hunyadi Jánosnak emberi és az ő nagy vitéz voltát, ki akkoron erdéli vajda vala, adá néki ahhoz az szörényi bánságot is és a temesvári ispánságot, hogy ő megoltalmazná az alföldeket a törökek ellen. János vajda, miérthogy jámbor vala, és szereti vala hazáját, és az egész keresztyénségért felvévé e tiszteket, és kész lőn mindenre, noha tudja vala, hogy fejébe és tisztességébe jára mind e tiszteknek gondja viselése. De a több magyari urak semmit nem gondolnak vala sem a keresztyénséggel, sem hazájokkal, sem az szegény községgel, sem az önnen megmaradásokkal, hanem felfuvalkodásból és fösvénségből kergetik vala egymást nagy és fene kegyetlenséggel.

Azonközbe a török, az Amurath fejedelem, bosszonkodik vala ezen, hogy annyi sok vitéz töröket vesztett vala Nándorfejérvár alatt. (Mert az ásásban vesztett vala tizenhétezer férfiat, kik mind odaveszének a föld alatt. Az ostromokban kedig vesze nyolcezer jeles vitézlő férfiú.) Ezokaért mindenképpen okot keres vala, hogy esmét bosszút állhatna a magyarokon. Ezokaért bészáguldata mindenütt Magyarországba, és rablata mindenfelől. És feljövének a Duna mellett mind a Tiszáig. Esmét elrablá mind az országot a Száva és a Dráva közett. De a magyari urak mindazonáltal űzik s kergetik vala egymást, és semmit nem gondolának a törökkel. Csak az egyetlenegy vitéz Hunyadi Jánosnak vala gondja erről, és ez vitézködik vala éjjel-nappal a törökek ellen.

[...]

AZ XXXVI. MAGYARI KIRÁLY, AZ HUNYADI MÁTYÁS, AZ GUBERNÁTOR HUNYADI JÁNOSNAK A FIA

I. RÉSZ

Az Gara László, a nádorispán, Magyarországban is gyűlést hirdete, hogy az urak mindnyájan gyűlnének a Rákosra. Szilágyi Mihály akkoron és az Hunyadi Jánosnak fő baráti nagy néppel valának az Alfölden. Szilágyi Mihály kedig az Erzsébet asszonnak, az Hunyadi Jánosnénak bátyja vala, jeles, eszes és vitéz ember. Ez miérthogy tudja vala némely uraknak irigységét az Hunyadi János neve és nemzetsége ellen, felvévé minden népét az ő társaival, majd húszezer embert, és kijöve Erdélből az Alföldre. Ott elég pénzt ada néki az húga, az Hunyadi Jánosné, hogy az bátyja bosszút állana az ő László fia méltatlan haláláért, és ha valamiképpen lehetne, a másik fiát, az Hunyadi Mátyást a királyi méltóságra felemelné.

Mikoron ezokaért a Rákoson gyűlés volna, feljöve Szilágyi Mihály is nagy sok urakkal és nagy néppel az Alföldről a gyűlésbe, hová mind a sok püspekek, urak, nemesek és az várasoknak követi egybegyűltenek vala az új királynak választására. Szilágyi Mihállyal kedig ez urak valának: Székel Tamás, az auráné úr, Rozgoni Sebestyén, Kanizsai László, Szentmiklósi Pankrác, és mind az erdéli urak és nemesek és az alföldiek mind, kikkel mindnyájan az Hunyadi János igen jól tött vala. Ezek mindnyájan nagy hálaadásból együtt jövének fel Szilágyi Mihállyal. Az irigy és pártos urak kedig Budára gyűltek vala, Gara László, a nádorispán, Újlaki Miklós, az vajda, Bánffi Pál, az lindvai, és többen efféliek. Ezek mind tartnak vala Szilágyitól, miérthogy irigységből sokat cselekedtenek az Hunyadi Jánosnak nemzetsége ellen. Ezért gyűltenek vala egybe a budai várba. Ez is örögbíti vala az ő félelmeket, hogy mikoron Szilágyi Mihály az urakkal és a néppel a Rákosra jött volna, másod éjen mindjárt megfagya és béálla a Duna, hogy szabadon általmehetnek vala.

Általmenének ezokaért nagy sokan az Hunyadi Mátyásnak pártjai közül, kik általhívák az urakat Budáról a gyűlésbe. Végre kedig annyin lőnek, hogy ugyan erővel kezdék őket általhozni. De Szilágyi Mihály eleit vövé e félelemnek, mert felkiáltatá, hogy a gyűlésben, feje-jószága vesztés alatt, senki erővel semmit ne cseleködnék, hanem hogy szabad lönne a gyűlés. És az urakban általkülde Budára, és glítleveleket külde az uraknak, hogy szabadon és minden bántás nélkül jöjhetnének az gyűlésbe, és esmét visszamehetnének. És mikoron az urak eljöttenek volna, egynyíhány napig tanácskozának, de heába. Látván azt Szilágyi, a gyűlésnek közepin mindjárt akasztófát felásata, és mészárszéket tétete mellé, és azt kiáltatá, hogy valaki az ő választásnak szavát nem akarná az Hunyadi Mátyásra adni, mindjárt szörnyű halállal kellene annak meghalni.

Látván és hallván ezt az párros urak, igen megijedének. Kiváltképpen, hogy láták, hogy az Szilágyi népe az egész gyűlést környülvötte vala. És előjöve Szilágyi Mihály, és a gyűlésnek közepin megálla, és ekképpen kezde szólani: „Tudjátok-é, urak, hogy királyunk megholt? Ezért jöttünk immár egybe, hogy királyt válasszunk magunknak, mert király nélkül semmiképpen nem lehetünk. Ha sokáig múlatunk az választással, nem jó, mert ki imide szól, ki amoda, és nem lészen a dolognak vége. Minekutána a királyi mag az Máriában elfogyott, és immár erre kénszeríttöttünk, hogy idegen nemzetektől kuldulnunk kell királyokat, münémű nyavalyákban és nyomorúságokban löttünk légyen, azt mindnyájan jól tudjátok. Olyan árvaságra jutottunk immár, hogy nem tudunk hova folyamni, és kinek bátorsággal adhassuk királyságunkat. Így volt a cseheknek is dolga, De hogy az ő királyi birodalmok meg ne nyomorodnék, önnenközülek választottanak királyt magoknak, a Pogyebradi Györgyet. Ők immár nyugodalomba vadnak.

Mü is ezokaért azoktól tanoljunk, Ha mü ezokaért az gubernátor fiát, az Hunyadi Mátyást mümagunknak királlyá választjuk, úgy tetszik ennékem, nem lészen gonosz. Ezokaért ez az én szóm, hogy ezt válasszuk. Mert miképpen hogy az atyja megszabadította az országot mind külső, mind belső ellenségektől, azonképpen a fiának birodalma alatt is nyugodalomba lehetünk. Meghiggyétek, urak, nem messze távozik az atyjának nyomdékától. Aminémű hálaadással kedig mindnyájan tartozunk az ő jámbor atyjának, ki-ki meggondolja. Undokul megöltétek az ő jeles fiát, az Hunyadi Lászlót, azt a vétket eltöreljétek mostan a másik fiának királlyá választásával. Ha valamit véleködtek felőle, hogy üdővel bosszút kezdene állani rajtatok, az bátyja, az Hunyadi László haláláért, ím, én kezes lészek érötte erős hittel, hogy meg nem emleközik arról. Ezokaért kérlek és intlek mindnyájan tüteket, hogy ezt az Hunyadi Mátyást válasszátok e mai napon magyar királlyá” etc.

II. RÉSZ

Mikoron Szilágyi elvégezte volna az ő hosszú beszédét, engedni kezdének, és dicsírik vala a Szilágyi beszédét, hogy mindenekbe igazat mondott volna. De kérik vala ezen, hogy a második napra halasztanák az választást. És ekképpen csendeszséggel ebbe marada a dolog. A pártos urak alattomba szömbe lőnek Szilágyival, és az ő társaival, és megjelentők azt, hogy félnek az Hunyadi Mátyásnak bosszúállásától. Szilágyi felele felőle. Úgy engedének azután mindnyájan az választásnak, és kötést tőnek egymással.

Másodnapon esmét mindnyájan egybegyűlének, és nem sok tanács után kihozák az ortályt az uraknak tanácsából, hogy Hunyadi Mátyást választották volna magyar királlyá. És az egész gyűlés fel kezde kiáltani: „Éltesse az Isten Mátyás királyt!” És nagy örömbe és vigasságba lőn az egész község. És mindenütt énekszóval dicsírik vala az Istent.

Vala kedig Hunyadi Mátyás csak tizenhét esztendős, mikoron királlyá választák. Ennekokaért ugyanazon gyűlésbe végezék azt, hogy gubernátora lönne a királynak, az ő ifjú voltáért, az országnak nagy gondjaiért. Azokaért az egész gyűlés gubernátorrá választá a király mellé Szilágyi Mihályt, hogy öt esztendeig a gubernátornál volna minden hatalom. És úgy szállana az egész országnak birodalma a királyra. Mert ő is az öt esztendőbe megérnék az ő üdeje szerént. Ekképpen adák ezokaért Szilágyi Mihálynak a gubernátorságot, és őtet rendelék arra, hogy az új királynak béhozására gondja lönne.

Szilágyi Mihály, az gubernátor, egy levelet íra, és egy folyó követtől küldé azt a cseh királynak, az Pogyebradi Györgynek. És abban megjelenté néki, hogy a magyarok királlyá választották volna az Hunyadi Mátyást, és kéri vala őtet, hogy megkészítené őtet, és az végekbe küldené. A saccoláspénzről gondot akarna ő viselni.

Mikoron ezokaért a vacsorán néki hozták volna a cseh királynak Szilágyi levelét, és megolvasta volna azt, Hunyadi Mátyás ott ül vala az asztalnál az vacsorán, majd az utolsó helyet tartván. És a király felhívá őtet, és a fő helyre ülteté melléje. Mátyás e szokotlan dolgot látván igen csodálkozik vala rajta, és nem győze eleget ámélkodni. Fél is vala egyfelől, hogy ez valami küsebbségére ne lönne néki végre. Végre megkérdé a királyt: miért cseleködnék vele olyan szokatlan módon? A király monda néki, hogy csak önnék vígan, az vacsora után jó hírt akarna néki mondani. Veszteg hallgata az ifjú, és rakva vala a szüve ámélkodással, reménséggel, emellett félelemmel is, és nem ehetik vala.

Azonközbe Szilágyi Mihály elbocsátá a gyűlést, és az urak mind Budára gyűlének, hogy megvárnák az új királyt. És Szilágyi Mihály béméne a kápolnába, és nagy sírással kiásatá az Hunyadi László testét, hogy az ő húga gyermeke, az új királynak a bátyja ott ne fekennék a gyilkosok és az árulók közett, és vivé őtet bé Erdélybe, az ő atyja koporsója mellé nagy tisztességgel. És annakutána úgy kezde az Mátyás királynak béhozásához nagy hamarsággal. Mert még azon télben, minekelőtte elolvadna a gyég, siete őtet béhozni. Mert melléje vévé az Vitézi Jánost, az váradi püspeket, a Székely Tamást, Rozgoni Sebestyént, a Kanizsa Lászlót és a Pangrácot. Esmét a Szokoly Pétert és a Csanádi Jánost, ki hadnagya vala a Szilágyi seregének.

És Esztergomnál általmenének a gyégen a Dunán, és felmenének a morvai határba. Az útból gyakorta követeket küldének az cseh királyhoz, és kérik vala őtet, hogy jó üdején készülne, és hozná a királyt az határba, és megígérik néki a saccoló pénzt.

Azonközbe vacsora után az Pogyebradi György, a cseh király, mikoron Hunyadi Mátyás olyan csodálkozásba volna, amint odafel megmondottam, a kertbe hívá Hunyadi Mátyást, és ott mondá néki: „Mit adsz ennékem, Mátyás, én nagy jó hírt mondok tenéked, melynek igen örülsz? Megadod-é ennékem, amit tőled kévánok?” Felelé Mátyás: „Mit adhatok, holott fogoly vagyok? Nagyobb örömet nem mondhatnál ennékem, mintha megszabadítanál e fogságból. Ezért örökké hálaadó lönnék te felségednek, és mindent adnék, amit adhatnék.” És mondá a király néki: „Üdvözlégy, Mátyás, magyari király. Üdvözlégy, magyaroknak felséges fejedelme, kit csodaképpen választott az Úristen. Mert a magyarok a Rákosra egybegyűlvén tégedet választottak magyari királynak, nézvén a te atyádnak jámborságát, és az ő sok jótéteményit. Isten volt véled, és csak ő oltalmazott meg!

Ezokaért, felséges Mátyás király, kérlek tégedet, kötést tégyünk egymással, és erősítsük azt az én leányommal való új házassággal és egyenlő tanáccsal és segítségével megoltalmazzuk a két országunkat. Mert higgyed, hogy háborúk az embereknek elméi, és némelyek igen tisztességkívánók. A községnek akaratja is igen hajlandó. Ezokaért e mai napon néked ajánlottam az én leányomat, hogy az légyen házastársod, mert méltó is arra, hogy az légyen, és hogy annak általa megerősíttessék müközettünk a kötés. Együtt bírjátok az országot nagy szeretetbe. Utolszor, ides fiam Mátyás, ím szabad légy. Isten nagy és kazdag országot adott tenéked. Engemet kínáltanak a saccolásban hatvanezer forinttal teérötted, megengedjed, hogy azt elvehessem, hogy abból megtoldhassam a menyeközének nagy költségét. Ím, nincsen még három holnapja a László király halálának, és mindkettünket a kegyelmes Isten királlyá tőn. Engemet a cseheknek, tégedet a magyaroknak. Nagy csoda dolog ez! Nagy hálaadással tartozunk mindketten az Istennek.”

III. RÉSZ

Ezeket meghallván Hunyadi Mátyás mindenekbe engedelmes lőn nagy örömmel, a Pogyebradi Györgynek ő kívánságinak, és igen megköszené néki. És jó hit alatt megigéré néki, hogy mind atévő akarna lönni.

Azonközbe juta Szilágyi Mihály az urakkal és nagy sereggel Stratnica várasba, mely az Morva víznek partján vagyon. És estve odajutván, táborba szállának. Az Morva víz kedig megosztja egymástól Morvaországot és Magyarországot. Szinte akkoron találkozék odajönni a cseh királynak is az Mátyással, és az is táborba szálla a túlsó parton.

Másodnapon mindkétfelől szépen felkészülének, és mind a két sereg az víznek partjára juta, egyik innét, a másik túl. A túlsó seregben a csehek közül küjöve az Hunyadi Mátyás, és előálla a parton, és megmutatá magát a magyaroknak. Innét az egész sereg mindnyájan a magyarok térdet-főt hajtának néki, és üdvözlik vala őtet mint magyari királyt. És nagy vigassággal kiáltani kezdének, és az új királynak minden jót kívánni. Annakutána dobokat ütének, és minden trombitákkal örömet fúának egy egész óráig. És hallják vala az ő vigasságos kiáltásokat nagy messze földig. Annakutána úgy menének az urak szömbe egymással kétfelől. És mikoron immár szömbeállanának egymással, előálla az Vitézi János, az váradi püspek, és az magyaroknak és az egész országnak nevével nagy szép orációt és beszédet kezde, és ekképpen szóla:

”Üdvözlégy, Mátyás, magyari király, kit az egyenlő választás a magyarok közett királlyá tött minden ellenmondás nélkül. Mind a tanács, mind az urak, mind a nemesek, mind az egész község. Üdvözlégy, a magyar népnek egyetlenegy reménségek. Üdvözlégy, a szent Hunyadi nemzetségnek egyetlenegy maradékja. Isten adja, hogy a te királyi birodalmodnak a kezdeti igen jó szerencsés légyen, és az egész keresztyénségnek előmentére. Könyöreg tenéked a te Magyarországod, hogy siess hozzájok, és fogd kezedbe az birodalomnak szigyelit, hogy igazságba légyen birodalmod a te országodnak nagy kiterjesztésére. Minémü szűvel légyenek a te magyarid hozzád, ebből veheted eszedbe, hogy mind hátrahadták az magokat kínálókat, régi, nagy, gazdag és hatalmas fejedelmeket, és tégedet, ifjat választottanak magoknak királyul. Megemleköztenek a te jámbor atyádnak emberségéről és vitéz voltáról, és ugyanazon jóságokat keresnék tebenned is, és ugyan igen reménlik, hogy mindazokat megtalálják tebenned.

Az egész ország is igen megköszeni a felséges királynak, Pogyebradi Györgynek, hogy az ő szerelmét ebben is megmutatta a magyari nemzethöz, hogy tégedet kitekerte a németeknek kezéből, hogy oda ne vesznél, és megtartott tégedet őmagoknak. Örökké meg akar az magyari nemzet emleközni nagy hálaadással ez ő nagy jótétéről. Mostan kedig jelen megajándékozá őtet a magyari nemzet az arany sommával és terhével, és kéri ő felségét, hogy jó néven végye. Innét tova többel akarja őfelségét meglátogatni, emellett örökkévaló barátsággal kínálja a tisztességes cseh nemzetet. És valamiben elvégezte a felséges király, az Pogyebradi nemzettel az ő dolgát, a mü felséges királyunkkal, azt meg akarja a magyari nemzet megállani mindenekbe. Ezt is mindnyájan a magyarok igen megköszenik a felséges királynak, hogy olyan szép készülettel, és olyan dűszes sereggel, nagy tisztességgel idehozta a mü felséges királyunkat, melyet kiváltképpen minden tisztességes hálaadással vesszük őfelségétől. Ennek okaért könyörgünk tükegyelmeteknek, hogy nékünk bocsássátok a mü felséges királyunkat, és megtartjuk hívséggel a kötést, melyet tükegyelmetekkel tött.”

Mikoron az váradi püspek elvégezte volna az ő beszédit, mindjárt nagy sok kéncsekkel általjöve az vízen az Mátyás király a magyarokhoz, és véle jőve a cseh király fia, Victorinus. És mikoron általjöttenek volna, magoknak lőnek, és Mátyás király meghadja, hogy néki adnák a saccoló pénzt. És méglen megolvasnák a pénzt, Mátyás király szépen szóla az magyaroknak, és megköszené nékik, hogy meg nem utálták volna az ő ifjúságát, hanem királlyá választották volna. És megígéré magát, hogy az ő életét nem akarná kímélleni az országért. Erre is ígéré magát, hogy erősen meg akarná őrüzni a kötést, melyet a magyarok képében tött volna a csehekkel. Ezt is ígéré a cseheknek, hogy mind a két nemzetet egyenlő böcsületbe és tisztességbe akarná tartani mindéltig. Erre is ígéré magát, hogy mindenekben az jámbor atyjának nyomdékait akarná követni, és hogy az ő reménségeket semmiben nem akarná csalni. És a beszéd közett megtölének szömei könyvekkel, és tovább nem szólhata.

A csehek kedig azt fogadák, hogy ők is meg akarnák állani a kötést mindéltig, és a magyarokat szeretni és böcsülleni. És minden segítséget ígérének a magyaroknak a szükségnek üdejére.

Mikoron kedig a saccoló pénzt megolvasták volna, egymás kezét fogák a magyarok és a csehek, és megerősíték a kötést önközettek. Annakutána Victorinus, a király fia, meg elelgeté a királyt, és cseheket rendele, kik elkésértenék őtet szinte Budába. És nagy örömmel és sírással valának és búcsúzának el egymástól. És Victorinus, a király fia, általméne az vízen.

IV. RÉSZ

A magyarok felvévén királyokat, egyenest alásietének véle Buda felé. Az úton mindenütt nagy örömmel várja vala őtet a község, és jót kévánnak vala néki az Istentől, és előmentét az ő királyi birodalmának. A seregbe kedig az úton nagy emberséggel és nyájassággal viselé magát mindenhöz, nagy víg és jó kedvet mutatván mindenekhöz. Mikoron szinte húshagyatban Esztergom felé a Dunára jöttenek volna, immár röpedezni kezdett vala a gyég. De mégis a seregnek nagyobb része általméne a Dunán a királlyal, a többi kedig alá tartának Pestre. Mikoron másodnapra elközelgettek volna Budához, a püspekek és mindnyájan az urak kijövének Budáról. Azokkal is a budai bíró és az egész tanács. A papok is kijövének processióval, hordozván képeket és mindenféle egyházi szörszámokat, és énekeket mondván. A zsidók is kijövének, hordozván a törvénnek két tábláját.

[...]

AZ MÁTYÁS KIRÁLYNAK NAGY DICSÍRETI

Az Mátyás király szép termetű férfiú vala, sem igen kicsin, sem igen nagy. A közép termetséget valamennyére meghaladta vala, szép és nemes tekéntetű, mutatván akaratos, bátor szüvet. Veres orcájú vala, szép sárga hajú. Szépen ékesítik vala orcáját mind szöméldeki, melyek szélesek valának, és gyors, feketére hajlandó szömei és az ő mindenképpen illő orra. Szabad és egyenes tekintetű vala, és oroszláni módra az eltekintésbe semmit nem pillant vala a szömével. Az eltekintésben kegyességet mutat vala. Akire kedig félszömmel néz vala, az nyilván nagy haragnak jele lőn. Majd hosszú vala a nyaka és az álla, és majd széles vala a szája. Szép illendő feje vala: sem felette igen nagy, sem igen kicsin. Az homloka majd széles vala. Szépen illenek vala egybe minden tagjai, szép gömbeleg karjai valának és hosszú kezei. Széles vala mind háta, mind mellye. Szép lábai valának, az lovon való járásra alkolmatosok. És mindenképpen szép teste vala, fejér-veres színű, mint a Nagy Sándor felől írnak. Gyermekségétől fogva igen gyors vala és erős mellyű, nagy és bátor szűvű, nagy dicsíret- és tisztességkívánó. Igen munkatehetű vala, és nem hamar fárad vala meg. Igen szenvedhet vala az ő teste mind hideget, mind hevet, mind éhséget és mindenféle munkát. Az hadakozás könnyű dolog vala nála. Semmi nehezebb dolga nem lőn, mint otthon hivolkodni. Gyönyörűséges lakásokat igen szereti vala. Kedveli vala a szép asszonyi állati szömélyeket, de más embernek feleségét soha nem bántott. Gyakorta múlatott barátival és ivutt es lakásban vélek. Kész vala mindjárt ígéretekre, és hertelen haragú vala. Szabad elméje vala, mindenkor nagy dolgokra ügyeközik vala.

Nem vala kegyetlen, sem embertelen, mint a fene pogánok, hanem a rómaiaknak természetek után minden cselekedetiben vágyódik vala. Hogy egynyíhányat baráti közül megnyomorított, nagy okokért kellett azt megművelni, noha nem dicsíretes vala ez őbenne. Első vétekre senkit nem büntötett az ő baráti közül, de ha másodúttal vétközett, keményen megbüntötte annakutána. Nemigen jeles szerencséje is vala barátihoz, mert sokat alávaló rendből felemelt, kik annakutána ellene ügyeköztenek praktikálni. De némelyeket is pórságból vötte ki, és a porból vette fel, kik igen jeles emberek löttenek annakutána. Egyébképpen minden dolgaiban igen jószerencsés vala. Az csehek ellen való hadban egyszer minden költsége elfogyott vala, és az hadakozók mindennap kérik vala az ő zsoldokat. Akkoron egy napról a másikra halasztja vala őket, ma s hólnap hoznak etc. Mikoron szinte az utolsó napot tötte volna nékik, azon éjjel kockát kezde hánni az urakkal, és azon egy éjjel tízezer aranyforintot nyere tőlek. És azokat osztá annakutána az hadakozók közükbe.

Nem gyakorta vétség esett az ő dolgaiba, amihez kezdett. Ez is igen felmagasztalá az ő felséges mivoltát, hogy nem vala embertelen, hanem igen nyájas és emberséges, és örömest hallgatja vala az embereket, és minden embert jó válasszal elbocsátja vala tőle. Igen kegyelmes és szelíd erkölcsű vala mindaddig, méglen Beatrix királyné asszon hozzá jöve. Mert annakutána az megmáslá az ő kegyes természetit. Az írási tudományokhoz felette igen nagy kedve vala. Megkeresteté minden országokban az jeles és tudós férfiakat, és drága költségekkel elhozatá azokat Magyarországba. Külenb-külenbféle mesterembereket is béhozata az országba.

Ezt hallottam Brodorics István püspektől, kinél vala az egész épületnek jedzésének a képe is. A Duna mellett Budán alól nagy mély, széles, hosszú és igen temérdek fondamentomokat vettete fel, és megrakatá azokat valamennyére a föld felött, és nem mondá senkinek, mit akarna oda csináltatni. De készen immár mind meggondolta és megjedzette vala nagy papirosra az fondálókkal, minémű lönne az az épület. Úgy jedzették vala, hogy az épületnek két piaca lönne. Az egyik, a felső Bécs felől, igen hosszú, a másik félannyi. A felső piacon úgy rendelte vala, hogy háromfelől mindenik oldalon boltos kamorák lönnének egymás felött hét renddel. Napnyugatra, Buda felé és a Duna felé volnának mind a kamoráknak az ablaki. Úgy jedzette vala kedig, hogy öt kerengő volna körös-környül, és ez kerengőkbe mennének a széles garádicsok fel a földről egyikről a másikra. És hogy a kerengők a kamorák előtt oly szélesek volnának, hogy a deákok mind beléférnének, és ott hallgathatnának leckét. Ahhoz kedig a piacot egybe akará szorítani, és hét részre akarta azt szakasztani egy-egy általkőfallal. És mindenik szakasztásnak az ő piacára középben egy-egy faragott oszlopot akarta állatni, és az oszlopnak az oldalában akarta az lektornak székit helyheztetni, holott a doktorokat el akarta rendelni mind végig, minden oszlop mellett a leckéknek olvasására, hogy az egyik oszlop mellett az egyik grammát olvasott, a másik oszlopnál a másik dialektikát, a harmadik mellet az harmadik lektor a rhetorikát. A negyedik oszlop mellett a negyedik doktor arithmetikát, az ötedik mellett az ötedik lektor a muzsikát, az hatodik mellett az hatodik doktor geometriát, az hetedik mellett az hetedik lektor az astronómiát. És mindenik oszlopra felyül egy kristályos lámpást akara csináltatni. És minden estve az lámpásokat akarta meggyújtatni, hogy éjjel is olvashatnának a lektorok leckéket és a deákok tanolhatnának szinte mint nappal az hét lámpásoknak világosságtól. És úgy akarta az épületet rendelni, hogy mindenik piacról bólt alatt általmehetnének a kamorák közett a kamoraszékekbe az Dunára. Ahol által akarta rekeszteni az hosszú piacat a küsebbik piactól, abban az oldalba akarta a doktoroknak és a lektoroknak házait csináltatni minden szükséges szobákkal és kamorákkal, hogy az ablakok azoknak házainak lönnének napkeletre a küsebbik piacára, napnyugatra az hosszú piacra, az oszlopok felé, északra a Dunára, délre kedig Budára. Annakutána úgy akará a küsebbik piacát épűteni, hogy az északi oldalba szép bóltok, szép szobák és szép kamorák lönnének, hogy az elsőkben az orvosdoktorok laknának, az másikban az patikárosok és az barbélyok, az harmadikban volnának az betegek külenb-külenbféle szobákban, boltokban és kamorákban. A másik oldalon lönnének szép pincék, szobák, boltak és kamorák, kikben laknék az oeconomus, a családos ember és minden ő családjai, hogy az mindenféle bort és sereket, kenyeret szinetlen árolna nagy bővséggel. Az naptámadati oldalában jedzette vala az egyik nagy kaput kezépben, az felső részre, délre Buda felé jedzette vala a műveseknek házait, holott mindenféle művesek árolnának, de nem hogy ott laknának. De az alsó részére a Duna felé jedzette vala a kapu felött szép szobákat, bóltokat és kamorákat, hol az egész akadémiának, avagy fő országnak oskolájának prépostja laknék, ki mind a több deákoknak, lektoroknak, mestereknek és doktoroknak rektorok és vezérlője volna. És úgy rendelte vala, hogy északra a kapun alól, a Duna felől mind az egész szeren alól egymás mellett mind konyhák volnának, és afelett mindenféle szükségekre való házok, mert azt tekélette vala őmagába, hogy úgy rendelne minden szükségeket a schola mellé mind ételből, mind italból, mind az egyéb embereknek szükségére valókból, hogy az negyvenezer tanoló deákokból egy sem jőne bé egész esztendeig az várasba semmi szükségeért, hanem mindenek ott bőven volnának a schola mellett. Ennek alkolmatosságra kedig jedzette vala, hogy az első, küsebbik udvarba két oszlop állana és az oszlopból csatornás kút folyna ki, és mindenik oszlopon felyül egy-egy nagy kristályos lámpás volna, mely éten-étszaka világoskodnék. Úgy is jedzette vala, hogy az hosszú piacon is azon csatornás kút felforrana, és kiötlenédnék három helyen az Duna-vízzel. Úgy is intézte vala a dolgot, hogy negyvenezer deák laknék szinetlen e scholában, és arra ügyeközik vala, hogy oly disciplinát szörzene a scholában, hogy ne volna az egész scholában mind ennyi deák közett is vagy egy dákos is, és hogy ennyi deáknak mind elég ételek és italok volna az schola konyháiból és az oeconomusnak pincéiből. Erre kedig a Duna mellé mészáros céhet akar vala szörzeni egy kenyérsütő utcájával egyetembe, és abban egy nagy vásárt, melyet meg akara ajándékozni nagy szabadságokkal, hogy mindennap elég volna a negyvenezer deáknak. És a prépost avagy rektorsághoz és az oeconomussághoz jeles és nagy jószágot akar vala szakasztani, és sok ezer forint ára jövedelmet, hogy mind e széles világon nem lönne jobb, szebb és bővebb schola annál.

Ezt is megjedzette vala, hogy az jeles épületet, melyre szándékozott vala régenten Zsigmond király és császár, hogy azt is véghöz akarná vinni. Tudniaillik, hogy Buda várából hidat ki akarna hozni faragott kövekből, és azt által akarná vinni a schola felett, nagy szélesen a Dunán, és az híd végén a Duna-parton, Pesten felött igen erős várat akarna rakni temérdek kőfalokkal, nagy töltéssel, hogy boltakon általmehetnének a nagy töltésen mind a párkányba, mind a nagy szegeletes bástyákban, melyek mind ki a széles és mély árokra szolgálnának. Mind olyan jeles és nagy dolgokat meggondolt és elvégezett vala az ő fejébe, melyeket meg is jedzetett és megíratott vala nagy szépen az fondálókkal. Nagy elméje vala az embernek és véghetetlen tanácsa. Ha száz esztendeig kellett volna élni, csak az egy jedzett épületre nem volt volna elég. Mégis a fondamentomit megásatá és megrakatá, és meglátszanak ott a mai napon is, noha nem tudja minden ember, micsoda és mit akart avval indítani.

Ezmellett az isteni szolgálatra igen hajol vala szinetlen nagy szorgalmatossággal. És erre nem tud vala semmit kimélleni. Mikoron egyszer Szegeden az gyűlésben vala, és Szent Demeter napján bément volna a nagymisére, és látta volna, hogy nem igen jeles casula, avagy misemondó ruha volna a plebánoson a nagymisén, mindjárást offerendára méne. És mikoron megkörülte volna Szent Demeternek oltárát, mindjárt levoná az ő felső ruháját, és az oltárra offerálá azt, hogy Szent Demeternek casulát csinálnának belőle. Becsülik vala kedig azt a ruhát hatvanezer forintra. Ebből tetszik, mely ájítatos szűve volt. Esmét, mennyi költséggel megépűttette Budán a király kápolynáját, mennyi költséggel szörzette a sok nagyszavú papokat belé, mennyi nagy költséggel épűtötte a libráriát, mennyi sok pénzzel szörzette a nagy sok íratott hártyás könyvet belé, mind göröget, mind deákot, mennyi sok és számtalan nagy pénzzel megépűttette a sok egyházakot, oltárokat, apátúrságokat és kalastromokat etc.

Ennekfelette igen bátor szűve is vala, mert nagy dolgokat mer vala kísérteni, mint oda elő Sabác várának megvítatásáról megmondottuk. Mert egyedől ült egy inassal egy csolnokba, és csak révésszel, és úgy járta éjjel Sabácnak az oldalát, és ő maga meglátta és megkémlötte, hol és miképpen kellene Sabácot vítatni és ostromlani. Bécset hogy vítatta! Ő maga vött vajat és kosár tikmonyat a hátára, és úgy árolta ezeket a bécsi vásáron üdegen rossz ruházatokban, és úgy hallotta ott benn Bécsben, mit szólnak az emberek, és mire ügyeköznek, és mindenképpen meglátta az hadakozóknak az ő tartásokat és minémű renddel őrüznének.

Egyszer, midőn török császárral szömbeszállott volna táborban, török ruhában öltezék másodmagával, és megelegyedék azokkal, kik élést visznek vala a török táborba. És midőn bément volna a török táborba, napestig ott árpát árol vala nem igen messze a császár sátorához. És mikoron a császárnak felviszik vala az ebédet, mind megszámlálá a tál étkeket. És mikoron visszajött volna az ő táborába, másodnap levelet íra török császárnak, mondván: Agg ebül őrzesz táborodban, mert tegnap mind ott ültem sátorod előtt, és árpát ároltam, és mind megkémlettem táborodat. Hogy kedig ne kételködjél ebben, ennyi számú tál étkeket vittenek tenéked fel ebédedre. Hogy ezt török császár a levélből megértötte volna, igen megijede, és másodnapon virradóra kiorozkodék táborából, és elméne Mátyás király előtt.

Igen okossággal vigyázó ember is vala Mátyás király. És mikoron valakit vádolnak vala előtte, avagy hogy a kémek valami hírt hoznak vala néki, nem mindenkor hiszi vala beszédeket, hanem paraszt, slejt ruhába öltezvén, őmaga másodmagával kiorozkodik vala udvarából, és mindeneket őmaga akara szömével meglátni. Budán a kapások közé állott, és úgy akarta meghallani, mit szól a község felőle, és minémű ítéletet tészen az ő királyi birodalma felől.

Erdélbe bémenvén Hunyadon elorozkodék a seregtől és Kolozsvárra bémenvén mind alá-fel kerengett az várasban. Azután a mészárszékbe ment, és ott ülvén, úgy lógatta a mészárszéken lábait. Egy bíró lakott ott ellenébe a mészárszéknek, ki az jobbágyokkal nagy sok tűzrevaló fát hozatott volt, és a kolozsvári szegény néppel azt felvágatta volt. Annakutána a poroszlókkal mind a fa mellé kergette a szegény népeket a piacról, hogy a fát béhordanák a bírónak az udvarba, és asztogba raknák. Úgy talála az egyik poroszló Mátyás királyra is, és monda néki: „Jere, te sima orró, hordj fát!” Mondá Mátyás király: „Hány pénzt adsz?” És mondá a poroszló: „Ebet adok!” És jót rándíta egyet a válla közett a bottal, és úgy hajtá őtet a ház elejbe az vágott fa mellé. Hogy odajuta a király, tehát a bíró fekszik a könyeklén. Mondá Mátyás király: „Mit adsz, hogy bé segítsem a fát vinni?” Mondá a bíró: „Co el, kurvafi! Hordjad, mert ezennel úgy kékül meg a hátod!” És szegény Mátyásnak váltig kelle hordani. A béhordásba kedig három hasál fára megírta volt Mátyás király az ő nevét veres krétával. Azonba elorozkodik onnét, és Gyaluba ment fel e sereg közübe. Harmadnapra alájő Kolozsvárrá. Mikoron egynyíhány nap múlatott volna, szömbehívatá e kolozsvári bírót és a tanácsat. Hogy szömbevolnának, megkérdé e bírót, mint volna az váras? Épülne-é, avagy nem? Volna-é a szegénységnek valaki nyomorítására, avagy nem? Felelé a bíró: „Felséges urunk, a te felséged óltalma alatt jó békességben vagyunk. Nincsen a szegénységnek semmi nyomorúsága.” Mond a király szolgáinak: „Menjenek a drabantok el, és hányják meg a bíró udvarában az új asztag fát. A fa közett ott megtaláltok három hasál fát, melyeken az én nevem vagyon megírván veres krétával. Hozzátok azokat ide. És fogjátok meg a bíró poroszláit, és hozzátok azokat is ide.”

És a drabantok mind odafutának, és meg kezdék hányni az új asztog fát. És nem sok üdő múlva kettőt megtalálának az fákban. És a király mondá a bírónak: „Hol vetted ezt a fát, mondd meg.” És a bíró megrémülvén döderegve mondá: „Az jobbágyokkal hozattam.” Mondá a király: „Kicsoda vágta fel?” Mikoron a bíró hallgatna, megréasztá a király: „Mondd meg!” És mondá a bíró: „Az várasbéli szegény nép vágta fel.” Mondá a király: „Kicsoda vitte bé udvarodban?” És fordulván az egyik poroszlóra és mondá néki: „Lator, nézzed az orromat, ha sima? Lator, most is tüzel a hátom a te ütésed miatt.” És mondá az uraknak: „Lássátok a nagy kegyetlenséget. És megbeszéllé nékik az egész históriát.

Annakutána mondá a bírónak: „Te hamis bíró, agg ebnek és kurva fiának mondál, és meg akarád kékűteni hátamat, hogy füzetést kívánok vala a fahordásért. Ezeket a fákat hátamon kellett béhordonom. Ihol kezem írása rajta vagyon, meg nem tagadhatod. Minem jobbágyul adtának a szent királyok a szegény népet és a falukat az várasakhoz, hogy a bírák és tanácsok rabul bírják azokat. Nem tü jobbágyitok, hanem mindnyájan én jobbágyim vagytok, mint szinte amazok, szegények. De miérthogy ők együgyűek, szegények, az ő gondja viseléseknek terhejét raktuk türeátok, és hogy az várasoknak épűtésére segítségül légyenek. Még a nemeseknek is nem adtuk a szegény népet jobbágyul avagy rabul, hanem csak a földet adtuk nékik az ő vitézségekért, hogy majorkodjanak rajta, és a szegénység is majorkodjék rajta. És miérthogy a szegények élik az ő földeket, hogy azért adót adjanak nékik, a király adaja mellett, és bizonyos napokon is szolgáljanak nékik, és ezért viszontag tartoznak a nemesek véle, hogy gondjokat viseljék, és megoltalmazzák őket.”

Annakutána úgy fordítá Mátyás király a beszédet a kolozsvári bíróra, és mondá néki: „Te hamis és kegyetlen bíró, miérthogy ezt e törvéntelenséget művelted, és ekképpen szömemnek láttára hamisan megraboltattad, ezért akasztófa volna helyed. De hazámon nem művelem ezt a szömérmet, hanem harmadnapra a fejedet elüssék. Te kedig, lator paraszló, törvéntelenségnek hóhére, miérthogy a szegénységet így kénzottad, és ennékem megütötted minden ok nélkül az hátamat, és ebbel kínáltál engemet, harmadnapra elvágják a te jobb kezedet, mellyel megütöttél engemet és a szegényeket, és annakutána egy nagy gyevedert kössenek nyakadra, és avval egyetembe az akasztófára felakasszanak.” És a másik poroszlónak mondá: „Te szegénykergető lator, tégedet harmadnapra a prengér alá vigyenek, és három pálcával jól megcsőpeljék a hátodat, annakutána a várasból kiverjenek, és országomból kimenj, mert ha megtaláltatol országomba, akasztófa lészen helyed.” És ezek mind így lőnek.

Annakutána Szebenbe is úgy orozkodott bé, és a fekete apácák mellett ment bé egy szegény özvegyasszonnak házába. És a képet otthagyván, mind béjárta az egész várast, és mindeneket meglátott és megértett, mert sok nyelveket tud vala Mátyás király. Csak törökül és görögül nem tudott, a több európabéli nyelveket majd mind megtudta. És mikoron harmadnapig ott lakott volna az szegény özvegynél, egy péntek napon borért küldötte a szegény asszont. Addig még az asszony borért méne, feladá egy kis csuporból az olajos káposztát a tűznél, és mind megövé azt, és egy aranyforintot tőn a csupornak a fenekére, és elszekék onnét, méglen a szegény asszony megjöve a borral. Azt mondotta, hogy soha éltében jobb ízű étket nem ött az olajos káposztánál az özvegyasszonnál, és az szalonnás káposztánál, melyet ött vala az domine Valentinénél estve, mikoron Moldovából kiszaladott volt az havason által. De Szebenben is annakutána fejét vétette az polgármesternek.

Annakfelette igen eszes és bölcs ember vala Mátyás király. Mikoron beszél vala, nem egymás hátára hányja vala a beszédeket, hanem halkkal beszélle, szép renddel egymás után, és minden beszéde nyomos vala. Egyébképpen baráti közett igen szép vigasságos beszédű és csúfondáros vala. Barátival oly nyájos vala, hogy őket vacsorára híván gyakorta őmaga béméne a konyhába, és megsegít nékik készíteni az vacsorát. Nemcsak kedig az övéivel tészen vala jót, hanem az üdegenekkel is. Az jószerencsébe nem hívé el magát, hanem térden állván, úgy ada hálát az Istennek. Bőv kezű vala az isteni szolgálatra. Mikoron valami súlyos dologban vala, nem bánkódik vala, hanem nagy vigasságot mutat vala. Mikoron előmente vala az ő dolgainak, mindennel jól tészen vala. Nem haragszik vala azokra, kik reá feddnek vala. Igen megmeveti vala az kérkedőket. Barátihoz igen kegyes vala, az ő ellenségihöz kedig igen röttenetes.

Mikoron az hadban volt Mátyás király, erősen vigyázott. Nem hadta az vigyázást csak az őrüzőkre és az istrázokra, hanem őmaga forgolódott ment és jött. Őmaga akart mindent látni és tudni. És mikoron várat vagy várast kell vala víatni, őmaga megnézte előszer, annakutána elejbe adta az hadnagyoknak mind az vításnak minden módját. Ha meg kellett ütközni valami ellenséggel, nagy pénzzel szörzett ő jeles kémeket, és mind megtudta előszer, mint vagyon az ellenségnek tábora, serege és minden készületi, mire ügyeközik, mit végez tanácsába, mint akarja az viadalt kezdeni. Ahhoz képest és ugyan az ellen nagy bölcsességgel rendelte minden népét, és mind az hadnagyoknak megparancsolta, ki hol álljon, mit műveljen. Egynyíhánszor úgy indította seregét és olyan hamarsággal ment az ellenségre, hogy az ellenség ingyen sem tudta vélni, és nagy bátorságban volt, és ott nyomta meg az ellenséget. Egynyíhánszor rút és pokol üdőben, mikoron az ellenség ingyen sem tudna félni, úgy ütötte meg az ellenségnek táborát. És oly csoda módon tudta ő megkörülni az ellenséget, hogy minden ember elcsodálkozott rajta. Felette igen bátor szűve vala az hadakozásra, amellett igen bölcs, de igen álnak is. Egy fordulásban olyan fortélyt talált az ellenség ellen, hogy az hősek mindnyájan elámélkottak rajta. Ahová mégyen vala, úgy mégyen vala, mintha röpülne. Kocsis postán egynyíhányszáz mélföldig elment csak kevés napig. Igen vigyázhat vala, és igen nagy munkát tehet vala.

Az hadban szépen tud vala cseleködni az hősekkel. Noha beszédes vala és csúfságot indít vala az hősek közett, azért úgy viseli vala magát ezmellett, hogy úgy félnek vala tőle, mint egy kegyetlen oroszlántól. Az viadalban bátor szűvel mégyen vala néki, és vitézül vív vala. Az diadalom után kedig kegyes is vala, és tud vala könyörülni a könyörgőken. Őmaga kedig tészen vala választ minden könyörgének, és nem halasztja vala senkinek dolgát vagy a kancelláriosokra, vagy imerre, vagy amarra. Nem vala hertelen haragó, de az hitetlenek ellen, és kik arcól ellene támadnak vala, és kik árulást szöreznek vala ellene, igen kegyetlen vala.

Mely igen bölcs lött légyen kedig Mátyás király az hadaknak viselésében és a seregeknek elrendelésében, azt megmutatá egy nap előttünk, mikoron megvötte volna a Németújhelyt. Mert ott Újhelyből kihozá egynyíhány nap múlva a feleségét, az Beatrix királyné asszont, és a széles mezőre hozá az váras elejbe. Annakutána odahozá minden népét, és ott megmutatá az ő seregrendelésének minden nagy mesterségét a királyné asszony és az ő egyéb baráti előtt, és a sok fejedelmeknek jeles követi előtt, kik akkoron nála valának. És mindnyájan elámélkodának rajta. Valamit olvastam a régi tudós mestereknél, kik írtanak az hadakozásról és a seregeknek elrendeléséről mindenféle viadalra, látván Mátyás királynak jeles rendelésit (mert az Beatrix királyné asszon mellett állok vala), mind eszembe jutó, és úgy tetszik vala, mintha mind ott jelen látnám. Megmutatá ott Mátyás király nemcsak ezt, hogy jeles bölcs király volna és hatalmas, hanem ezt is jelenté, hogy jeles és legfeljebb való hadnagy is volna.

Ekképpen rendelte vala kedig minden hadakozóit. Négy részbe szörzette vala mind az egész sereget. Az huszárokat és az könnyűfegyvereseket kétfelé rendelé a szárnyokban. A két szárnya közett rendelé a seregnek a derekát. Ebben valának előszer rendekben az lovagok, kik húszezeren valának. Az lovagok megett valának rendekben az gyalogok, kik tízezeren valának. A dereka mellett oldalól mindkétfelől és hától valának a szekerek, melyek majd kilencezeren valának. Ezeknek ez seregeknek őmaga osztá ki renddel a zászlókat. Az elsőnek adá a római keresztyénségnek címerét az zászlóba. A másiknak adá az Hunyadi nemzetnek címerit. Az harmadiknak adá az Magyarországnak címerit. A negyediknek adá a Tódtországnak, Csehországnak és Bécsországnak címereit. Annakutána úgy osztogatá ki az hadnagyoknak címereit renddel. És minden kopjás hadakozónak új lobogója vala a kopja végén, melyekkel felette igen szép, ékes vala a sereg. Az egész sereg kedig nagy veszteg hallgatásban vala.

Hogy az első zászlót elhozák, adá azt a király egy régi hősnek, és szép szóval megtanyítá azt az ő tisztire. És annakutána mindjárást leódatá a sarkantyút róla, hogy ne űzhetné a lovat, hanem az ő helyébe veszteg állana. És mindjárást állata az a zászlótartó környül tizenkét képeseket, esmét tizenkét elabárdosokat és ennyi botosokat. Úgy rendelé annakutána az ízeket renddel a zászlótartó elejbe. És mindenik ízbe helyhezte huszonöt-öt lovagot. Nyolcvan olyan ízeket rendele az zászlótartó elejbe, utána is annyit. A több részeket is a seregnek szinte ekképpen szörzé. Őmaga a királyok környül forga mind a seregen, és hogy előindítja vala a sereget, ki-ki mind szépen megtartá az ő rendét. Mert mindenik fél vala a királytól, és vigyáz vala az ő rendjére. Egy ember szavat ott senki nem hallott, hanem csak tisztán a királyét.

Mikoron előbb mozdultak volna egy kevéssé, inte a király az egyik zászlóaljának, és ottan tettetik vala, mintha az ellenség szömbe volna, és néki mozdulának szép renddel, hol körék formába, hol három hegyűbe, hol négy hegyűbe, hol olló formába, és ekképpen szép renddel megmutatják vala az ő kész voltokat. És mikoron minden részek ekképpen megmutották volna magokat, úgy rendelé annakutána az egész sereget ütközetre, hogy megmutatnája az Beatrix királyné asszonnak az ütközetnek az ő módját. A két szárnyára rendelé az fegyveres lovagokat az ő rendekbe. Két részét esmét az lovagok, fegyveresek közül a közepire rendelé elől, a seregnek a derekába. Középaránt ezek közükbe gyalog fegyvereseket rendele. Ezeknek utána rendelé az gyalogokat a képeseket, az kézíjeseket és a több gyalogokat. Ezek után állatá a könnyűfegyvereseket szépen rendekben. Az harmadik rendben állatá az darabantokat, ki jelesbek valának. És azok közett vala a fő zászló és az utolsó. Mindenik szárnya elejbe egy-egy sereg huszárt rendele, kik az hamar lovakon valának. És ennek az egész roppont seregnek az ő formája és képe szinte olyan vala mint egy skorpiónak a képe. És ezeket úgy indítá, minthogy szinte az ütközetnek mennének. És Beatrix királyné asszony és mü mindnyájan véle egyetembe elcsodálkozunk vala rajta, hogy egy fő ennyi nagyszámú népet olyan nagy engedelmességben tudna igazítani, és olyan szép tartással bírnyi.

Olyan szép szörtartásban nevelte vala fel Mátyás király az magyarokat az hadakozásra, jeles fenyűték alatt. Véle voltam mindenütt a táborban, és szömemmel megláttam, mint tanyította és oktatta őket. Soha népet nem láttam, mely inkább tudna mind hevet, mind hideget szenvedni, mint az ő népe. Sohasem láttam népet, mely inkább szerette és böcsülte volna az ő fejedelmét, mint az ő népe őtet szereti és böcsüli vala. Mihelyt dobot ütének, mindnyájan készek valának az viadalra, és készek valának mellette halálra menni. Soha támadás nem lőn az ő táborában. Tiszta vala kedig az ő tábora minden fertelmes élet nélkül és paráznaság nélkül. Nemigen sok dézselést és tobzódást látnak vala az ő táborában, sem hallnak vala ott isteni káromlásokat, sem átkozódásokat, sem rút és undok szitkozódásokat. Házasok valának főképpen mind az ő hadakozói, kiváltképpen az lovagok. Egynyíhánszor csak harmadévre szaladtanak egyszer haza, mégsem hallott senki valami paráznaságot hozzájok. Ha valakit találnak vala valami parázna szöméllyel, azt úgy tartják vala, mint egy tisztessége vesztettet. Mind télben-nyárban egyaránt valának a táborban, és nagy békességgel szenvedék el mind az hevet, mind az hideget. Jeles hadnagyi valának kedig Mátyás királynak külenb-külenb nemzetek közül, és ugyan sokan. Ezek közett vala kedig Mátyás király, mintegy egy Nagy Sándor.

Éltében mind az egész ország reákiált vala Mátyás királyra, hogy igen kövély, nagyravágó, hertelen haragó és felette igen telhetetlen volna. Megnyúzná és megönné az országot a sok vámokkal és a nagy rovásokkal, mert négyszer rója vala minden esztendőben az országot etc. De mihelyt meghala, minden ember ottan dicsírni kezdé őtet, mert mindjárt meg kezde bomlani a békesség az országba. Ottan megelevenülének a törökek is, és az ország egyik nyavalyából a másikban esék. Akkoron kezdé minden ember megesmérni, micsoda jeles fejedelem volt volna az Mátyás király. És akkoron kezdének mind az emberek mondani: „De csak élne Mátyás király, bátor minden esztendőben hétszer róná meg az országot” etc.

Szerkesztés dátuma: péntek, 2011. január 14. Szerkesztette: Szász Bea
Nézettség: 3,566 Kategória: Rendületlenül » Anjouk és Hunyadiak kora
Előző cikk: Garay János - Mátyás király Gömörben Következő cikk: Juhász Gyula - Mátyás király


   







Tetszik 1 és még 1 tag kedveli




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: