Eh! a múlttal mi közöd?
Könnyel a múlt sirja dombját
S a reménynek száraz lombját
Hasztalan mit öntözöd?
Századoknak bûne, átka
Mind csak téged terhel-e?
Nem talán még sokkal érzõbb,
Nem talán még sokkal vérzõbb
Honfitársid kebele?...”
Oh, tudom; de bánatomban
Meg nem enyhit társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
Az egész nagy árvaság.
Sõt azáltal súlyosb részem,
Hogy míg a tett melege
Más sebét enyhõbbé tészi:
Õ, szegény, csak kínját érzi -
A lant méla gyermeke.
Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
És magunkban mekkorát!...
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
Így bukásunk lelki vád.
Mennyi seprõ a pezsgésben,
S mily kevés bor!... Volt elég,
Kit nagy honszerelme vonzott
Megragadni minden koncot,
Nehogy más elkapja még.
Mennyi szájhõs! mennyi lárma!
S egyre sûlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen, a hazát.
Vagy nekünk már így is, úgy is
Minden módon veszni kell?
Egy világ hogy ránk omoljon?
Kül-erõszak elsodorjon?...
Vagy itt-benn rohadni el?
