Márai Sándor - Versciklus 1-63


Márai Sándor - Versciklus 1-63
Az emberek elmúltak, mint az álom,
A házak elrepültek könnyű szárnyon,
A földre néztem. Jeleket kerestem.
Így éltem a bombázott Budapesten.
EGY

A körök körbe s lefele vezetnek,
Az élet minden körrel hűvösebb.
Adj pontosabb hangzást az ékezetnek!
Ne mondj te titkosat, sem bűvöset,
Csak azt a szót mondd... Mint a víz a kőből,
Bokorból láng, s égből tüzes kövek:
Úgy hirdesse e szó, hogy az idő öl
És utánunk halnak az istenek.

KETTŐ

Másképp van ez. A kígyók is temetnek.
Az angyalok arca sápadt, sovány.
Felhők és indulatok tengereknek
Adják puha lényüket, ostobán.
A tunya törvény vicsorog a mélyben,
Az Isten is komoly. Mit is reméljen?
Szavával, mely hegyeket igazít,
Könyörtelen hívja az igazit.

HÁROM

Az élet néma tánc volt. Mint a lányok,
Úgy adta meleg keblét az idő.
A holdfényben egy néger fuvolázott,
Rózsát szagolgatott egy úrinő.
Mint a vadak, mikor félnek s dobolnak
Az oroszlánok vonítják a holdat
S a kenguru is búvik: én, szegény,
E vad varázsban mit tehettem én?

NÉGY

A világ füst, a szó kemény valóság.
Sírodon közönnyel nőnek a rózsák.
Egy szó is nő a sivatag időben,
Szól, mint a sphynx, ki nem férfi, de nő sem
Szerencsétlen, mi néked a világ itt?
A mélyvízi hal teste is világít,
Az emberiség meghal és a porban
Gyíkok osonnak hosszú libasorban.

ÖT

Ez a kávéház nem buddhista zárda,
Vigyázzon jól, aki lelkét bezárta.
Egy nő itt régen szenved bazedovban,
Nincs szív, amely szíveddel összedobban.
A telefonos keblén rág az ínség,
A varjak közt van kölcsönös segítség.
A szenvedély tud sírni, mint a gyermek,
Jó az Isten és cukornáddal ver meg.

HAT

De te csak játszol, mint a tenger és a
Lampion alatt a zöldkörmű gésa,
A holddal játszol és az elemekkel
Szerződésed van, soha ne feledd el.
Pecsét van rajtad és kemény ítélet,
Megparancsoltak neked valamit
S ha csontod latra, húsod fontra méred,
Nem szabadulsz magadtól soha itt.

HÉT

A lányok jók, mint a méz és a vegyszer,
Mely bódít s villanyosan ingerel.
Én még hazamegyek hozzájuk egyszer,
Vár egy hideg szó és egy hő kebel.
Kezük korsót emel, de a nyakukban
Mint gyöngyfüzér, a szűz harmat csorog,
Szájuk piros, mert nékik igazuk van,
Kezükben sugárból font ostorok.

NYOLC

Te azt hiszed, az angyal elaludt már,
A fák között tapad az esti szél,
Mint az ökörnyál. Ha most elaludnál,
Az angyal álmodban is elkísér.
Élsz részegen, dülöngve, a bolondok
Kancsi dühével igéznek a dolgok,
Meteor hull rád és vágyak hevítnek:
Az angyal mosolyog. Csak ő segít meg.

KILENC

A haldokló figyel. Az éji lámpát
Nézi komolyan és türelmesen,
Mint a fényszóró, mely a ködön át lát,
Úgy néz át szeme a híg életen.
Kezük emelik, néha mosolyognak,
Egyik tejet kér, más a csillagoknak
Int és elhallgat: mint a gyermekek,
Mikor komoly játékba kezdenek.


TÍZ

Aki meghal, csak azt tudja, keményen
Történik akkor vele valami.
Azt mondják, egy csillag fut le az égen,
Néha kuvikolást is hallani.
Ő csak néz és néz: mert most róla van szó,
Hold, állatok, gondolatrendszerek,
Mind rágondolnak. S míg szól a harangszó,
Idegesen néznek az emberek.

TIZENEGY

Én télben éltem, mint a katonák,
Szakállam nőtt és körmöm fekete.
Gondolj reám, ha mégy a havon át
S feléd süt még egy szempár melege.
Gondolkoztam s te rózsákat kötöztél,
Hajam tépte a fanyar, közönyös szél.
Megőszültem és álltam a határon:
Őriztelek téged és vad magányom.

TIZENKETTŐ

A szó a hallgatásban lesz hatalmas,
Mint a görebben a tenyészetek.
Borulj arccal a nedves földre, hallgass,
Isten csak ennyit mond: „Enyésszetek!"
Szavak nélkül mondd el a mondhatatlant.
Aki hallgat, az angyallal beszélget.
Sokan a szélben járnak s fütyörésznek,
A haldoklók némán nézik a paplant.

TIZENHÁROM

Te Rendetlen, vigyázz, a Rend veszélyes.
A szarvas a vadaskertben megőrül,
A sötét fák alatt a szenvedély les,
Vércseppek csöpögnek a háztetőről.
Zene, magánjog s geometria
Nem őrzik többé rendben a világot,
Esőköpenyben jár az éj fia,
Vadmacska nyí s borzongnak a virágok.

TIZENNÉGY

A semmiből még valamit kitépni,
Neved két kézzel feldobni az égre,
Melleden feküdni és mit se kérve
Az ördögöknek bőrömet ígérni.
Felrobbantani hidat, utat, házat,
Igézni madarat, mely tovaszállott,
Zsebkés hegyével megjelölni vállad,
Meghalni s elfeledni a világot.

TIZENÖT

Úgy építlek, mint a kagyló a gyöngyöt
Nem vagy sehol, s ha vagy, milyen kevés!
Emberré lesznek a nyálkás göröngyök
Téged lassan épít a szenvedés
Anyagodon az emlék átvilágol
Leborít a vágy, ez a könnyű fátyol
Emel és tart a süket szenvedély:
Anyagtalan kő vagy, szerelmes éj.

TIZENHAT

A kancsi fény, amely szemedben égett
A köd, amely szemem egyszer befödte
A kesztyű, melyen átdobolt a véred
A vágy, amely testem gúzsba kötözte
A perc, amely rikoltott és elillant
Az élet, ami nélküled is élet
A kéz, amely eloltja most a villanyt
A szó, mely meghal s nem hív vissza téged.

TIZENHÉT

Úgy jött, mint a pálma a sivatagban
Árnyéka volt és mézédes gyümölcse
Tevék és számumok között haladtam
Mint a kétely és megismerés bölcse
Eltikkadtan bámultam fel az égre
Mit akart velem Allah és mivégre?
Mért volt a kétely és a szomjú kín?
Igy vándoroltam, árva beduin.

TIZENNYOLC

A nap égette, könny felmarta orcám
Szél cserzett és én tudtam ez az út
Hozzávezet ez ösvény s végre hozzám
S ki nagyon fáradt, végül hazajut
Minden lépés ezt mondta: majd a végén
Túlhaladsz az értelem bús sövényén
S az út értelmét végülis megérted:
Igy tudta meg, hogy elérted.

TIZENKILENC

Aztán kinyílt az ég, mint Jákob álma
A vándor térdelt és csodálkozott
Dús árnyad elborított, ifjú pálma
És harmatod most tisztára mosott.
Harmatban és illatban állok itten
S csodálkozom, mért tette ezt az Isten?
Hűs törzsed leng a szélben, hallgatok.
Hallgat a sivatag, s a csillagok.

HÚSZ

Thalatta! Só és jód! Már csak az álom
Mélyvizében dereng, mint a hajók
A sötétfényű, kék és zöld dagályon.
Foszforeszkál egy hasas vízipók,
Fűrészhal reszelget a gyorsnaszádon,
Rozsdás fövenyből ősz fű nő alatta,
Összefolyik a tenger és az álom -
Aludj, merülj, kiálts, rokon! Thalatta!

HUSZONEGY

Aki elszánta magát a halálra,
Figyelmes lesz, mint a jó süketek.
Egy tárgyra néz és az egészet látja,
És az egészben lát egy részletet.
Minden közel jön hozzá, mint az őzek
És minden messze, mint a sós vizek.
A végtelen számára ismerősebb
És a közel kancsin idegenebb.

HUSZONKETTŐ

A rózsa fényben égett és kiáltott,
Az égre nézett, mint Jeanne d'Arc Rouenban.
Fogadd el e vad máglyát, a világot,
Van végtelenség is, ha pillanat van,
Ez a nyár máglya, rajta ég az ember.
Hol volt, hol nem volt, a szakálla kender -
S az égő hús körül langy zene kél:
A nyár, a rózsák és a szenvedély.

HUSZONHÁROM

Az indiánt röpíti könnyű csónak,
Páfrányok közt suhan a kánoé. -
Így röpít emléke a könnyű csóknak,
Ne sírj. Skalpod az indiánoké.
Vércse rikolt, körülnézel, s nem érted.
Őserdő zúg, elmúlt az ifjúság,
Soha többé nem hal meg senki érted,
Ülj a földre, s szaggasd meg a ruhád!

HUSZONNÉGY

A felhőt, egy fát, a madarat nézzed,
Már darabokra tört szét a világ,
Nincs erő, mely megtartsa az egészet,
Tanácstalan nyögnek a szilvafák.
Itt egy cserép. Ott egy földrész. Az álom
Párája leng, mint köd a víz felett.
Egy gondolat kihuny a láthatáron,
A vagonban sírnak a gyerekek.

HUSZONÖT

S mivelhogy a szélnél is illanóbb
S a futópornál nem hűségesebb
S a háló, mit közönnyel fon a pók
Tartósabb és a méreg édesebb,
Élj úgy, mint aki titkos szót hozott.
Hallgass, mint aki tud valamiről.
A néma Isten térdén könyököl,
A szavakat belepi a homok.

HUSZONHAT

Egyszer ember járt itt, a fák taroltak.
Nézd ezt a tájat, erre ember élt.
A tűzben sárgán feküsznek a holtak,
Ez a szikla meghalt egy emberért.
Reszket a föld, mert emberláb taposta,
A fák nem néznek többé a magasba.
Rőt róka nyí, hiéna fölcsahol,
Mind remeg: embert szagol valahol.

HUSZONHÉT

Vigyázz, egy ember! Bukj le! A bozót
Sűrű, a vad erdő is befogad tán,
Sörényével eltakar az oroszlán,
Hiéna nem bántja a bujdosót.
Feküdj kígyóhoz, tigrishez, görényhez,
Mutasd, hogy dög vagy s a jó puma nem mer
Falni belőled! A sás veled érez -
Vinnyogj, szűkölj, rejtőzz, vigyázz! Egy ember!

HUSZONNYOLC

A szenvedély világít. Már sötét van.
Egy állat kullog még zsákmány után.
A bércek ormain alszik a mértan.
Kókuszdiót fal egy orángután,
Ez a világ. Már csak a szenvedély él,
Mint naphta-láng, kék oszlopok között
Komorabb, mint az értelem s a kéjnél
Kegyetlenebb anyagba öltözött.

HUSZONKILENC

Itt egy lakás volt, ott egy asszony égett.
Egyszer meg akartam itt halni érted.
Egy utca még vonít, egy ház rikácsol,
Azt kérted, beszéljünk valami másról.
A tűz, mint égi szennyvíz, már lefolyt
A csatornába, két patkány visított.
Szoknyádból letéptél egy véres csíkot,
Az égen megjelent a telehold.

HARMINC

Itt volt a színház, száz kürt felocsúdott,
A zene átjárt tested szövetén.
A páholy bíbor bársonyán a húsod
Égett, mint ez a foszforos lepény.
Kék angyal lengett itt, ezüst köd illant,
A világban eloltották a villanyt.
A játék téboly volt, a láng valóság
S hanyag kezed leejtett még egy rózsát.

HARMINCEGY

Feküdj le, ez a város ravatal most,
Az ifjúság pihen e romokon.
Ezer házból rakták e katafalkot,
A kék szalont már fölverte a gyom.
Egy templom és egy ló teteme ásit,
Egy férfi könnyű gyermektestnek ás itt
Olcsó sírt, s vén nő dúdolgat, rekedt -
A szél üres szobákban sepreget.

HARMINCKETTŐ

S ez volt a házi A boldogság, a hőskor!
Az utcatábla itt hever, szemét
És törmelék lepi, valami őspor -
Itt nézted meg először a szemét.
Lógodi-utca, függőkert, s a nyeszlett
Kandúr a Bellevue omlott kertfalán!
Itt volt helye a roskadt kerevetnek
S a lábnyom még az övé talán.

HARMINCHÁROM

Ez volt a híd. Itt mentél teleholdkor.
- Félúton a konflis lefékezett -
Clark Ádám építette s a reformkor.
Sirályok lengtek ivei felett.
A korláton sok öngyilkos hajolt át,
Vízben hever most öngyilkos, s a korlát.
Az Alagúton hűs szél szalad át,
Tapogatja a halottak haját.

HARMINCNÉGY

Vigyázz, itt vérbe lépsz, ez itt a sáros
Bástya, a hullák még az égre néznek,
A mélyből füstjel üzen fel az égnek,
Lenn ég valahol a Krisztinaváros.
A „Baltá"-ból a citerás cigánynak
Nyoma veszett, csak bűz maradt s az árnyak
S a Vár-templomban összefekszenek
Döglött lovak és halott hercegek.

HARMINCÖT

Itt most pihenj meg, ülj a járdaszélre,
A Gránit-lépcső itt zuhan a mélybe.
Az ablak előtt, nyári reggel, boldog
Fényben itt lengtek a gesztenyelombok.
Az ablak mögött regényt írtál, ájult
Másodpercekben az ég is kitárult. -
Itt készültél egy messzi, messzi útra,
Nézz jól körül. Ez volt a Mikó utca.

HARMINCHAT

Mi jöhet még? A magány és az álom,
Mélyebb, sötétebb álom, mint a bús
Férfikor után jön az esthomályon,
Marad a magány és a pőre hús.
Nincs életed, szobádnak fala nincsen,
Nincs képkeret, sem kép, mit bekerítsen.
Nincs mit siratni. S nincs, aki sirasson.
A szél morog, e halottmosó asszony.

HARMINCHÉT

No, ülj a földre és voníts! Ha kedved
Így tartja éppen, hát voníts. A holdat
Igézheted, vagy a vigyorgó holtak
Húsnál holtabb nevét üvöltheted.
Vinnyogj, mint Jób, mert amit ő sem értett
E szemétdombon, te most már megérted
S a múltra, melyet alvilági tűz fal,
Mint vasfüggöny hull most le ez a tűzfal.

HARMINCNYOLC

Ne csitulj, szív! Ne feledj! A bocsánat
Híg levében ne oldjad föl e vádat!
Ne tűrd, hogy langy közöny és nyomorúság
A kénsavat szenteltvízzé hígítsák!
Égj, mint olajtorony, őrült, szökellő
Láng, melyet nem olthat el sunyi szellő.
Pattogj, szikrázz, maradj izzó parázs:
Nem-engesztelt, forró, vad jeladás.

HARMINCKILENC

S mint a kártyás, hajnal felé, ha sárga
Ujjaival a frakknadrág zsebében
Pisztolyt keres, s egy hang ezt mondja: „Még nem!" -
Hőkölj meg és nézz vissza a világra.
Mi maradt még? A hold, Kína, a fjordok -
Szent Ferenc pőrén s halottan volt boldog. -
Vesztettél, állj fel és köszönj. Szemed
Megint a Csillagra emelheted.

NEGYVEN

A hideg Csillag ég, ocsúdj, hazátlan,
Egy másik haza hív, neve Esély,
Födetlen fővel és könnyű kabátban
Veled kalandoz a nyugati szél.
Fürdőszobád a láva már belepte,
De hív a tenger, merülj, meztelen!
A meghittből lépj ki a végtelenbe,
Holt mintákból kelj fel elevenen.


NEGYVENEGY

A hold, a hold! Ő megmaradt! S a titka
Ma sem több, mint amit a tengerek
Tudnak róla: nők vérét igazítja
S amit megérint, hűs lesz s megremeg.
Otthontalanok lámpása, hasonlat,
A versek s a világ egén, vezess!
Holdfény, mutasd a kút tükrén a holdat,
Világ, tükrözd, amit a szív keres!

NEGYVENKETTŐ

Mutasd a tájat, hol Afrika lángol,
Huszonhat éves fürt hull homlokodra.
Most érkeztél az Istenek nyomából...
Betűket rajzolsz az égő homokba
S amíg pálmák, szerecsenek, kalandok
Között lobogva kémlelsz valamit:
Elhagyod, mint hajód az arany partot,
Az ifjúság parázsló partjait.

NEGYVENHÁROM

Mindent, mi volt, feledhetsz már, de ezt nem!
Forgott a föld és bolygók tűntek el.
Reggel érkeztél meg a Gare de l' Est-en
S azt hitted, minden téged ünnepel.
Az Értelem szikrázott, mint a lámpák,
A nők szemében vad fény lobogott.
Száz frankod volt s két papírdobozod,
A sarkon már a Matin-t kiabálták.

NEGYVENNÉGY

Mert költő vagy, holdfényben jársz, az éj les:
„Gordon, s'il vous plait!" - S hang mordul: ez ő!
Henriquet úr, a mindig ünnepélyes
Házmester és temetésrendező.
Magasban élsz, macskák és szenvedélyek
Visítanak szűk erkélyed felett.
Csak a házmester tudja nevedet.
Csodálkozol. Mi az élet? Nem érted.

NEGYVENÖT

De Párizs zúg, irdatlan szíve dobban,
Kő, szó, fény, hang, minden szívdobbanás.
S ifjú szíved visszadobog titokban,
Többé nem szólítja így soha más.
Versekért hevülsz és hozzá szerényen
Almaboron élsz és fehér kenyéren -
A pék, mikor megcsalta felesége,
Szakállt növesztett és elment vidékre.

NEGYVENHAT

Valami hív, küld, űz és futni késztet,
A Golf-áram csattog a partokon.
A részletben gyanítod az egészet,
Vonz az idegen, taszít a rokon.
Női karok zárnak be, s Bonnban egy ház,
Velencei bordély s a székesegyház
Chartres-ban, hol kékek az ablakok:
Mind látták kóbor, nyurga alakod.

NEGYVENHÉT

Valami űz! Egy szó, emlék: szabadság!
Valami hív! Az időtlen, a vad
Üzenet, mely tán véredben maradt rád
S megérted, hogy európai vagy.
Betűzöd könyvben, emberben, zenében,
Nincs álmod tőle, nem nyugodhatsz ébren.
Itt Byron hívta, ott Galilei -
Szív nem nyughat, míg nyomát nem leli.

NEGYVENNYOLC

Tengerre szállsz, az ősi dajka ringat,
Szájad égeti ez a sós lehelet.
A Szabadság elhagyta partjainkat,
Szomjan kell hát nyomában útra kelned.
Sziklák fehérlenek és mint hazádnak
Oly sok hazátlan, nyugtalan fia,
Először veted szabad földön ágyad:
S nagylelkűn őrzi álmod Anglia.

NEGYVENKILENC

Zöld gyepre lépsz, kék sárkány ring az égen,
Shakespeare járt itt és Stuart Mária.
Túl minden hívságon és szenvedélyen,
A Hyde-parkban alszik Titánia.
Tengernagyok lepkét fognak s a hordó
Kong néger s hindu szónokok alatt,
De ha éjjel zörgetik kapudat:
Biztos, hogy csak a táviratkihordó.

ÖTVEN

Az óriási díszlet most kitárul,
A Sziget körül fénylik a világ.
Fény villan föl az Óperencián túl
S új tájkép dereng annak, aki lát.
Nem zárhatnak már semmiféle ólba,
Megtagadsz minden meghitt kalodát.
Megismertél egy igazibb hazát
A hazák fölött. Neve Európa.

ÖTVENEGY

Tágult tüdővel e tágabb világban
Lélegzel, élsz, eszmélsz, ocsúdsz, hiszel,
Vallod, hogy Fejlődés és Haladás van
S az Értelem még csodákat mível...
Firenzében és Oxfordban rajongva
Csodálsz képeket s kéziratokat -
Szegény bolond! Ha tudnád, mily rohadt
Romok között bámulsz majd a csillagokra!

ÖTVENKETTŐ

De a világ hív. Déli szélben mákony
Íze kábít, szomjú szád cserepes.
Fakír s varázslat vár az Indiákon,
Hajódon éjszín vitorla repes.
Józanon is részeg vagy és a mámor
Nem nyugtat. Álmodsz. Ez itt Kína, ím:
Két rabló tábornok áll a határon
S hajlongva köszönt egy kis mandarin.

ÖTVENHÁROM

Játszol és álmodsz. Hő véred nem alvad,
Kaland nem hűti lázad, mind kevés,
Mint a hajópadlat, dohog alattad
A föld, s nem szűnik ez a remegés.
A férfikor dereng már, renyhe csend les,
Nem vagy kíváncsi többé, csak figyelmes
S népek zsivajából, mely bábeli,
Egy hang cseng ki... s nem tudsz felejteni!

ÖTVENNÉGY

Egy hang... Hívását idegen nem érti.
Mint az anyatej, édes és fanyar,
Zengő és zord, mint a magányos férfi,
Vijjogó, mint az izzó zenekar. -
Franciául suttogsz szerelmet, angol
Jelzőt dadogsz...De most, mikor a hang szól,
Megérted, mint aki hazatalál:
Ez a hang sorsod lesz, mint a halál.

ÖTVENÖT

Csak magyarul érted e szót: „Szeretlek."
Pillangó, hattyú, csillag, angyalom
E nyelven lesz csak több, mint fogalom
S ez a többlet halálos végzeted lett.
A világ fénylik, nem vár senki, kába
Irammal mért vágtatsz hazafele?
A nyelv üzent s a végzet szól vele,
Dajkád tárt karja ne várjon hiába.

ÖTVENHAT

Magyarul akarsz szólni magyarokhoz,
Beszélni Világról és Értelemről,
Könyveket írsz (akad közötte sok rossz),
Kürtöd nincs és Jericho össze nem dől,
De hangodra felel néha egy lélek.
Szavad zavaros porfelhőket ver fel
S amíg kutyáddal sétálsz és öregszel,
Csivog s vinnyog az irodalmi élet.

ÖTVENHÉT

Otthon vagy? Hol vagy „otthon"? Csak a nyelvben,
Minden más fonák, zavaros, homályos.
Mint egy barokk képen - arany keretben
Egy férfi -, idegen vagy és magányos.
Sikered van és tudod: félreértés,
Gáncsolnak, s nem tud fájni semmi sértés.
A „Krisztiná"-ban polgár vagy, honos
Szerkesztő úr s házrésztulajdonos.

ÖTVENNYOLC

Magányod mély és ha kitörsz belőle
Zúzott fejjel hátrálsz vissza, te dőre!
Nem tudod még? Nincs otthonod, hazád már
Csak a betű, amelyen nincsen áldás
Még egyszer fény ragyogja át magányod
Lakodból gyermeksírást hallani
Aztán csönd lesz. Felejtsd el ezt az álmot
Már versben sem tudod elmondani.

ÖTVENKILENC

Élsz, „úr ír" - s már ideges tűzzel fénylik
A világ, mint vihar előtt a táj.
Villanásokat zord zörej kísér itt,
A távol zúg, zsong, harsan, kiabál.
Mellékmondatot kalapálsz kerekre
S egyszerre mintha görcs állna kezedbe,
Felnézel és iszonyodsz: mint akit
Álmából tűzvész ébreszt s elvakít.

HATVAN

Az Értelem torz vigyorral kísért meg,
A Haladás lárvát visel, halott
Álcát, a sátán vigyoroghatott
Így a Hegyen, mikor embert kísértett.
Nagy vásárt csap - hisz marad is, meg jut is -
S a piacon ugrál, visít a bugris,
Árul, mint régen a züllött papok,
Búcsút, kötést és mézes madzagot.

HATVANEGY

Az eszelős zaj felveszi magányod
Barlangod előtt nyögnek a sakálok
Bűzös nyál és frecskelő lepedék
Rondítja az írástudók kezét
Kereszténység! - rikoltják, - Haza! Fajta!
Két telt pofára lakomáznak rajta
És - úgy fájt, hogy nem mondod ki azóta -
Szennyes szájukban jelszó Európa.

HATVANKETTŐ

És a haza? Mit válaszol? A drága
Hangszer, az anyanyelv, most mit felel?
Visszhangzik-e, mint Petőfi szavára,
Vallja-e, hogy most „élni, halni kell"?
Felel - s hátrálva, megborzongva hallod:
Hazám, Arany hazája, ez a hangod?...
Teli tüdővel árul és tagad
Mindent, mi örökségbe rámaradt.

HATVANHÁROM

Tagadja az Értelmet és a szűzi
Eszmét, a nemes szavak lovagi
Kardvillanását, jó hit már nem űzi
Vérét a szabadságért ontani.
Mit csinál? Pusmog. Markát tartja. Árul
Származást, hitet, világnézetet.
Büszkén beszél a zsidó patikárul
Melyet „igényelt" s ki nem fizetett.

HATVANNÉGY

A nemzet?... Ez a hangja? Eszme, hűség,
Igazság hangja?... Nem feledted el:
- Ez a hang súgta: „mintha pásztortűz ég.. . "
És: „...lassan szállj és hosszan énekelj"?
Ez sírt, hörgött a döblini szobában?
Anyanyelved volt: hitted, hogy anyád van,
Hallgatod s nem hiszel többé soha:
Nem anya ez. Rút, rideg mostoha.

HATVANÖT

Lúdbőrzöl, hátrálsz. Hang bőg a sötétben,
Gépi hang, szűkölő, ősemberi -
Mene, tekel, ufarsin ég az égen.
Írták fényszórók szellemkezei,
Székesegyházak s jogrendek omolnak,
Ezer év emelte, szemétdomb holnap
S mert az Értelemnek nincs szava több már,
A nagy díszlet szétesik, mint egy ködvár.

HATVANHAT

No, ülj a földre és voníts. Ha kedved
Így tartja éppen, hát voníts. Hazátlan,
Ődöngj holdfényben és esőkabátban,
Keresd helyét lábnyomnak s kerevetnek.
Itt egy jelző hever, amott egy vásott
Plakát ígér „bőrtalpú lábbeli"-t.
Halottaid holnap mélyebbre ásod
S egyszer tán hűlt helyed is meglelik.

HATVANHÉT

Oly tisztán, mint hegyi víz, olyan éles,
Hideg fénnyel, mint a holdsugarak,
Úgy tudjad, mint a vadállat, ha éhes,
Mint tigris, mikor nyers húsba harap.
Tudjad, mint a föld a napot, a hajnal
Az illó szellőt, hús a végzetet:
Hasztalan hívsz segítséget a dallal,
Ki emberrel szerződött, elveszett.

HATVANNYOLC

A nap lemegy. Egy város még világít.
Az út mentén dög, alváz, egy-egy ország.
A szélben költők járnak, farkascsordák
Nyínak, s orrontják, mit rejt a parázs itt?
Te költő voltál? Nézd az ember orrát,
Most leesik és lyuk marad helyében.
Mit füstölögsz? A füst meghal az éjben.
Miért dalolsz? A jó halál hajol rád.

HATVANKILENC

Ez a sírbolt világ volt s most kitárta
Sötét mélyét, mint egy leprás torok.
Kapaszkodj jól a kósza holdsugárba,
Mint őseid, a conquistador-ok.
Földrészek zengenek a tünde fényben,
Nyög s vijjog, mint Memnon-szobor, a föld.
Felelj a magányosok énekével,
Mind kántál, aki sorsot örökölt.

HETVEN

Beszélj a szélhez, ember úgysem érti,
Faggasd az örvényt, hív és nem felel.
A Nappal nézz farkasszemet s az égi
Fényben izzik, mit nem feledhetsz el.
Döngesd az erdőt, felnyög s néma daccal
Hallgat, ember nem kap választ soha.
Keringhetsz a tébolyult madarakkal
És visszahullsz sorsodba, ostoba.

HETVENEGY

A szél elállt, a hold hideg, a tenger
Szürke. A halál jó. Nem látod ott
Az öblöt, hol ember követni nem mer?
A parton hamuban sült városok,
Önts bort a tengerbe, részeg halaknak
Meséld, milyen irtózatos szabad vagy,
Mert ember vagy. S megérted te is holnap:
A múlandó ma sem más, csak hasonlat.

HETVENKETTŐ

(Utóirat)
Mint a varázsló, ki hisz is, nem is,
Elhagyták ember is, meg Isten is.
Súgva, mormogva, ismételve, félve
Felsuttogja vad igéit az égre.
Így mondhassam el én is titkomat,
A szó elszáll, a hús meg elrohad.
De ami szónál, anyagnál erősebb,
Megérintett s lelkem, testem merő seb,
Mint a bélpoklos, kin a Jel világít,
Úgy jelölt meg örökre e világ itt.
Láttam a titkot, s nem hallgathatok,
A Bűn füstje elfödte a napot.
A túlsó partra láttam, a sötét fény
Igézetébe, hol a láng lobogva
Kel és elalszik, Sátán csipkebokra.
A világ messze van már, iszonyú
Ólomhangon vonít a háború.
A parázs bűn perzsel mindent ma itt:
Zsidót, keresztényt, európait.
A házak ajtaját vérrel jelölték.
Akiben hinni érdemes, megölték,
Amiért élni érdemes, gyalázat.
Ágyadban dög, bűzös barlang a házad,
Pecérek kezén a hivők s a hit is.
Megnyíltak kapuid, Apokalipszis,
A vérvád vijjog a világ felett.
Aki ma csókol, holnap eltemet,
Akit ma ölelek, holnap halott,
Reggel elad, ki este ringatott.
A világ végén ülök, Babilon
Partjain, már a halált hallgatom.
Az ég, a föld, a víz mind zengenek,
Gyászoljon jól, ki világot temet,
Sirasson jól, aki mindent sirat,
Amit ma toll ír, mind sírfelirat.

Szerkesztés dátuma: szombat, 2011. január 15. Szerkesztette: Szász Bea
Nézettség: 5,625 Kategória: Rendületlenül » A második világháború alatt és után
Előző cikk: Márai Sándor - Halotti beszéd Következő cikk: Pilinszky János - Háromszínű lobogó


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: