Ó, télutói Magyarország
kis mézeskalács-szív haza!
Ezüst folyók kizsinórozták,
beszórta hóval tavasza.
Ezer méterről az egész nem
nagyobb, mint egy vásárfia.
Szive fölött üres zsebében
cipeli sok hazámfia.
Annyi fia e kis hazának!
Nagy országokban bús lelenc.
Fogadna szót már az anyának,
Ki hűtlen, más tájakra ment.
Ezer méterről gyönyörűszép
küzdelmek madártávlata,
- onnan messziről keserűség,
meggondolt vétkek bánata.
Csak annyi - mint egy gyermek arca -
a világban e ragyogás;
hát megesik a szívem rajta,
s azért is biztatom: - Csodás!
Hiszen alig szívdobogásnyi
e magát éltető verés:
lehet-e hát máshova szánni
erőnket - e tiszta kevést?
Homloknyi oszág: verítékes
láz ver ki: jövőt-álmodás.
Nézhet-e szem mást, mint e fényes,
rég megszenvedett látomást?
Haza! - sebes, kérges tenyérnyi;
Apám keze - ha megjövök;
- úgy fogadom el, mint a férfi,
s úgy szeretem, mint a kölyök.
(1962)
