A magyar pásztorok számára a kolomp nemcsak a legelő állatok nyakába akasztott jelzőeszköz, hanem zenei igénnyel öszzeválogatott hangszerek is voltak. A magyar nyelvben először a XVI. században fordul elő a kolomp szó. Leginkább kolompár cigányok, de nem cigány származású mesterek is gyártották.
A pásztor hosszas próbálgatás után választotta ki nyája számára a megfelelő kolompokat. Az összeválogatott készletet kolomp készségnek nevezték. Más és más készséget választottak a ménesre, mást a gulyára vagy a juhnyájra. Egyéni izlés szerint alakították ki a kolompok összhangzását.
Főképpen a pásztorok használták a láncosbotot is. Az egy méter hosszúságú erős botra kovácsolt vaskarikákat, csengőket vagy láncdarabokat szereltek. A pásztor a súlyos láncosbottal dobta meg az engedetlen állatot, így az már nemsokára már a bot csörrenéséből is értett. Ezt a hangszert a népi hitvilág boszorkányság elleni mágikus védőerővel ruházta fel. Regös botnak is nevezték, mert a regösök énekeik ütemére verték vele a tempót. A régi pásztorvilág kiveszésével lassan eltűntek az életük fontos kellékei.
