Az ókorban már ismert bőrduda a feljegyzések tanúsága szerint gajd vagy tömlősíp néven a XIII. században tűnt fel Magyarországon. A XVII. századi hegedű-duda együttest a cigánybanda elődjének is tekinthetjük. Az 1900-as évek elejére már csak az északi országrészben, valamint Szeged környékén szólaltatták meg a pásztorok és a falusiak táncmulatságaikon.
A bőrduda legjellegzetesebb része a kecske- vagy kutyabőrből készített tömlő, amelyet az állatról felhasítás nélkül, egyben húznak le. Hátsó felét levágják, és elkötözik, mint a zsák száját, mellső lábainak csonkaihoz illesztik a fújtatót vagy a befúvócsövet és az egy hangon zümmögő bordósípot. A nyak nyílásához a dudafejet kötözik. A legtöbbször körtefából készített fejet kecske-, férfi vagy menyecskefej formájúra faragják. A fejhez csapszerűen illeszkedik a dallamjátszó kettős síp, a sípszár, amely a hétlyukú dallamsípból és a kontrasípból áll. A dallamsíp hangterjedelme egy oktáv, a kontrasíp pedig az alaphangot és egyetlen hangnyílása segítségével az alsó kvartot váltogatva kíséri a dallamot. A magyar duda sípjai a nádsíphoz hasonlóan egyszerű felcsapó nyelvsípokkal szólalnak meg. A gyakran ólomberakással ékesített bordósíp és a kontrasíp végeire visszahajló szarvkürtöt illesztenek. A szegedi dudák bordósípját a fúvós hangszerek mintájára fából készítették, vagy réz-, esetleg bádogcsőből hajlították, és a végeire szarv helyett tölcsért erősítettek.
A dudás a tömlőt bal karja alá helyezi, és így működteti a hangszert.
