Nem tudjuk, hogy az ütőgardon milyen úton került a csángók és a csíki székelyek kezébe. A gardon név feltehetően az olasz "bordone" szóból származik, amely az egy hangon kísérő húrokat jelölte.
Testét egy darab jávorfából vagy fűzfából vájták ki. Előfordult, hogy csellót alakítottak át gardonná, ezt kávás gardonnak hívták. A tetőt és a hátat összekötő "lelket" kivették a hangszerből, és húrlábát egyenesre faragták, hogy minden húrt egyszerre lehessen megütni. A furaton keresztül a húrtartóhoz ékelt, hüvelykujj vastag farúd megakadályozta a húrláb játék közben való elmozdulását. A fapálcát fémdróttal rögzítették a húrtartóhoz. Régen három juhbélből sodort húrt feszítettek a gardonra, de használatos volt a négyhúros változat is. A játékos a hangszert bőrszíjjal vagy kötéllel a nyakába akasztotta, és úgy játszott rajta. Jobb kezével a 30 cm hosszú, kalapácsnyél vastagságú ütőt, a "gardonpálcát" kezelte, míg bal keze mutató- és hüvelykujjával a legszélső húrba csípett, majd visszacsaptatta a fogólaphoz. Az ütés és a visszacsapódó húr hangjának váltakozása különösen alkalmassá tette a hangszert táncok ritmuskíséretéhez. A gardont csak hegedű kíséretéhez használták.
A kéttagú együttes rendszerint egy családból alakult. A férj hegedült, a feleség ütőgardonozott. A bukovinai székelyeknél előfordult, hogy a hegedű és gardon mellett "szélenfúvó" furulyát is alkalmaztak.
