A trapéz formájú, faverőkkel megszólaltatott cimbalom történetét hosszú ideig nem lehetett szétválasztani a hasonló, szintén keleti eredetű, ujjakkal vagy pengetővel megszólaltatott pszaltériumétól. Egy 1543-ben Izabella királynő udvarából Bécsbe küldött levél arról tanúskodik, hogy az "egyiptomi hegedősök"-nek nevezett cimbalmosok hangszerüket "...faverővel verik és teli torokkal énekelnek hozzá...". A XIX. században a cimbalom mint nemzeti hangszer született újjá, és ez a Schunda hangszergyár érdeme. A gyár szakemberei bővítették a cimbalom méreteit, hangterjedelmét, és hangtompító pedállal látták el.
A pedál nélküli kiscimbalmok általában házilag készültek. A hangszerek mérete és terjedelme nagyon különböző volt. A fémhúrokat kettesével, hármasával feszítették a hangszekrényre. A hangoló- és az akasztószegeket a falusi készítők egyszerű vasszögekből alakították ki. A rezgőtetőt és a "feneket" fenyőfából, a hangoló- és akasztószögeket tartó "tőkéket" pedig valamilyen keményfából faragták. A húrok húrlábakon fekszenek, ezeket viszont "babák" - sakkfiguraszerű támasztékok - tartják. A tetőt a fenékkel kisujj vastagságú fenyőfaoszlopok, a "lelkek" kötik össze, amelyeknek támasztó szerepük van, és a rezgéseket közvetítik. A muzsikus hangszerét a térdére fektette vagy a nyakába akasztotta, de rakhatta asztalra vagy akár hordóra is.
A mai hangversenycimbalmok négy lábon állnak, középen a líra alakú pedálszerkezet a zongoráéhoz hasonlóan helyezkedik el.
