A leginkább állatok - főleg madarak - formáját utánozó ajaksípok gyerekjátéknak készültek. Az agyagból formált hangszer sípszerkezete azonos elvű a közönséges furulyáéval. Kakasnak, bikának vagy kakukkolónak nevezték, aszerint, hogy mit ábrázolt vagy milyen hangot adott. Oldalára egy vagy két hangképző nyílást fúrtak, amelyekkel néhány hangot variálhattak. Ha vizet töltöttek bele és úgy fújták meg, csicsergő hangot adott. Fazekasok árusították őket vásárokon, búcsún.
A cserépsíp továbbfejlesztett változata az ovális formájú okarina. A XIX. századtól Olaszországban gyártott tíz hanglyukú okarinánál egyszerűbb, hatlyukú hangszereket a magyar nép is készített a II. világháború előtt. Ez a Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című könyvében előforduló "körtemuzsika". Legnépszerűbb népi hangszerünk a "végfúvós" vagy "dugós" furulya. Csontból, agyagből vagy fából készített furulyaféléket már a történelem előtti korszakban is használtak. Legfontosabb része a cső végébe illesztett fadugó és a szélhasító nyílás. A dugó melletti keskeny résen áramlik a befúvott levegő a szélhasító nyílás éles peremének. A keletkezett hang magasságát a furulya testén fúrt hanglyukakkal változtatják. A népi furulyákon rendszerint hat hangképző nyílás van. A lyukak helyét a népi hangszerkészítők először csak ráhelyezett ujjaik állása alapján jelölik ki. A furatok tágításával vagy szűkítésével hallás alapján hangolják be véglegesen a furulyát.
A csángók készítettek kettős furulyát is. Az egyik sípszáron a dallamot, a másikon az alaphangot fújták.
A furulya egy jellegzetes dél-dunántúli változata a hosszú furulya, vagy ahogy a nép nevezi: a hosszi furugla. Az egyszerű pásztorfurulyánál kétszer, háromszor is hosszabb, legtöbbször átfúvással, felhangokkal együtt játszottak rajta.
A magyar furulyások amúgy is dalolt nótáikat játszották hangszerükön, míg a csángók tánchoz is használták. Regősök köcsögduda és láncosbot mellé furulyát is alkalmaztak kiséretnek.
