Hungarikumok

 

Sárköz és Gemenc


Sárköz és Gemenc

A Sárköz, vagy Tolnai Sárköz földrajzilag egységes, jól körülhatárolható vidék: Tolna megyében találjuk, Szekszárd és Báta között. A mély fekvésű, hajdan mocsaras területet nyugat felől a löszös dombsor lábánál folyó Sárvíz, kelet felől a Duna határolja.

Mai településeinek (Öcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Pörböly, Báta) határa a dombvidék területére is átterjed.

A Sárköz jelentős történelmi múltra tekint vissza, legkorábbi leletei a csiszolt kőkorszakból valók. Gyors fejlődése a kelták uralma idején az ipar, a kereskedelem, a föld- és szőlőművelés fellendülésével indult meg, majd ez a folyamat folytatódott a római idők alatt. A Tolnai Sárköz, már a honfoglalás idején betelepült vidék. A határvonala védelme, az ókorban is itt haladó kereskedelmi és hadiutak felügyelete mindig fontos volt. A vidéket, a középkorban virágzó falvak népesítették be, a Buda- Belgrád kereskedelmi útvonal közelsége, valamint a dunai hajóút miatt, mindig fejlődés jellemezte. Öntudatos mezővárosi polgársága révén, a reformáció egyik központja volt.

A Duna bal partján, Géderlaktól Szeremléig elnyúló, mély fekvésű, árvíz járta tájat szintén Sárköznek nevezik - ez a Kalocsai Sárköz. A területet nyugatról a Duna, keletről az egykori Őrjeg és a Kecel- Bajai- hátság magas partja, északról pedig a Soltvidék övezi. Történeti és néprajzi alakulásában, sok vonásában rokon a Tolna megyei Sárközzel.

A Kalocsai Sárköz az Árpád- korban Magyarország egyik fontos kultúrtája - középpontjában a központi funkciókat ellátó Kalocsával (érsekség). E vidék a török hódoltság során elpusztult, a Duna parti települései (Dunapataj, Uszód) viszont jó részt megmenekültek - lakosságuk jelentős hányada református maradt. A XVIII. század folyamán, az érseki uradalom szervezésében Érsekcsanád és Sükösd lakosságát a Dunától távolabbra, az áradásoktól védett magaspartra telepítik. A Kalocsai Sárköz délkeleti területeire németek, szlovákok, római katolikus vallású délszlávok, sokacok, bunyevácok települtek.

A Kalocsai Sárköz településrendjét, paraszti gazdálkodását máig hatóan meghatározta a többszörös megosztottság: a falu- város menti, a határbeli és a pusztai szálláscsoportok (tanyák) egyidejű használata. A változó Sárköz A török hódoltság után települések tűntek el - Sárköz lakossága megfogyatkozott, elszegényedett, vagy elvándorolt. A középkor óta folytatott vízszabályozás (fokgazdálkodás) is megszűnt, így a XIX sz. közepéig elvadult mocsárvilággá vált a határ nagy része. Az oklevelek megőrizték azoknak a középkori településeknek a nevét, amelyek az évszázadok során elpusztultak, s ma egy- egy határrész utal egykori létezésükre. Ilyen falvak voltak, pl. Almás, Csatár, Dalocsa, Ete, Ebes, Farkasd, Fejérvíz, Kesztölc, Kurt, Luk, Nyámád, Kákony, vagy Pandúr.

A XVIII. század folyamán - a török kiűzése és a felszabadító háborúk után - a Tolnai Sárköz peremvidéke elnémetesedett. Szekszárdra, Tolnára, Bátaszékre nagy létszámban telepítettek németeket - köztük protestánsokat is. Lakosságát, melyet a hódoltság erősen megtizedelt tovább csökkentették az ellenreformáció kitelepítései. A mocsaras területre visszahúzódók elvesztették egykori területeiket. Mivel református vallásában is korlátozva voltak, kirajzottak a környező településekre. (Ma is erős néprajzi és tudati kapcsolat fűzi össze a sárközieket Érsekcsanád, Dunaszekcső, Szeremle, Pörböly, vagy Bogyiszló lakóival.)

A Sárköz a XIX. század második felében, az "ármentesítés" következtében gyors változáson ment át. Az eredetileg állattartással, halászattal és szőlőműveléssel foglalkozó nép, illetve az egykori halász- pákász falvak nagyhatárú, szántóművelésre berendezkedő településekké váltak. A paraszti lakosság gyors gazdagodásnak, polgárosulásnak indult, amely azonban később - a megmerevedett birtokstruktúra és a népesség fogyása miatt - nem tudott egészséges irányban fejlődni. (A néhány emberöltő alatt elért gazdagság, és az életet teljes egészében kiélvezni akaró szemlélet sajátos következménye az "egykézés". A birtok szétaprózódását, tehát az elszegényesedést próbálták megakadályozni, hogy a családokban egy gyereket tartottak kívánatosnak - legfeljebb kettőt, ha az első lány volt.) A sárköziek életének legnagyobb változását - a török hódoltság után - a Duna szabályozása, ill. a vizek, mocsarak lecsapolása jelentette. Addig a terület háromnegyedét borította víz, a szabályozás után csak alig öt százalékát. A nádasok kipusztultak, a megmaradt növényzetet felégették, így a folyók hordalékával termékenyített, jól termő szántóföldet kaptak. Amíg a jobbágy- felszabadítás után csak néhány hold földhöz juthattak, most a birtokot megtöbbszörözhették.

A felemelkedő Sárköz

A Sárköz fejlődése sajátos, minden más vidéktől eltérő. A megnövekedett termőterület a gazdálkodási módok átrendeződését eredményezte. A legeltető állattartást felváltotta az istállózó, megszűnt a nyomásos gazdálkodás és lehetővé vált a vetésforgó alkalmazása. Új növényeket kezdtek telepíteni (kukorica, burgonya, takarmánynövények) és a korábban csak maguknak ültetett paprikát, a zöldségeket is nagy mennyiségben termelték. A faeke kiszorult a használatból - a nagy területek gazdaságos művelése érdekében korszerű eszközökre volt szükség (vetőgép, borona, tárcsa, cséplőgép).

A körülmények változásának megfelelően alakult a sárközi ember életmódja is. A korábbi vizek határolta, girbe- gurba utcákat, s rajtuk az egymáshoz ragasztott, apró házakat lebontották. A korszerű állattartásnak megfelelő, csűrrel, istállóval is rendelkező épületeket, a paraszt- polgári életmódhoz illő, tagolt lakóházakat emeltek. 

Az a viszonylag homogén társadalom, amelyet a vízivilág, s a szegénység egységesített, a gazdaság szintjének megfelelően bomlott rétegekre. A leggazdagabbak, az 50- 100 holdat birtoklók - gazdagságuknak köszönhetően - cselédeket, béreseket tartottak. A középparaszti réteg, a paraszti munkamegosztás szerint szervezte életét, jószágot tartott és művelte a szálláshelyeken lévő földet. Leginkább a kisparaszti réteg tartotta meg szokásait, vonzódását egykori életmódjához, kultúrájához - megőrizvén az egykori sárközi jegyeket, átörökítették a népművészetet is.

A Sárközi anyagi kultúrájának legszebb elemei a népviselet, a hímzések és a szőttesek, melyek nemzetközi hírnévre is szert tettek. A népművészeti alkotások díszítésének, formakincsének alakulásában a vízszabályozások előtt az egyszerű, áttekinthető minták domináltak. Később drága alapanyagokat kezdtek használni és a díszítőelemek gazdagsága vált a jellemzővé. A formakincs ezzel szemben elszegényedett és inkább aprólékosságával hívta fel a figyelmet.

Az anyagi kultúra mellett a szellemi is fejlett volt. A sárközi táncok - különösen a vasárnapi játszók tánca, a női karikázó - archaikus elemeket is megőrzött és igen látványos. A sárközi táncok zömét nem zeneszóra, hanem a maguk által énekelt népdalaik ritmusára járták. A sárközi népi kultúra, népművészet ma is tovább él. Messze földön híres pl. a "Sárközi Lakodalmas"- című program - melyet, évenként felváltva a sárközi településeken rendeznek meg.

A sárközi lakóház és berendezése A Sárköz területét a Duna szabályozásáig a vizek uralták. Fennmaradt települései - a terület adta lehetőségeket kihasználva - a magasabb helyekre épültek. A "folyamszabályozás" következményeképpen a halász, pákász, pásztor életformát felváltotta a mezőgazdasági termelés, a falvak határa többszörösére nőtt - a sárközi nép meggazdagodott. A vagyonosodás hatására teljesen megváltozott a népi építészet jellege is. A hagyományos talpas sövényházas építkezés teljesen kiszorult. Megkezdődött a vert falú, később a téglaházak építése. A sárközi települések faluképére a XIX. század végéig jellemző volt, a lakótereikkel az utcára merőleges irányú, nyitott oszloptornácos házak sora. A telket magas sövénykerítéssel határolták.

Ezt a típust az 1890- es években váltotta fel a lakóhelyiségeket - elsősorban a szobákat - az utcafrontra, egymásba nyílóan elhelyező rendezőelv szerint épült ház, padlással lefedett, felfalazott kapubejárattal. Ily módon hosszú homlokzati részükkel összeépült, belső udvarrészeiket kifelé elzáró rendszert alkotó lakóházak keletkeztek. Az udvarra a díszes, hatalmas fakapukon keresztül lehetett behajtani. Megjelentek a padlás félemeletei és a hatalmas kukoricatároló górék.

A városi palotákat idéző házakat főként német kőműves mesterek, elsőként a bátaszékiek emelték. A klasszicizmus elemei mutathatók ki a hosszú tornácokban és a vakolatdíszítésekben. Jellegzetességük a sablonnal készült gazdag, ablakok köré rendezett homlokzati gipszornamentika. A XIX. század végére a historizmus hatása mind erőteljesebbé vált.

A jó mód művészi igénnyel párosult a bútorzatban is. A múlt század második felében alakult ki egy sárközinek mondott stílus: sötétkékre festett alapon, apró piros rózsákból és zöld levélkékből álló koszorú - és füzérkompozíció. Ezekből teljes szobaberendezések készültek.

A sárközi szoba tálasai és tálasfogasai, valamint a konyha fala és edénytartói az anyagi módot tükrözve - még a szegényebbeknél is -, mindig gazdagon el voltak látva cserépholmival. A Sárköz, az egyik legnagyobb felvevő piaca volt a mórágyi, szekszárdi, siklósi és bajai díszes fazekasárunak. A bútorzatot kiegészítő lakástextília kizárólagosan szőttes anyagokból készült. Ez adta az alapját annak, hogy a Sárközben a szövés a takácsmintáktól nagymértékben függetlenül, önállóan fejlődött a XIX. század folyamán. A sajátos sárközi stílus nemcsak a textíliákon, hanem a kerámiákon is megjelenik.

Sárközi kézművesség - A vesszőfonás

A "bútorfestés" csak egyik szép példája a sárközi kézművességnek... A Sárközben vesszőfonatból készültek a kerítések, az épületek falai, melyeket sárral tapasztottak be. Áradáskor a víz a sarat elmosta ugyan, de a ház - a vesszőfonatnak köszönhetően - a helyén maradt. Így a helyreállítás is egyszerűbb volt. A vesszőfonás a Sárközben fontos szerepet töltött be, hiszen rengeteg használati eszköz így készült; lényeges szerepe volt a betakarításnál, vagy a termények tárolásánál. A vesszőn kívül az ártéren begyűjtött nád, sás és gyékény is sokoldalú felhasználásra került, számos tárgy készült belőlük (szakajtó, kas, székfonat, stb.)

- A szövés

A sárközi életnek elmaradhatatlan kelléke a szövőszék - minden sárközi asszony tudott szőni. Nemcsak a fehérneműhöz szükséges durvább és finomabb vásznakat szőtték meg, hanem a nők számára készítettek leheletnyi finom vásznat is. A sárközi szőtteseket funkciójuk alapján három csoportba oszthatjuk: Első csoportba a köznapi használatra készített, egyszerű csíkokkal díszített vásznak (abroszok, törölközők, szakajtóruhák, lepedők, stb.). Második csoportba a "halálravalók", a nagyon vékony fonalból csíkozással készült nagyméretű lepedők, melyekből a női ingek és a bíborfátyol is készült. A harmadik csoport az ünnepi alkalmakkor használt, míves darabok: az abroszok és a tornyos ágyakban felhalmozott ágyneműk. A legrégebbi sárközi szőttesek mintája a piros és kék, illetve a piros és fekete csíkok különféle variációja. A csíkmintákat K- s és csibeszemes apró motívumokkal lazították.

Fekete mintás abroszokat és terítőket is készítettek, ezeket a gyász alkalmával terítettek fel. A XIX. század közepe táján átvették a takácsmesterek mintáit: a rózsákat, galambokat és a természetből vett elnevezésű szedett mintákat.

Az önálló életforma hozta szövéstechnikákban a fekete, és a piros színek dominálnak, mintáikban a csillagrózsa, kerekrózsa, vasmacska, tölgyfalevél és vízfolyás jellegzetes formái a meghatározók. (A sárközi hímzésmotívumok közül az egyik legszebb és leggazdagabb a rendkívül aprólékos munkával készülő főkötő, valamint a bíborvég motívum.)

- A hímzés

A sárközi nők ruhadarabjaikat hímzésekkel is díszítették. Jellegzetes darab a "főkötő", melyet az asszonyok férjhezmenetelüktől halálukig hordtak. Anyaga fekete klott vagy selyem, amit finom fehér fonallal dúsan hímeznek. A minták többnyire stilizált, növényi eredetűek (virágok, levelek, szőlőszemek), de szerepel a patkónak nevezett félhold, a kis kutya néven ismert stilizált madáralak is; a különféle hullámos és csigavonalakat kanyargósnak, vízfolyásnak nevezik. (Ezeket a motívumokat alkalmazzák a terítőknél is.) A főkötőt a fiatal menyecskék az első gyermek születéséig még ún. bíborral (fátyollal) is befedték, cifra tűvel megtűzték.

A kendő végeit selyem és aranyhímzéssel, arany- és ezüstpaszománttal díszítették (bíborvég hímzés); vörös, fekete, kék, óarany és zöld selyemfonallal varrták a mértani jellegű mintákat. Legrégibb a párnavég hímzés, mely vörös gyapjúszállal fehér vászonra készült, csupán láncöltéssel sűrűn öltve. A színes hímzés harmadik fajtája a jegykendőhímzés. A múlt század nyolcvanas éveinek végéig a kézfogón, vagy ahogy mondták "elkendőzésen" a menyasszony magaszőtte és hímezte jegykendővel ajándékozta meg a vőlegényt. Ezek egyszínű, kontúrozott motívumai a bíborvégek díszítéseit idézik. Színei megegyeznek annak hímzésével. Motívumai virágok, geometrikus alakzatok, a sarkokba csoportosítva. Jellemző, hogy a hímzőfonalak gyönyörű színeit természetes színezőanyagokkal alakították ki. Az elhunyt feje alá tett úgynevezett szőrfonállal hímzett párnavégek gránátalmái, tulipánjai a gyász pompáját emelték ki. A virágmotívumokat hamis lapos öltésekkel töltötték ki és láncöltésekkel keretezték. A nagyobb, zárt motívumok közötti teret kacskaringókkal díszítették. (A teljesség kedvéért meg kell említeni a "gabócának" nevezett vert csipkét is.)

- A kerámiakészítés A sárközi, a Dunántúl egyetlen nagyobb stílusegységet alkotó kerámiacsoportja. Az ólommázas technológiával előállított kerámiák alapszíne eredetileg a négerbarna és a vörös. A mai keramikusok más színekkel is dolgoznak, munkáikban a hagyományos motívumokat és saját ízlésvilágukat is megformázzák. Maguk kikísérletezte mázzal vonják be dísztárgyaikat, használati eszközeiket, olykor alkalmazzák az áttört kerámia technikát is.

- A tojásfestés A Sárközben először Bátán terjedt a tojások igen aprólékos és látványos festése, a "tojásírás". A kifújt tojás héjára zsírtalanítás után, forró méhviasz mintákat visznek fel, "hímöket" írnak "kica" (fűzfavesszőre erősített réz csövecske) segítségével. A színek egymás utáni felfestése, a minták viaszolása, a fényesítés, a parafinnal töltés és a végek lezárása hosszadalmas folyamat, 25- 30- szor kézbe kell venni a tojást. A motívumok jellegzetesek, elsősorban geometrikusak, színei erőteljesek.

A sárközi viselet A cifra népviselet értéke pénzben is kifejezhető volt, mert ha egy sárközi menyecske felöltözött, legalább egy hold föld árát vette magára. Drága ruháit a lány kiházasításkor kapta, vagy nőrokonától örökölte. Ruháikon három féle hímzés is szerepelt: a főkötőn, a bíbor (fátyol) végein és az ingujjakon. A ruhaanyagot többnyire külföldről hozatták, a gazdag gyöngydíszítés is külföldi portéka volt, miként a férfiak "tükörposztóból" varrott nadrágja is. A felsőruhák közül kiemelkednek a nők rátétes hímzett ködmönei és a férfiak hímzett subái. A régi bő ujjú "bíborümögre" "pruszlik", később vállkendő került, majd újabb változatára "röpikét", "réklit" húztak. A szoknya, a keskeny kötény és a jellegzetes sárközi vállkendő is a legdrágább anyagokból készült.

A múlt század nyolcvanas éveiben a lányok három ágba font hajukat "tülökpártával" takarták, később az úgynevezett "háromrészes bársonnyal". Az asszonyok régebben téglalap alakú "szabott főkötőt" viseltek, amelyet az új menyecskék "bíborral" is befedtek. (A bíbort, amit ma sálnak mondanánk, a lakodalom után tekerték fel az új asszony fejére, s egészen az első gyermeke megszületéséig hordta.) A színes selyemmel vagy szőrpamuttal, esetleg arany- és ezüstszállal ékesen hímzett vászondarabot (bíborvég) a bíbor egyik végére varrták, s mellen tűzték meg. A főkötők befűzésére készült tűk közt említésre méltó ezüst ötvösmunkák is voltak. - Szarvas Pongrác -


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2011. február 13.
Nézettség: 1,172 Kategória: Magyar táj
Előző cikk: Õrvidék magyarsága Következő cikk: Tanyavilág


   






Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: