A régi rovásírások mássalhangzósak voltak, éppen ezért nehéz manapság megfejteni tartalmukat.
A magyar szavak vázát, testét, tartását - kemény részét - a mássalhangzók alkotják, akárcsak egy fa törzsében az évgyűrűk.
A kitöltő anyagát, a szó lelkületét, tartalmát - lágy részei - a magánhangzók adják. Ezek teszik hangulatossá szavainkat. Változatosságuk, gazdagságuk, kötetlenségük révén születtek meg értékes nyelvjárásaink.
Példa a szólelkület árnyaltságára: vall, váll-al, vall-ás, váll-alás, vall-omás. Vagy a következő: áld, old, áld-ozás, áld-omás, old-ozás, olt, olt-ár, olt-alom.
Sok nyelvjárásunk van, mégis nyelvileg értjük egymást legyen az közép-magyarországi, szegedi, felvidéki, délvidéki, közép-erdélyi, székely vagy éppen csángó - ellentétben olyan népekkel, ahol a szomszéd falubeli beszédét is alig értik. Becsüljük és tiszteljük a nyelvjárással beszélőket, a magyar nyelv gazdag lelkiségét még ők hordozzák.
Fontos, hogy ne csak nyelvben, de szellemben és lélekben is megértsük egymást, mert nyelvünk, népmeséink, népdalaink igazolják, hogy kultúránk egységes nyelvterületünk minden szögletében.
Melyik a legszebb szó? Gyakran teszik fel a kérdést a nyelv iránt érdeklődők. Szótest és szólelkület egyaránt fontos ennek megállapítására. Kosztolányi Dezső a maga idejében szintén elgondolkozott a kérdésen, s a következő szócsokrot alkotta meg: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.
Példák magyar nyelvjárások szóhasználatára: az Ő-ző szögedi, az É-ző székely, az Á-zó felvidéki.
