Bendefy László A magyarság kaukázusi őshazája című, 1942-ben megjelent könyve forradalminak számító mű volt a maga korában. Nemrég megjelent hasonmás kiadása a mai olvasót is meglepi lebilincselő stílusával.
„A kaukázusi magyarok létezését a mai hivatalos álláspont megkérdőjelezi, Magyar (Madzsar) városhoz fűződő kapcsolataink lehetőségét úgyszintén, holott a régészeti kutatások alapján bizonyos, hogy egykor álltak itt keresztény templomok, valamint előkerültek a magyarokra oly nagyon jellemző részleges lovas sírok is. Ámde a város határában álló 426 kurgánt soha nem tárták fel.
Ugyancsak nyitott kérdésként kezelik a kaukázusi szabírok (szavárdok) problematikáját, valamint a kaukázusi Matzaron-erőd nevét és a Gorda-Muager (Ogurd-Magyar) testvérpár velünk való rokonságát.
A Kaukázus pedig igenis kiemelkedően fontos terület a magyar őstörténet szempontjából. Az alánok emlék-anyagában egyre jelentősebb számú a legközelebbi párhuzamok száma, arról nem is szólva, hogy alánok az „ősanyáink”, hiszen - ősi mondánk szerint - Hunor és Magor a Méótisz mellett Dula alán fejedelem leányait vette feleségül. A Méótisz helyére vonatkozó halvány utalás is szép példája Bendefy László rendkívüli intuíciós képességének. A meótiszi ingoványokat ugyanis ma is minden kisiskolás a Fekete-tenger Azovi öblével azonosítja, ahová a Don folyó ömlik. Ámde, a Meótiszi-tenger nem azonos az Azovi tengeröböllel, s a Tanaisz nem a Don, hanem a Volga. Az ókori térképek és a régészeti megfigyelések ezt egyértelművé teszik! A Kászpi-tenger egykor összefüggött az Azovi-tengerrel, a mai Aral-tó nem létezett ekkoriban még, a Kaukázustól északkeletre terült el a hatalmas kiterjedésű Palus Meotisz, amely később kiszáradt, és a környéke elsivatagosodott.”
Mübariz Helilov azerbajdzsáni akadémikus és magyar munkatársa, a több mint három évet Azerbajdzsánban kutató történész, Nyitray Szabolcs közös munkájának eredménye ez, a kaukázusi rokon nép történetét és kultúráját bemutató könyv.
A magyar történészek előtt is ismert és elfogadott, hogy a 950-es években Bíborbanszületett Konsztantinosz által leírt Perzsia vidékére szakadt szavárd-magyarok azonosak a 750-es években a mai Azerbajdzsán területén hirtelen felbukkanó „szevordi” népcsoporttal. Ezt a szevordi népcsoportot gyakorlatilag az összes szaktörténész a Levédiából (!?) Perzsiába (Dél-Kaukázusba) költözött szavárd magyarokkal azonosítja, ezt minden akadémiai térképen így jelölik.
Létezik egy teljesen hiteles, ősi derbenti forrás, a Derbendnáme, ami leírja, hogy a VI. században Hoszrau Anósírván szaszanida nagykirály Dagesztán területén felépítteti „Kicsi (!!!) Madzsar” és „Ulu Madzsar” városokat, amik önálló uralkodókkal rendelkeztek, és a Perzsa Birodalom vazallusai voltak. Ugyanebben az időben, pontosan ugyanitt, az Északkelet-Kaukázusban létezett egy hun királyság.
Mindenki meg van róla győződve, hogy az ottani magyarok a 13. esetleg a 14. században nyomtalanul beolvadtak az azerbajdzsáni népességbe. Pedig nem így van, mert létük még a 20. században is fellelhető. Ismert tény, hogy a „madzsar” (magyar) megkülönböztető előtagot egészen a század közepéig használták - ennek csak a magyarellenes szovjet politika tudott véget vetni.
Tudja-e az olvasó, hogy a Kaukázus alatt, a Kaszpi-tenger és az Ararát között lévő országban élők, ott, ahol két Zab nevű folyó is van, s nem messze erednek a Vajk- és a Tündérek-hegytől (ma is ez a nevük, ahogy van ott még Kangavár, Almás is), az 1200-as években magyar nyelvű papokat kértek a pápától, mert úgy gondolták, mégiscsak jobb, ha a nép érti papjainak beszédét. Továbbá a Kaukázus északi oldalán is volt egy ország, királyság, mely 1200 körül még állt. Legnevesebb királya szlávosan írva: Jeretyán, magyarul Gyertyán, s ezen ország fővárosának neve: Magyar. Az 1700-as évek közepén még láthatók voltak e város palotáinak romjai.