A magyar gasztronómia kiemelkedő különlegessége a pálinka. Olyannyira, hogy enevezése, készítése 2004 óta védett hungarikum. A híres magyar pálinkák neveiben visszaköszön az alapanyag és a tájegység megnevezése. A szatmári szilvapálinka a Tisza és a Szamos folyók közötti gyümölcsösök terméseiből készül, elsősorban penyigei és besztercei fajtákból. A kecskeméti fütyülős barackpálinka nemes alapanyaga az alföldi város körüli kajszisokban terem. A szabolcsi almapálinka Szabolcs-Szatmár-Bereg megye lédús almáját dicséri, a göcseji körtepálinka pedig a dunántúli gyümölcsösök ajándéka.
Rendkívül szigorú elöírások szabályozzák a pálinka készítését: kizárólag Magyarországon termett alapanyagokból, itthon cefrézett, párolt és palackozott, színtisztán gyümölcsbõl, cukor és adalékanyagok hozzáadása nélkül készült ital nevezhetõ pálinkának. E rendkívül magas minõségi követelményektõl akár a legkisebb mértékben is eltérõ párlat már nem írhatja cimkéjére a védett elnevezést.
A pálinka nem a nagyipari termelés végeredménye, nem a gyáróriások tömegterméke.
A gyümölcsök megválogatása, a hosszadalmas elõkészítés, a gondos lepárlás és kezelés csak kis mennyiségben, jól ellenõrizhetõ, családias manufaktúrákban képzelhető el.
De mitõl olyan különleges a magyar pálinka, ami megkülönbözteti számos, hasonló eljárással készűlő európai rokonától? Elsősorban az alapanyagok minõsegétõl. A magyar gyümölcsök cukortartalma igen magas, aromájuk összetéveszthetetlen - köszönhetõ mindez a Kárpát-medence sajátos, mozaikos mikroklímájának. A vadon szedhetõ, érlelésre alkalmas termések-bogyók rendkívül változatosak, ízük páratlan. Ehhez társul az évszázados tapasztalatra támaszkodó, generációkon át öröklõdõ mesterségbeli tudás, mely mára szinte művészetté finomodott. A pálinka kifinomult gasztronómiai élvezet: az ízek, színek, illatok nemes harmóniája.
