A kutyabarátok táborában világszerte talán a puli a legismertebb magyar kutyafajta.
Ősi változata pásztorkodó elődeinkkel került a Kárpát-medence területére. Eredetét számos kutató vizsgálta. Őseink középkori vándorlásai során, mielőtt elfoglalták az új haza területét, közel száz évet töltöttek a Don és Dnyeper közötti Levédia, majd attól kissé délebbre, Etelköz területén. A lábon hajtott állatok mellett magukkal vitt ázsiai kutyák ezeken a területeken minden bizonnyal keveredtek a helyi típusokkal. Az így kialakult változatok a természetes szelekció fajtaformáló hatása nyomán megtartották karakterüket. A puli évezredes fennmaradása a szorgalmat, találékonyságot, a veleszületett intelligenciát követelő könyörtelen pusztai életmódnak köszönhető. A tikkasztó forróság, a zord hideg, a kíméletlen kemény terelőmunka edzetté, ellenállóvá, igénytelenné és rendkívül tanulékonnyá nemesítette a fajtát.
A puli története messzire nyúlik vissza. Már a Kr. e. 4. évezredből maradt ránk olyan sumer szobor, amely egy pulihoz nagyon hasonlító kutyát ábrázol. Annyi bizonyos, hogy őseinkhez valamikor ázsiai vándorlásuk közben került, s együtt érkeztek a Kárpát-medencébe, ahol évszázadokig mint a pásztorok hű segítője szerzett magának hírnevet. Első leírója Heppe volt 1751-ben, és utána sokan megemlítik írásaikban a puli bozontos szőrét, hihetetlen intelligenciáját és munkabírását.
Az 1900-as évek elején megváltozott a mezőgazdaság szerkezete, csökkent a legelők területe és ezzel a puli munkalehetősége is. A kipusztulástól Raisits Emil és munkatársai tevékenysége mentette meg. Egyre kevesebb kutya maradt meg eredeti munkakörénél, a puliból sztárfajta lett. Példányai bekerültek a tanyákra, falvakba, városokba, mint házőrzők, testőrök vagy kedvencek, esetleg rendőrkutyák. 1935-ben Anghi Csaba vezetésével állították össze a fajtaleírását. A II. világháború a nagy létszámú, erős populációban nagy károkat nem tett, de a tenyésztést néhány évre visszavetette.
Az 1960-as években elkezdődött a puli tervszerű tenyésztése Ócsag Imre vezetésével, aminek során a fehér, majd a szürke és a maszkos fakó szín kitisztult, a szőrzet minősége javult. Ma a puli, úgy tűnik, visszatalál eredeti foglalkozásához, hiszen az 1990-es évektől kezdve kerülnek megrendezésre a terelési ösztönpróbák, amelyeken pulik is részt vesznek. Bebizonyosodott, hogy a hosszú ideje megváltozott körülmények között élő pulinak a legkevesebb a terelőhajlama a három terelőkutyafajta közül, de a helyzet azóta sokat javult. A külföldi fajták térnyerése mellett a puli népszerűsége sokat csökkent az utóbbi években, de ez megakadályozza azt is, hogy a fajta túltenyésztett divatkutyává váljon.
Amerre a magyarok a népvándorlás idején haladtak, megtalálhatók a pulihoz hasonló méretű és karakterű fajták. A Herman Ottó által is említett tibeti terrier és Lhassa apso minden bizonnyal a puli rokon fajtái, s bár napjainkban sok, a sporttenyésztés hatására létrejött eltérő vonás található közöttük, az ősi bélyegek felfedezhetőek rajtuk. A testarányok, a forma, a fejtípus, a faroktartás módja, a hosszú szőrzet mind a rokonság jelei. A lengyel alföldi pásztorkutya közepes mérete, hosszú szőre, pulihoz hasonló temperamentuma is a rokonságot feltételezi. Az uszkár fejlődéstörténetileg valószínű, hogy nem rokona a pulinak. A puli homogén zsinóros szőrzete, a dominánsan fekete színe, a ma is időnként előforduló hosszú arcorra viszont a fajta kialakulásának késői szakaszában bekövetkezett uszkárkereszteződés hatására vezethető vissza.
A puli elevensége, legendás tanulékonysága számos irodalmi alkotásnak témája. Tenyésztői a fajta elbűvölő egyéniségének örökre elkötelezettjei maradnak. A puli családkedvelő fajta, a gyerekekhez különös kedvességgel közelít. Okosságáról sokszor hihetetlenek tűnő történetek szólnak. Kedveskedő, de rendkívül önérzetes. A legkitűnőbb házőrző. Korán érő, hosszú életű fajta, gyakran a 10-12 éves pulik is egészségesen, kiváló kondícióban őrzik a portát.
