Hungarikumok

 

Kuvasz


Kuvasz

Minden kétséget kizáróan az egyik legrégebbi magyar pásztorkutyafajta, amely a népvándorlás során került a Kárpát-medence területére, így hazánkban őshonosnak tekinthető.

A kuvasz nagytestű, 70 cm körüli marmagasságú, erős testfelépítésű fajta, amelyet őseink már a kezdetektől főként állatok őrzésére, másrészt vadászatra tartottak. Észak-Irak területéről már az időszámításunk előtti 7. évezredből származnak olyan csontleletek, amelyek erőteljes felépítésű, a kuvaszhoz hasonló pásztorkutyák akkori létezésére utalnak. A fajtával csaknem megegyező méretű őrzőkutyák az eurázsiai pusztákon több színváltozatban is léteztek, bár a legtöbb kutató a fehér színű változatot tekinti a legősibb formának. Az azonos közép-ázsiai környezeti hatások és a természetes szelekciós szempontok külső és belső tulajdonságaikban hasonló pásztorkutya típus kialakulását eredményezték. Az ázsiai sztyeppékről nyugat irányába különböző időpontokban megindult népvándorlási hullámok során természetesen a kutyák is együtt vonultak a törzsekkel. A kutyák életmódja a vándorló törzsekéhez hasonlóan rendkívül kemény volt, a sikeres túlélés szilárd szervezetet, keménységet és valószínűleg vadságot követelt.

A kuvaszhoz hasonló, nagytestű pásztorkutyák sokoldalú használhatóságukból adódóan aztán Ázsia mellett a mai Európa vidékein is széles körben elterjedtek, leszármazottaik ma is megtalálhatók Észak-India, Afganisztán, Pakisztán, Irán, Észak-Afrika és a Magas-Tátra területén.

Az európai középkor kezdetén, az V. században az ősmagyarság az erdős övezetből a füves pusztákra húzódott. Az ott élő török pásztornépek állattenyésztési szokásai hatással voltak az ősmagyarok állattenyésztésére. Kialakult a félnomád jellegű pásztorkodás, és megkezdődött a törzsek vándorlása. A kuvasz kialakulása szempontjából tehát a honfoglaló magyarság mintegy tízmilliós állatállományát kísérő, nagytestű, minden bizonnyal jelentős egyedszámú őrző kutyáknak meghatározó szerepük lehetett. Később, a feudális társadalom kialakulása idején a vagyoni tagozódás folytán elszegényedő réteg is gyakorta dézsmálta a gazdagságot jelentő jószágállományt. A nagytestű pásztor ebeknek ekkor tehát jelentős szerep juthatott a tolvajok, rablók elleni védekezésben.

A kuvasz evolúciójának újabb kori megismerése szempontjából rendkívüli jelentőségű az 1978-ban Fenékpusztán megtalált kutyacsontváz. A csontozat morfológiai jellemzői a mai kuvaszéhoz hasonlóak. Matolcsy János, aki az ásatást irányította -- elsősorban a koponyaméretek alapján -- bizonyítottnak véli, hogy a megtalált csontváz valamikor a kuvasz őséé lehetett.

A mai kutatók álláspontja szerint a kuvasz őstörténeti alakulására hatással lehettek a keleti eredetű nomád népek kutyái is. A honfoglalást követően letelepedő besenyők, böszörmények és káliz népcsoportok szintén hoztak magukkal nagytestű őrző kutyákat, amelyek minden bizonnyal hatottak a már itt lévő populációra.

A tatárjárást követően (1241-1242), a XIII. század végén az állattenyésztés újra megerősödött. A lábasjószág ugyanis ekkor már a jobbágyság magántulajdonát képezte, a IV. Béla által betelepített kunok és jászok pedig az ország lakatlanná vált területein ismételten megkezdték a nagyarányú állattenyésztést. Ebben az időszakban a településrendszerében az egykori nomád törzsszövetség emlékét idéző Kis- és Nagykunság vált az állattartás központi területeivé. A letelepedő mintegy 40.000 kun család jelentős gazdasági és kulturális erőt képviselt, ezen kívül új állatfajtákat is meghonosított hazánk területén. A szürke marha őse és minden bizonnyal egy komondorszerű kutya is ekkor kerülhetett a Kárpát-medencébe, a Kaukázus északi részén élt, alánoktól származó jászoknak pedig biztosan voltak a kuvaszhoz hasonló kutyáik, amelyek keveredtek a már itt élőkkel. A kutatók szerint a jász-kun betelepülés lehetett az utolsó olyan nagy keleti vérfrissítés, amely hatott a kuvasz populációra.

A kun pásztorok önállósodó törekvése elvezetett a téli-nyári legelőváltós pásztorkodáshoz. A kuvasz az alföldi legelőkről így a hegyvidékre is eljutott, és hatással volt a lengyel, illetve szlovák pásztorkutya fajták kialakulására. A fajta a csapadékosabb, hegyi éghajlatot is jól tűrte, így a Kárpátok és a Tátra vidékén szintén gyorsan elterjedt.

Corvin Mátyás vélhetően felkarolta a fajta tenyésztését, a kuvaszt ebben az időszakban, a XV. században a pásztorkodás mellett hajtóvadászatokon is alkalmazták. A Mátyás uralkodása korában fellendülő marhakereskedelem ugyancsak kedvezett a kuvasz népszerűségének. A hajdúk a nagy állattenyésztő körzetekből, elsősorban az Alföldről széles hajcsárutakon terelték Buda felé a csordákat, napi 20-25 km-t tettek meg, Bécsig egy hónapig tartott az útjuk. Az állatok terelésére, őrzésére szintén a bátor és fáradhatatlan kuvaszokat használták. Egy-egy hajdú általában három kutyát vitt magával. A XVI-XVIII. században a csúcsidőszakot tekintve évente 150.000 vágómarha is elhagyta az országot. A marhahajtások során az eladott kuvaszok száma is jelentős volt, ezek az egyedek aztán szerepet játszottak a hasonló fajták megalkotásában.

A XVIII. századot gyakorta jellemzik a legeltető állattartás fénykoraként. Erre az időszakra esik a szilaj, a félszilaj és a kezes állattartás módszerének határozott elkülönülése. A szilaj tartásmód teljes évi kinntartást, a félszilaj általában Szent György-naptól Szent Mihály-napig tartó legeltetést, a kezes tartás pedig a háztól történő napi legelőre járást jelent. A legeltetés technikájának megváltozása a pásztorkutya fajták szerepét is módosította.

Nemzeti örökségünk részeként - nemzeti kincsünk! Ősi magyar pásztorkutya.

A kuvasz hűséggel, bátorsággal több mint ezer éve szolgálja nemzetünket. Bizonyítottan a honfoglaló őseink kutyája volt, de valószínű, hogy más pusztai népek (hunok, avarok) is használták, amelyek a Kárpát-medencében megfordultak (Lásd: fenékpusztai leletek, 1978). A fenékpusztai kuvasz csontleletnek jelentősége nemzetközi vonatkozásban is páratlan, ugyanis nagyon kevés kutyafajta múltját lehet megnyugtató bizonyossággal több mint 1100 évre visszamenőleg követni. Sajnos a II. világháború ideje alatt a fajtát nagy veszteségek érték a szovjet csapatok rettenetes viselkedése miatt, mert a kuvasz az élete árán is védte és védi a gazdáját és annak családját, portáját.

Ősi pásztoraink mellett mindenütt ott voltak a kuvaszok, akik terelték és őrizték a nyájat farkasokkal vagy más betolakodókkal szemben. Neve az ótörök ?ku-assa? szóból ered, amely őrkatonát jellemzően jelent. Évszázadokkal korábban, amikor az élőállatokat, amelyek a vagyon alapját szolgáltatták, értékesítés esetén lábon hajtották el az adott országba (Itáliába vagy a déli német tartományokba) a kuvaszok. A magyar királyi udvarokban a kuvasz, ez a nemes kutya mindig ott volt, Mátyás király kedvenc kutyái is a kuvaszok voltak. A kiterjedt külkereskedelem és a rendszeres követjárások nyomán sok kuvasz került Nyugat- és Dél-Európába. Olaszországban ma nemzeti kincs az abruzzói fehér pásztorkutya, amely érdekes módon ma is szürke marhákkal él együtt. A spanyol és nápolyi királyi udvar mindig is ragaszkodott a kuvaszokhoz, és rendszeresen szerzett be vérfrissítést Magyarországról. Ebben az időben a kuvasz királyi ajándék volt, de a köznép is gyakran adott egy-egy példányáért lovat vagy marhát.

A XVIII. században a tudós esztergomi érsek, Pázmány Péter, valamint neveltje, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós is megemlítik a műveikben a kuvasz fajtát. Feszty Árpád Ópusztaszeren álló monumentális A magyarok bejövetele? című körképén is természetesen megtalálható a kuvasz (a lóáldozatot szemlélő női alak mellett). Számtalan történelmi magyar filmben találkozhatunk a kuvasszal, ilyen például a Ménesgazda, a Nyolcvan huszár vagy a Hosszúvágta.

A kuvasz tetszetős megjelenése, karakteresen erős jelleme tette és teszi a magyar kutyafajták vezérévé.


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2010. szeptember 12. Szerkesztette: Klapka Emese- Csilla
Nézettség: 5,840 Kategória: Magyar állatfajták » Kutya
Előző cikk: Komondor Következő cikk: Magyar agár


   











Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: