A hímzés és a csipke a népművészet önálló életre kelt ága, mely az egyszerű praktikumból (a ruházat elemeinek összevarrásából) művészi kifejező eszközzé nemesült.
A népi hímzéseknek két nagy csoportját különböztelhetjük meg. Egyik a szűcshímzéseké, melyek alapanyaga a bõr vagy posztó. Mivel ezeket a cifrázott ruhadarabokat mesteremberek készítették, férfihímzésnek is nevezzük. Másik vonulata a vászonhímzés, mely a parasztasszonyok keze közül került ki, ezek alkotják a ruhaneműk, házi textíliák díszitményeit.
E két elkülönülõ irányzatból a matyók hímzése a kivétet, motívumkincsének eredete egyértelműen a szűcsmunkákra vezethetõ vissza. Éppen ez adja a Mezőkövesd környéki hímzések erõteljes folthatását, szikrázó színeit. A matyó mintákat ösztönös művészek, íróasszonyok alkották. Közülük is kiemelkedik Kisjankó Bori, akinek mintáit a letisztult, nemes vonalvezetés, a színek harmóniája jellemzi.
A Kalocsa környéki hímzések a XX. század derekára váltak lenyűgözõen színessé és formagazdaggá. A fehér alapra álmodott rózsák, gyöngyvirágok, százszorszépek, szarkalábak, búzavirágok hátterét finom lyukhímzéssel töltötték ki.
A csipkekészítés eredendõen a nemesi udvarok művészete volt. A paraszti háztartásokban sokáig csak a csipkével rokon lyukhímzést, szélvagdalásos mintákat készttették.
Hogy a varrott csipke a népi művészetben is teret nyert, egy kiskunhalasi tanárnak, Dékáni Andrisnak köszönhetõ. A XX. század fordulóján ő és segítõje, Markovits Mária alkották meg e sajátosan magyar csipkefajtát, melynek jellegzetességét a minták pókháló finomságú kitöltése adja.
1937-ben a párizsi világkiállításon a halasi csipke - legyõzve a nevezetes brüsszeli csipkét - nagydíjat nyert, így méltán sorolhatjuk a világ legszebb csipkéi közé.
