A hivatalos tanítás szerint a Kárpát-medencébe érkezett őseink pogányok voltak s a magyarság megmaradása érdekében kellett a kereszténységre áttéríteni őket.
„A magyarok krónikája” Géza fejedelem (970–997) ténykedése kapcsán arról ír, hogy a magyarországi pogányság elleni harc azonban még sokáig komoly feladatot rótt uralkodóinkra.
Nem kevesebbet állít ezzel, minthogy minthogy a királyaink a saját népük ellen fordultak, mert azok pogányok voltak.
De mit is jelent a pogány szó?
A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint istentelen, hitetlen személy, nem keresztényi vagy általában nem vallásos magatartás, megnyilatkozás, mód.
Mint ismeretes, a kereszt a keresztény hitnek a legfontosabb (a névadó) jelképe.
Az itt közölt keresztek mindegyike a Kárpátmedencébe érkezett, „honfoglalóknak” mondott magyar emberek sírjaiból kerültek elő.
temetőből
temetőből
Diószegiék így írnak róluk:
„A X. század közepétől egyre gyakrabban tűnnek fel a honfoglalóink sírjaiban a különböző formájú mellkeresztek... A bronzból készült, egyszerű görög kereszt a hajdúdorogi gyúlási temetőből vagy a sándorfalvi ólomkereszt talán a Balkánon készült vagy helyi mester munkája.
A Tiszaeszlár-sinkahegyi bizánci ereklyetartó mellkereszt azonban kétségkívül kereskedelmi úton került hozzánk vagy hittérítők hozták magukkal.”
Az idézet tipikus példája az olvasó gondolatának külföld felé való fordítására. A görög kereszt meghatározással csak sugallják, hogy az nem itthon készülhetett, az ólomkereszt talán külföldön, esetleg itthon, de a szépen kidolgozott ereklyetartó kereszt már kétségtelen, hogy behozatal.
Ezzel azt állítják, mintha a Kárpát-medencében nem ismerték volna a fémművességet, mintha a magyar ember ilyen alkotásokra képtelen lett volna. Aztán ezzel a mondattal teszik föl a koronát az okfejtésükre:
„E keresztek kezdetben még aligha jelölték viselőjének hitét, később azonban kétségkívül az új hit térhódításának tanúi”.
Tehát azt állítják, hogy kezdetben csak úgy mindenféle hit nélkül viselték ezeket. Nem tudom, hogy mire alapozzák ezt a kijelentésüket, hiszen ezeket a kereszteket a sírokban találták meg a régészek, ott, ahova mindig is csak a legfontosabb – az elhunyt lelkéhez legközelebb álló – tárgyakkal temették el hozzátartozóikat.
Az itt közölt tarsolylemez Tiszabezdéden került elő egy fejedelmi sírból s ennek is a központi jelképe a kereszt:
Ugyan nem régészeti lelet, de a „pogányság” tárgyalásához ide kívánkozik még az a tény is, hogy a Képes Krónikában Atillát két képen is úgy festették meg, hogy az országalmán ott a kereszt.
SZÁNTAI írja hogy a világot hódító és világot gyógyító Atillát hangsúlyozottan magyar királynak nevezi a krónikás, azt pedig egy szóval sem említi – de még utalást sem találunk rá –, hogy „hitetlen pogány” lett volna.
A Képes Krónika szövege szerint „Isten kegyelméből” uralkodott.
A Krónika már Atilla királytól kezdődően az egyetemes kereszténység szellemében beszéli el a magyar történelem eseményeit, belőle a szkíta kereszténység eszmerendszere bontakozik ki.
Figyelemre méltó SZÁNTAInak a következő megfigyelése is: a Képes Krónika képanyagában nyomát sem találjuk az un. szentistváni térítésnek és fordulatnak. Pedig igen könnyű és hálás téma lett volna megörökíteni a Magyarországon térítő idegen papok „felelősségteljes” munkáját.
Árpád magyarjairól sem az hangsúlyozódik, hogy hitetlen pogányok lettek volna, ehelyett a Krónikában ezt olvashatjuk:
„Árpád vezér pedig az övéi jelenlétében megtöltötte kürtjét Duna-vízzel és az összes magyarok előtt ama kürtre a Mindenható Isten kegyelmét kérte: engedje át nekik az Úr ezt a földet mindörökre”.
Szavait végezvén az összes magyarok így kiáltottak háromszor:
- „Isten, Isten, Isten”.
Ebből azután szokás lett, amelyet a magyarok máig is őriznek.”
Jézus Krisztussal, Szűz Mária Boldogasszony Anyánkkal és az apostolokkal
A négy kötetes Magyar Néprajzi Lexikont az Akadémiai Kiadó adta ki 1977–1982 között, Ortutay Gyula főszerkesztésében. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportja irányításával készült, nevesített szerzők és szaklektorok közreműködésével.
Ezt tarthatjuk a leghivatalosabb kiadásnak a magyar nép életéről, műveltségéről. Több ezer szócikket tartalmaz és fényképekkel is gazdagon szemléltetett. Megtudhatjuk belőle, hogyan élt a köznép, milyen szokásai voltak, egyszóval az utókor számára is rögzítették azt a népi életformát, ami az idő teltével egyre inkább homályba vész. Elmondhatjuk, hogy ami ebben a lexikonban van, azt mondják majd megtörténtnek a jövőben.
A lexikon 4. kötetében találhatjuk a ROVÁSÍRÁS szó bemutatását.
Azt írja, hogy a létrehozója vagy létrehozói a türk rovásírás valamilyen helyi változatát vehették alapul, s azt új jelekkel kiegészítve módosították.
Szerintük öt betű biztosan türk eredetű, további 10–11 egyezése valószínűsíthető, három görög és kettő glagolita eredetű.
Létrehozásának idejét ekként határozza meg: első datált emlékei a 15. századból valók, így az írás létrejötte és első emlékei között több mint félezer év időkülönbség van.
Tehát állítása szerint az írásunk másoktól átvett, másodlagos szülemények (egyébként a hivatásosok ezt állítják a szavainkról is).
A mi ábécénk 38 betűből áll, s a lexikon szerint ebből 20–21 jelet vettünk át, amiből az következik, hogy a fönnmaradó 17–18 betűt (majdnem a felét a jelkészletnek) minősíti olyan kiegészítésnek, ami a türk rovásírás valamilyen helyi változatát módosította. A keletkezését kb. a „honfoglalás” idejére teszi és első emlékeinek állítja a 15. századi leleteket.
Említést sem tesz a kb. 1200 éves, Szarvason talált csontból készült TŰTARTÓ rovásfeliratáról, a háromezer éves szkíta eredetű FOKOS, bronzból készült tokjának pár szavas rovásszövegéről vagy éppen a hétezer éves TATÁRLAKI írásos AGYAGTÁBLÁCSKÁKRÓL, melyek közül az amuletten ma is használatos rovásjeleket ismerhetünk föl.
Számomra sokatmondó, hogy a lexikon 378. oldalán a rovásszöveg fordítva szerepel.
Egészen egyszerűen feje tetejére állították az egészet s még arra sem figyeltek eléggé, hogy ezt a nyelvemlékünket pontosan adják meg, mert ez bizony a Csíkszentmártoni és nem pedig Csíkszentmihályi templom felirata.
Egy ilyen fontos műben ilyen hibát véteni csakis úgy képzelhető el, ha feltételezzük, hogy olyanok írtak a rovásról, akik olvasni sem tudták azt.
Jól mutatja a szerzők beállítódottságát, hogy olyan szavak hiányoznak a lexikonból, mint pl. a TARSOLY.
Az a tarsoly, ami annyira a hétköznapok használati eszköze volt, hogy még mondás is született róla:
„Lássuk, mi van a tarsolyodban”.
Ez, az övön függő kis táska textilből, nemezből és bőrből készült és leginkább az akkor nagy értéket képviselő tűzszerszámokat, mint a pattintó acélt, kovakövet és a száraz taplót hordták benne.
A fedőlapját beborító tarsolylemez méltóságjelvényként szolgált.
Nincs benne a "tegez" szó.
Lóhátról harcoló őseinknek egyik legfontosabb felszerelése az íjjat és a nyílvesszőt (celőkét) tartó, bőrből készült tegez.
Mindkettő az övön lógott, az egyik a szablya, míg másik a tarsoly mellett.
Megpróbáltam megkeresni íjtok és nyíltok szavakként is, de ezekben a formákban sincs benne a lexikonban.
Olyan személyek is bekerültek a lexikonba, akik valami maradandót hoztak létre a magyar nép műveltségének összegyűjtésében. Ennek ellenére hiányoznak belőle a következők:
Forrai Sándor (1913–2007) tanár, írástörténész, rovásírás kutató.
Sok írása mellett négy könyve jelent meg ősi írásunkról, köztük az egyik nagy terjedelemben foglalkozik azzal a NAPTÁRral, melyet botra faragtak s még a török időkben is a templomba járó parasztok tudták azt olvasni.
Magyar Adorján (1887–1978).
Rendkívül művelt volt, kilenc nyelven beszélt. Egész életét arra szentelte, hogy kutassa népünk szellemi kincseit s így fedezte föl pl. a népmeséink rejtett üzeneteit vagy éppen gyűjtötte össze ősi írásunk jeleit Erdélyben. Egy lexikonnal felérő, nagy összefoglaló műve az Ősműveltségünk címet viseli.
Torma Zsófia (1840–1899), a világ legelső régésznője.
Ő tárta föl az erdélyi Tordoson és környékén annak a leletegyüttesnek jelentős részét, amelyet ma a tudományos világ Tordos–Vinca műveltségnek mond.
A cserépmaradványok írásjeleit székely rovásjelként azonosította. Ő volt az első, aki néprajzi megegyezéseket állapított meg a Kárpát-medence és Mezopotámia között.
Forrás:
http://www.magyarrovas.hu/files/jelentes_A4.pdf
http://www.magyarrovas.hu/files/Rovasemlekeink.pdf
http://www.magyarrovas.hu/files/Tortenelmunkhoz_magyarul_4_kiadas.pdf
Tisztelettel: DarabosLászló