Hungarikumok

 

A díszmagyar története


A díszmagyar  története

A magyar öltözet Vulcanust Adonissá változtatja”, vélte az 1867. évi koronázás egyik előkelő résztvevője, De Jonghe belga követ felesége. A díszöltözetről alkotott hízelgő megállapítását a következőkkel folytatja: „Mikor e pompás urakat hétköznapi ruhájukban láttam, csizmásan, valamiféle begombolt gérokkban, csúnyácska nyakravalóval, ingben ritkán, meglehetősen piszkosnak látszottak… Mindenben és mindenütt megmaradt valami a barbárságból.” Véleményével nem volt egyedül. A díszmagyar, különösen a férfiak számára készült öltözet sok esetben ellentétes érzelmeket váltott ki a kortársakból, még inkább a kései utódokból. Az atilla már születése pillanatától kezdve felkeltette az osztrák rendőrminiszter besúgóhálózatának figyelmét, és további terjedéséről is hírt adtak. Bár a pompás állami ünnepek résztvevői többnyire csodálattal teli büszkeséggel szóltak erről az „ősi öltözetről”, akadnak szép számmal kritikai megjegyzések is, a huszadik század tollforgatóinak többsége pedig nevetséges jelmezt látott csupán benne.

Ez is oka talán, hogy erről a témáról tudományos igényű tanulmánnyal alig találkozunk. Nagy Géza régész “A magyar viseletek története” címmel 1900-ban megjelent összefoglaló díszalbumában az 1850-es évekig tárgyalja a magyar viselet történetét, így a díszruha virágkora, túlnőve ezen az időhatáron, a műből értelemszerűen kimaradt.

Höllrigl József történész, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tárának őre volt az első, aki összegyűjtötte az öltözeteket, kiegészítőket, és belőlük 1938-ban nagyszabású viselet-kiállítást rendezett. Hatszázkilencven műtárgyat, köztük ruhákat, portrékat, metszeteket gyűjtöttek be erre az alkalomra a köz-, magán- és egyházi gyűjteményekből, vidéki városi múzeumokból, a herceg Batthyány, Esterházy, gróf Bánffy és Almássy kincstárakból. A rendező a 16. századtól kezdve az 1870-es évekig az öltözködéskultúra ránk maradt emlékeit kronológiai sorrendbe állította. Az öltözetek között szerepeltek díszruhák is, a bemutatott divatlapokon a koronázási viseletek külön csoportját láthatták a nézők. Ennek ellenére kiállítás katalógusának rövid előszavában a díszruháknak egyetlen mondatot szentelt a szerző. Úgy vélte, hogy a magyar szabású ruha „utolsó nagy tündöklését” 1830-ban, V. Ferdinánd koronázásán érte el, majd néhány évtizedig köznapi viseletté vált, ezt követően pedig csak az ünnepségeken szerepelt, „néha a régi minták egészen félreértett, mondhatni torz alakjaiban.”

Höllrigl két évvel később “Régi magyar ruhák” címmel újabb kiadványban tárta az olvasók elé a kiállításon korábban bemutatott, magántulajdonban lévő öltözeteket és a történelmi személyekhez kötődő ruhadarabokat. E munkában kitér a díszmagyar történetére is, és megváltoztatva néhány évvel korábbi véleményét, V. Ferdinánd magyar király pozsonyi koronázásához a díszruha kialakulását köti. Úgy véli, az erre az alkalomra készült ruhatípus az 1860-as évek után a mindennapi élettől elszakadva az ünnepségek díszöltözetévé vált, de mintaképül szolgált a 19. század végéig, sőt a 20. század harmincas éveiig is. Szerinte az együttes „fő jellemzője a tarkaság, ami a régi egyszínű ruházattal szemben a nagy felvonulásoknál a félreértett színpompát adta, mely tömegben inkább zavaros, mintsem harmonikusan és előkelően művészi hatást nyújt.”

Egyes díszruhákat számos történeti, művelődéstörténeti kiállításon megcsodálhattak a látogatók, de átfogó történeti tárlat ezt követően nem Magyarországon készült. A magyar viselet történetének feldolgozásához mégis hozzájárult az 1979-ben a Magyar Nemzeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum gyűjteményének válogatott anyagából Manchesterben nyílt kiállítás és annak katalógusa, amely a kiállított tárgyak mindegyikét közli. A következő időszakban az Iparművészeti Múzeum a stílustörténeti kiállítások sorában néhány ruhadarabot mutatott be saját a gyűjteményéből. 1994-ben ugyanitt a magyar hagyományok továbbélését vizsgálta egy kiállítás, amelyen a viseletgyűjtemény 29 ruhája volt látható.

Magának a díszruhának a történetével, keletkezésével, részeivel mindeddig jószerével egyetlen tanulmány foglalkozik. Az öltözet keletkezését és elnevezését illetően sommásan fogalmazza meg véleményét: „A díszmagyar a reformkor szülötte, akárcsak a neve, ami tulajdonképpen pontatlan és fellengzős, hiszen nem a magyar a díszes, hanem a ruhája.” Ahhoz, hogy érdemben foglalkozhassunk a díszmagyar öltözet történetével, formai sajátosságairól, azok keletkezéséről és változásáról is képet alkothassunk magunknak, elsősorban a fennmaradt ruhadarabokat érdemes tüzetesen, minden apró részletre kiterjedően megvizsgálni. Erre a Magyar Nemzeti Múzeum Textiltárának gazdag műtárgyállománya kiválóan alkalmas, hiszen csekély számú női díszruha mellett itt található a korunkra maradt férfi díszöltözetek színe-java: több tucatnyi teljes vagy közel teljes együttes, és a gyűjteménybe különálló darabként mente, dolmány, nadrág, öv, csizma, tollforgó vagy nyakkendő is bekerült. A legkorábbi öltözet az 1830-as évekből származik, de két évtizeddel korábbi, az ötvös mester jegye alapján pontosan datálható kiegészítő, öv és ruhakapocs is a Textiltár tulajdona. Az utódok két évtizeddel a második világháború után kezdték eladogatni ezeket az öltözeteket, és számukra méltó helyet keresve kerültek azok a múzeumi gyűjteményekbe.

A fent maradt ruhadarabok többségükben férfi díszmagyarok. Eredetileg is többet készítettek belőlük, hiszen a férfiak voltak a gazdasági, politikai és szellemi élet vezetői, akiknek illő megjelenéséhez a díszruha kötelezően hozzátartozott. Annak, hogy férfiruhából több maradt fenn, az is oka, hogy a női díszruhák inkább áldozatául estek a gyorsan változó divatnak. Ennek ellenére a Nemzeti Múzeum nőiruha-gyűjteménye is igen jelentős, és a teljes díszruhákon kívül különálló ruhaderekak, fátylak és szoknyák is bekerültek a Textilgyűjteménybe.

Az immár műtárgyakká lett egykori díszruhák beszédesek, nem csak a szabás- és díszítésmód árulja el korukat, jellegüket, de cégjelzéseik segítségével készítésüktől kezdve gyakran a továbbélésüket, esetleges javításukat, pótlásukat is módunkban áll követni.

A festményekről, fényképekről megismerhetők egykori tulajdonosainak arcvonásai és a ruhaviselés módja is. Már a korábbi századok forrásaiból ismert, hogy drága díszöltözetüket a férfiak és nők több alkalommal is felöltötték. A fényképekről az is kiderül, milyen változtatásokkal, újabb és újabb kiegészítőkkel hordta ugyanazt a ruhadarabot a nagy ünnepeken akár ugyanaz a személy, akár sok esetben már a következő generáció tagja.


Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2009. november 5. Szerkesztette: Szőcs Blanka Aliz
Nézettség: 5,665 Kategória: Magyar folklór » Népviselet
Előző cikk: A díszmagyar (360° panorámás virtuális túra) Következő cikk: A díszmagyar napjainkban


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: