A magyar néptánckutatás összefoglaló típusnéven „seprűtánc”-nak nevezi a kézben tartott eszközzel járt táncokat, függetlenül attól, hogy kendővel, sapkával, bottal vagy más eszközzel járják. Ilyen értelemben a seprűtáncok az eszközzel járt ügyességi táncok egyik formai csoportját alkotják, melyeknek fő sajátossága az eszköz láb alatti átdugdosása. Ehhez hasonló másik fontos mozzanat az eszköz átugrálása és közben test előtt vagy test mögött az egyik kézből a másikba való átadogatása. E tánc a Dunántúlon volt a legnépszerűbb (onnan származik a legtöbb róla szóló adat), de előfordult a Felvidéken, a Felső-Tisza vidékén és szórványosan Erdélyben is. Sajátos helyi elnevezései: „sapkatánc”, „kendőstánc”, „seprűtánc” (a használt eszköz alapján), „kondástánc” (a táncosok foglalkozása szerint), „sudridrom” (a kísérő dallam szövegrésze alapján Fejér megyében), „takácstánc” (a szövőszék analógiájára elképzelt eszközmozgatás miatt a Dunántúlon).
A seprűtáncban a felsorolt fő mozzanatok mellett a táncosok számos egyéb mozdulatot tesznek. Ilyen pl. az eszköz lengetése, földhöz ütögetése, a söprés imitálása, a sapka rázása vagy a botolásra emlékeztető forgatása. A „seprűtánc” típuson belül a motívumkészlet nagysága és a tánc szerkesztettsége alapján több formai altípust különböztetünk meg:
1. Kötetlen szerkezetű, rögtönzött forma a felsorolt mozdulatok fölhasználásával, amelyben a táncosok a hasonlóan szerkesztett ugrós táncok motívumait is alkalmazzak. Ezekben előfordulhat az eszköz földre helyezése és átugrálása is.
2. A kötöttséget is lehetővé tévő, mutatványos funkciójú szólóban járt seprűtáncok, amelyekben megjelennek az új stílusú táncok (verbunk, csárdás) motívumai is. Itt már a zene és a tánc egységeinek törvényszerű egyezéseit is megfigyelhetjük, ami a határozott kezdő- és záróformulák használatában nyilvánul meg. Az ilyen táncok legszebb változatai a Duna-Tisza közéről és a Dunántúlról valók.
3. A tánc kötött, csoportos és páros formáira a Rábaközből és a Duna-Tisza közéről vannak példák. A Rábaközben a kötetlen táncszakaszt mindig kötött táncrész követi. Így épül fel a teljes táncfolyamat.
E táncok általában az egykori pásztorok, uradalmi cselédek tánckészletéhez tartoztak, a helyi közösségek tréfakedvelő, mulattatásra hajlamos egyéniségei mutattak be. Előadásukra inkább a fonókban, fosztókban, a pásztormulatságokban, lakodalmakon került sor a hangulat fokozása érdekében. Az eszközzel a kézben járt „seprűtánc” típus zenekíséretét az eszközös táncokra általában jellemző vegyes dallamkészlet jellemzi, amelyben a régi, az új és a műzenei dallamok egyformán előfordulnak.
Térképünkön azokat a falvakat tüntettük fel, ahonnan a seprűtánc típusába tartozó ügyességi eszközös táncokról mozgófilmes példákat mutatunk be.
