Régi táncrétegünk közül az erdélyi lassú legényesek regionális változatai jelentik azt a láncszemet, melyek ismerete nélkül a verbunk kialakulását nem érthetjük meg. Az ugrós-legényes táncokból kialakuló lassú legényesek különböző fejlődési fázisban megtalálható altípusai az új stílusú férfitánc csiráját már magukban hordozzák. Átmeneti jellegük következtében e táncok zenei arculata korántsem olyan egységes, mint a legényeseké. A lassú legényes táncok heterogén dallamkincsében három dallamritmikai, illetve stíluskategória különíthető el:
1. a 2/4-es, nyolcados alapritmusú hangszeres kanásztánczene
2. a 4/4-es negyedes alapritmusú, a pontozott, alkalmazkodó ritmust és a 19. századi műzenei és idegen hatásokat is magába olvasztó verbunkos hangszeres zene.
3. a 8, 16 szótagos és „jaj-nóta” típusú 6/8-os és 4/4-es alkalmazkodó ritmusú táncdallamokokkal kapcsolódó lassú negyedes alapritmusú hangszeres tánczene.
A legényes és a verbunk jellemző vonásai a lassú legényesek egyes táji változataiban eltérő arányban és más-más módon jelennek meg. Elsődleges változásként a tempó lassulását kell megemlíteni, mely leginkább a lassú legényesek "ritka legényes" altípusánál figyelhető meg. Az altípus elnevezése a helyi paraszti terminológia táncneveire utal: például Széken e tánctípust "ritka tempó", Feketelakon "ritka magyar" néven említik. A ritka legényesnél a lelassult kanásztánczene, ha kis mértékben is, de megváltoztatta a tánc ritmikai arculatát. A lábfigurák megmaradtak nyolcados alapritmusúaknak, de a csapásoló motívumok tizenhatodossá aprózódtak el. A legényesekre jellemző zárt építkezési elv, azaz a tánc pontokban történő szerkesztése azonban a ritka legényeseknél továbbra is megmaradt.
Az átalakulás következő lépését a kísérőzene metrikai kiszélesedése, zenei műszóval augmentációja jelentette, amikor a 2/4-es ütembeosztás 4/4-esre változott. Az erdélyi verbunkesetében dallamainak közép-erdélyi és marosszéki változatai még megőrizték a sorok ütemszerkezeti egyneműségét (zenei szakkifejezéssel izopódiáját), így a szakaszos táncépítkezés, ha oldottabb formában is, de megvalósítható maradt. A negyedes zenei lüktetésű kísérőzenéhez igazították a régi stílusú legényes nyolcados motívumait, aminek következtében egy gyors, virtuóz jellegű verbunk táncváltozat született, amit - Marosszék kivételével - inkább csak bemutató funkcióban adtak elő. A székelyföldi verbunkok előadásakor a közbeiktatott dúr-jellegű, motívumismétléses szekvenciás közjátékok miatt a dallamok eltérő sorhosszúságúvá (heteropódikussá) váltak, így az e dallamokra járt székely verbunkot a legényeshez hasonlóan periodikus "táncmondatokból" már nem lehetett felépíteni.
A lassú legényesek harmadik altípusa, a Mezőségen "lassú magyar" nevén említett tánc zenei- és táncszerkesztési tulajdonságai már a 19. századi verbunkok jegyeit mutatják. Kísérődallamai egyrészt a széles áradású, pontozott és alkalmazkodó ritmusú verbunkzenéből, másrészt a 8-16 szótagú szintén átmeneti jellegű ún. jaj-nótákból állnak. Az ismétlődő kibővülés és a kadenciák megsokszorozódása alapvetően meghatározta a tánc formai tulajdonságait. A lassú magyarban a régi stílusú legényesek közösségileg egységes motívumkészlete individualizálódott, az egyéni diszponáltságnak megfelelően széles körű variálásra nyitott lehetőséget.
