A kanásztánc-ugrós táncaink Erdélyben tovább fejlődött típusának a legényes táncokat tekintjük. A két tánctípus rokonságát az azonos tempó és táncritmika, az érintkező dallamkincs és a szerkezeti-motivikai párhuzamok támasztják alá. A legényes kialakulásában nagy szerepet játszott a későközépkori reneszánsz tánckultúra, mely a korábbi kollektív lánc- és körtáncok egyeduralmát elsöpörve a rögtönzött jellegű, individuális szóló- és páros táncokat hozta divatba. E táncok Erdély sajátos társadalom-történeti fejlődése következtében belső átalakuláson mentek keresztül, és régi stílusú táncaink legfejlettebb típusává váltak. Az improvizatív, szóló forma mellett szórványosan és alkalmi jelleggel a legényesek csoportos változatai is megjelenhettek, melyek időlegesen, csak egy–egy kisebb közösségre, nemzedékre, legénybandára voltak jellemzőek, s kizárólag az egyéni változatok formakincséből építkeztek. A kollektív legényesek mindig az egyéni motívumkészlet egyszerűbb, mindenki által könnyen elsajátítható és ismert, divatos figuráiból jöttek létre. Ezek szabályozott formák azonban hamar felbomlottak, a hagyományban nem öröklődtek tovább.
A legényes a közép-erdélyi (nem székely eredetű) magyarság népcsoportjai körében élt a leggazdagabb formakincsű, fejlett struktúrájú, rögtönzött előadásmódú változatokban. A táncot többféle elnevezéssel ismerték: Szilágyságban "figurásnak" és "féloláhosnak", Kalotaszegen "legényesnek", "figurásnak", "nyolcasnak", "fiúsnak", Mezőségen "magyar táncnak", "sűrű magyarnak", "sűrű tempónak", "sűrű fogásolásnak" és "sűrű legényesnek", Torda-Aranyos megyében "verbunknak", "csűrdöngölőnek", "kurázsinak", a Maros–Küküllő vidékén "pontozónak", valamint "magyarosnak" nevezték. Az Alföld és a Székelyföld felé haladva a legényest egyre szórványosabban, egyre egyszerűbb változatokban lehetett megfigyelni.
Az első világháborúig a legényest minden táncrend elején a páros tánc bevezetéseként járták el a fiatal legények. A hagyományos tánckultúra felbomlása során - bár vidékenként eltérő ütemben - a legényes egyre inkább kiszorult a táncrendből, csak kevesen sajátították el, s már csak a táncszünetek külön rendelésre járt, bemutató tánca lett. A gyors tempójú, (Mm. negyed = 120-132) nyolcados táncritmusú legényest gyorsdűvő (a dallamritmus hangsúlyával egybevágó) kontra kíséretű, igen gazdag és fejlett, sokféle kanásztánc dallamból álló hangszeres muzsika kísérte, amelynek énekes kapcsolatai mára már elhomályosultak. Néhány legényes dallam viszont már a korai, 18. századi verbunkos stílusjegyeit is magán hordozza.
A tánc és zene illeszkedése a legényesben valósul meg a legtökéletesebben, s bár a legényes improvizatív, szigorúan alkalmazkodik a kísérődallam tagolódásához. A tánc szerkezeti alapegységei a mindig 8-ütemes zenei periódusokhoz igazodó, általában záróformulákkal végződő táncmondatok, vagy ahogy az erdélyi nyelvjárásokban ismerik, a "pontok".
A legényesnek három táji altípusát különböztetjük meg: a bukovinai silladrit, a csíki féloláhost és a közép–erdélyi legényest. A legényest és rokon táncait az erdélyi románok "fecioreasca", "ponturi", "barbunc", "fighuras", "ungureste" néven, az alföldi, partiumi románok "ardelaena", "soroc" elnevezéssel ismerik és különböző szerkezeti fejlettségű és táji változatokban táncolják. Viszont a hegyvidéki (bihari, máramarosi) és a regáti (Kárpátokon túli) románság nem használja e táncfajtát. A románok által járt legényesekben a csoportos, kollektív forma erőteljesebben jelentkezik, s táncvezető irányításával kör, vagy vonal alakban adják elő. A legényes fejlődéstörténetileg a Kárpát-medence régi tánctörténeti rétegéve tartozó ugrós és az új rétegbe sorolt verbunk táncok határán helyezkedik el.
