A Rákóczi-szabadságharc


A Rákóczi-szabadságharc

A Habsburg Birodalom hadereje a 17. század végén felszabadította Magyarországot a százötven éves török uralom alól ismét a Nyugat ("Európa") részévé váltunk. Mohács óta eltelt időszakot az állandó pusztítás jellemezte az emberi élni akarás begyógyították a háború ütötte sebeket mégis három konfliktus kitörölhetetlen nyomokat hagyott az ország testén: az úgynevezett "hosszú" vagy "tizenötéves háború" (1593-1606), az Erdélyt elpusztító hadjáratok (1658-1662) és a felszabadító háború (1683-1699). A gazdasági helyzet lehetetlenné tette a hadseregek tisztességes és rendszeres ellátását. A Habsburg uralkodók a kor modern államberendezésének, az abszolutizmusnak, a megteremtésére törekedtek, de szembe találták magukat országaik nemességének ellenállásával. A kettéosztott Szent István-i Magyarország, amelynek keleti területein 1541-re kialakult az Erdélyi Fejedelemség többször beavatkozott a magyar rendek és a király konfliktusaiba - az előbbiek oldalán. Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György sikerei az erdélyi fejedelmeket a magyar nemesi szabadság bajnokaivá tették.  A Habsburg-háznak a magyarokhoz való egyre romló viszonyát jellemzi, hogy a törökkel kötött 1664-es vasvári békében a felek vállalták: nem segítik egymás lázadó alattvalóit. A magyar közvélemény szégyenletesnek tartotta a vasvári békét, amely a szentgotthárdi győzelem ellenére területi engedményeket tett a törököknek, és az addig Habsburg-hű politikusok nagy része is kívánatosabbnak látta az Erdélyhez hasonló török vazallus státust, mint az addigi kereteket. A szervezkedés a Wesselényi-összeesküvés néven vonult be történelembe, és 1670-ben csúfos kudarcot vallott. Az Udvar elérkezettnek látta az időt a magyar nemesség letörésére, amely most nem számíthatott sem Erdély, sem a török segítségére. A Habsburg abszolutizmus túlkapásaira adott válaszul fegyvert fogott az ország, és végül Thököly Imre vezetésével a bujdosók, vagy ahogy akkor nevezni kezdték őket: a kurucok, a Felvidéken egy saját fejedelemséget alakítottak ki (török katonai és francia pénzsegéllyel). A rövid életű siker azt jelentette, hogy a magyar politikai elit nagy része az újra agresszívvá váló Oszmán Birodalomhoz köti az ország szekerét. 1683-ban azonban Bécs alatt a török sorsdöntő vereséget szenvedett, és európai összefogással megindult a felszabadító háború. A sors kegyetlen játéka folytán a magyarság döntő többsége a rég várt európai felszabadítókkal szemben a gyűlölt és soha el nem fogadott török megszálló oldalán találta magát. Az erkölcsileg nehezen feldolgozható helyzetet politikai szempontból az tette súlyossá, hogy a hatalmi erőviszonyok eltolódása miatt az Oszmán Birodalom hosszú emberöltők után immár vesztes féllé vált. A felvidéki kuruc állam hetek alatt omlott össze, Erdély harc nélkül engedte be a császári csapatokat. Thököly kuruc ezredei zárt kötelékben álltak be a keresztény seregbe, az ország élelmezte a területén harcoló hadakat, de minden erőfeszítés ellenére sem sikerült változtatni az 1683-ban kialakult helyzeten: Magyarország önálló entitásként nem vett részt önmaga felszabadításában. A Habsburgok a megszerzett országot fegyver jogán vették birtokba, és nem kívánták megtartani a rendeknek addig biztosított engedményeket.

 

                                  

                                                           Thököly Imre

 

A nagymértékben megemelt adók, a Neoacquistica Commissio (újszerzeményi bizottság), a fegyverváltság intézménye, az országban állomásozó katonaságnak járó szolgáltatások és az ezek behajtásánál tanúsított önkény, az erőszakos ellenreformáció az egész országra kiterjedő általános elégedetlenséget szült. Még véget sem ért a török elleni háború, amikor a Hegyalján kitört a parasztfelkelés, amelyet a kezdeti sikerek után a császári katonaság vérbe fojtott. Később egy nemesi-arisztokrata szervezkedésre derült fény, amelynek vezetője egy fiatal herceg, Rákóczi Ferenc (e néven történelmünkben már a második) volt. A felkelések, összeesküvések jelezték az elégedetlenséget, de sikertelenségük a hatalom erejét bizonyította. A török kegyelemkenyerén tengődő Thököly-emigráció, a Lengyelországba menekült nemesek, az erdőket megtöltő szegény, törvényen kívüli bujdosók nem jelentettek komoly veszélyt I. Lipót magyarországi uralmára, amíg azt erős fegyverek vigyázták. 1701-ben azonban a Birodalom figyelme ismét nyugat felé fordult, a spanyol Habsburg-ág kihalásával ugyanis a legnagyobb Európán kívüli gyarmatbirodalommal rendelkező nagyhatalom trónja vált üressé. A spanyol örökségre az osztrák Habsburgok és a francia Bourbonok jelentették be igényüket rokoni jogon - az elkövetkező háborút ezért spanyol örökösödési háborúnak (1701-1714) nevezi majd a történelem. 1701-ben a császári csapatok elindultak nyugat felé, a francia diplomácia pedig az "ellenségem ellensége a barátom" ősi elvét követve lépéseket tett keleten a lengyelországi magyar emigránsok szándékainak és felhasználhatóságának kipuhatolására.

 

                        

                                                     II Rákóczi Ferenc

 


                                                      A szabadságharc kitörése és hadtörténete

A megszálló katonaság fojtogató szorításának enyhülésével Magyarországon is újraindult a szervezkedés, elsősorban a bujdosók részéről. A Tiszaháton Esze Tamás és Kis Albert vezetésével gyülekező kurucok azt a helyes következtetést vonták le a hegyeljai kudarcból, hogy a pusztán paraszti vezetésű felkelés nemcsak az uralkodóval, hanem a nemességgel is szembe találja magát, ezért egy új mozgalomnak csak akkor lesz esélye, ha egy nagy tekintélyű arisztokrata áll az élére; mivel a bujdosók túlnyomó többsége már Thökölyt is szolgálta, természetes lett volna, ha őt kérik fel, de a száműzött fejedelem nagyon távol volt. 1703 márciusában a bujdosók erdei gyűlésén döntést hoztak arról, hogy küldöttséget menesztenek a Lengyelországban élő Rákóczihoz. Az év tavasza követjárással telt. Rákóczi az emigráció keserű kenyerét szívesen cserélte vezéri buzogányra, különösen azután, hogy a francia diplomácia is katonai, illetve pénzsegéllyel biztatta. A jövendő fejedelem garanciát vállalt arra, hogy nem hagyja cserben a felkelőket, akiket elismert saját hadinépének, és elégséges segélyhadat gyűjtve az országban, csatlakozik hozzájuk. A sereghez csatlakozó jobbágyoknak felszabadítást ígért. Rákóczi a felkelésre hívó Kiáltványát a lengyelországi Brezanban adta ki május 6-án. A hónap közepére elkészültek a díszes piros selyemzászlók, melyeken ott állt a felirat: "Cum Deo pro Patria et Libertate" (Istennel a hazáért és a szabadságért). Esze Tamás ezereskapitány kinevezéssel megbízást kapott a seregtoborzásra - ezt jelképezték az átadott zászlók is, melyeket a követek magukkal vittek Magyarországra, a Kiáltvány több példányával együtt. 1703. május 21-én a felkelők Váriban, Tarpán (Esze Tamás falujában), május 22-én pedig Beregszászon bontottak zászlót. Az akció nem érte el a kívánt eredményt, a vármegyék csatlakozás helyett nemesi felkelést hirdettek. Az összegyűlt paraszthadat Károlyi Sándor szatmári főispán június 7-én Dolhánál szétugrasztotta. Két nap múlva Rákóczi elindult Magyarországra, és június 14-én a határon, Klimiec falunál találkozott az Esze Tamás vezette felkelőkkel. A találkozás mindkét fél számára csalódást hozott: se külföldi zsoldossereg, se magyarországi felkelő tömeg. Rákóczi kétnapi töprengés után döntött: a felkelés élére áll, és Vereckénél még aznap Magyarország területére lépett. A kurucok Munkács alá vonultak, de a várat nem sikerült elfoglalniuk, sőt a felmentő sereg elől június 24-én visszavonultak a hegyekbe. A zavadkai táborba érkezett meg a Lengyelországban zsoldosfogadás céljából visszamaradt Bercsényi Miklós két lovas- és négy gyalogosszázaddal, és a maroknyi csapatról gyorsan elterjedt az álhír, hogy egy nagy hadsereg elővédje - a felkelés vezetői pedig nem próbálták ezt cáfolni. Rákóczi úgy érezte, érdemes meglovagolnia a seregben támadt bizakodó hangulatot, és július 7-én megindult a Tiszántúlra. Útjában csak a tiszabecsi átkelőnél próbálták feltartóztatni (július 14.), sikertelenül, így a több ezer főre duzzadt sereg Naménynél átkelhetett a Tiszán. A következő másfél hónap a kuruc sikerek jegyében telt. A tiszántúli várak jelentős része meghódolt, és két kulcsfontosságú város, Debrecen és Nagybánya is Rákóczi oldalára állt. A látványos győzelmek mögött nem a kuruc sereg tényleges ereje, hanem egyéb tényezők álltak. A térségben a várak elsősorban kiöregedett katonákból álló őrségén kívül egyetlen császári seregtest, egy lovasezred állomásozott. A nemesi felkelés a tiszabecsi összecsapás után hazaszéledt, köszönhetően a Rákóczi külföldi zsoldosokból álló óriási haderejéről terjedő álhíreknek. A nemesség harci kedvét az is csökkentette, hogy szerte az országrészben fegyvert ragadtak a parasztok, és magukat Rákóczi katonáinak vallva fenyegették a nemzeti ügyet cserbenhagyókat. A kurucokhoz való csatlakozást megtagadó nemesség a megerődített helyekre húzódott - ezzel megoldhatatlan élelmezési problémákat okozva azok parancsnokainak, és így paradox módon elősegítették a várak mielőbbi kuruc kézre kerülését. A magukra maradt császári alakulatok kitértek a harc elől, az elszigetelt várőrségek többsége megadta magát, és engedve Rákóczi francia aranyainak beállt a kuruc seregbe.

 

 

Rákóczinak szüksége volt a nemesség támogatására, ugyanis az országban csak ők rendelkeztek azzal a katonai és általános képzettséggel, ami nélkül elképzelhetetlen volt a hadsereg és a kialakuló közigazgatás mindennapi működtetése. A parasztfelkelés rémétől rettegő megyei nemesség megnyugtatására mielőbb rendet kellett tenni a hirtelen támadt kuruc hadseregben. Rákóczi több kiáltványban szabályozta a sereg életét, eltiltva a kóborlást és a nemesi udvarházak fosztogatását, ugyanakkor a vetési pátensben mentesítette a hadba vonult jobbágyokat és közvetlen családtagjaikat a közterhek és a földesúri szolgáltatások alól. A haderőszervezés korai szakaszát a szeptember elején kiadott Edictum Militare (katonai szabályzat) jelentette.

Szeptemberben Ocskay László ezereskapitány vezetésével kuruc had tört a Felvidékre, és villámgyors hadműveletekkel a Garam völgyéig tört előre. A császárhű erők kezdetben lebecsülve, majd túlbecsülve a felkelők erejét és elszántságát, a felkelés első hónapjaiban alárendelt szerepet játszottak. Aktív fellépést csak az ország déli területein élő szerbektől (a kortársak a rác elnevezést használták) várhattak. A szerb ellenállás jelentőségét az adta, hogy szabad katonaparasztként szigorú katonai szervezetben éltek, állandóan vigyázva az ország déli határait. A császári hatalom ezt az olcsó katonatömeget különféle kiváltságokkal igyekezett megnyerni - sikerrel. Rákóczi - ellentétben a magyarországi jobbágyokkal - semmi olyat nem tudott ígérni a szerbeknek, amit ne kaptak volna meg a császártól. A szerbek jelentette katonai fenyegetést a déli országrészekben a szabadságharc ideje alatt sem sikerült felszámolni. Erdélyben Rabutin tábornagy, a tartomány katonai parancsnoka a kuruc betörés hírére nemesi felkelést hirdetett, különadót vetett ki a védelem költségeire, és csapatait Szeben körül összpontosította. Október elején megmozdult a bécsi udvar is. Leopold Schlick altábornagy személyében új magyarországi főparancsnokot neveztek ki, bűnbocsánatot hirdettek a Rákóczit elhagyó kurucoknak, csökkentették az országra kivetett adót (a negyedével), valamint a só árát is, majd a rendelkezésre álló erőkkel a Felvidéken megindították az ellentámadást, amely meglepte Ocskay könnyű győzelmeit mértéktelen tivornyázással ünneplő hadát, és visszafoglalta a bányavárosokat. A császári támadást azonban a kuruc fősereg Zólyom alatt aratott diadalával megállította, majd a Morva folyóig tört előre. Időközben Erdélyben is kuruc sikerek születtek, amelyek hatására az erdélyi nemesség is megkezdte az átállást Rákóczi pártjára. Az év végén Károlyi Sándor csapatai elfoglalták a marcheggi sáncokat Bécs előterében. A látványos kuruc sikerek azonban nem feledtethették, hogy a fontosabb várak császári kézen maradtak, és a felkelők ostromágyúk híján legfeljebb a körülzárásukkal próbálkozhattak - nem sok sikerrel. A császáriak helyzetét inkább a nyugati hadszíntér eseményei tették katasztrofálissá, mivel a francia-bajor szövetség csapatai már az örökös tartományokban törtek előre. A kuruc haderő télen sem pihent, január elején Károlyi 5000 emberrel átkelt a Dunántúlra, és a helyi felkelőkkel gyarapodó serege uralma alá hajtotta az országrészt. A tél folyamán néhány császári vár (Tokaj, Munkács, Kővár) őrsége is megadta magát. A tavasz a harcmezőn nem hozott egyértelmű magyar sikereket, sőt az új császári főparancsnok, Siegbert Heister tábornagy előbb Károlyi seregét verte meg Feketevárosnál, majd a Dunántúl ismételt megszerzésére induló Esterházy Antal csapatait Csíkvárnál. Heister ezután a felvidéki kuruc sereg ellen indult, de a hadművelet súlyos kudarcot vallott, amikor a Károlyi és Ocskay csapatai a Kis-Kárpátokban, Szomolány térségében megsemmisítettek egy császári hadoszlopot, és fogságba ejtették annak parancsnokát, Adam Ritschan tábornokot. Ezután azonban újabb császári siker született: a szabadságharc első nagy csatájában, Koroncónál, ahol a kétszeres túlerőben levő kuruc csapatok vereséget szenvedtek Heister főerőitől. Rákóczi eközben a szerbek ellen hadakozott, és eredménytelenül ostromolta Szeged várát. Erdélyben ugyanolyan ingatag volt a hadiszerencse, mint nyugaton. Az országban zajló politikai események nem tükrözték a kiegyenlítődni látszó katonai erőviszonyokat, hanem egyértelműen kuruc sikereket hoztak.

                                 

 

Az év folyamán a császár többször próbálkozott béketárgyalásokkal - igaz, az udvarnak elsősorban a fegyverszünetek teremtette lélegzetvételnyi "pihenőkre" volt elsősorban szüksége, és nem ajánlott fel komoly engedményeket. A francia király pénzsegélyt és katonai szakértőket küldött, július 8-án pedig a gyulafehérvári országgyűlés erdélyi fejedelemmé választotta Rákóczit. A francia-bajor koalíció azonban augusztus 13-án vereséget szenvedett Höchstädtnél az osztrák-angol szövetséges hadaktól. A bölcs utókor már tudja, hogy a Napkirály kezéből ettől kezdve egyre inkább kicsúszik a győzelem, és ezzel a szabadságharc elesik attól a lehetőségtől, hogy érdemi külföldi katonai segítséget kapjon. A kortársak számára ez még nem lehetett nyilvánvaló, hiszen Franciaország Európa és talán az akkori világ legerősebb hatalma volt. Az ősz és a tél néhány előre kiszámítható kuruc sikert hozott, ugyanis sorra adták meg magukat a készleteiket felélt császári várak: Kassa, Szatmár és Eger; Bottyán János tábornok (akit Vak Bottyánnak neveztek, elvesztett fél szeme miatt) pedig egy éjszakai rohammal elfoglalta Érsekújvárt. Időközben azonban a kuruc fősereg Nagyszombatnál, a szabadságharc második nagy csatájában vereséget szenvedett Heister csapataitól (december 26.). 1705 tavaszán Károlyi, majd Bercsényi is a Dunántúlra vezette seregét, májusra pedig néhány elszigetelt erősség kivételével magyar kézre került Erdély. A Rákóczi személyes vezérletével tervezett nagy dunántúli hadjárat azonban Bottyán júniusi vereségei következtében elmaradt, és ezzel az új császári főparancsnok, Ludwig Herbeville altábornagy kezébe került a kezdeményezés, aki ezt a lipótvári császári őrség megsegítésére kívánta kihasználni. Rákóczi ügyesen manőverezve a Vág és a Dudvág mocsarai közé szorította a császáriakat, de azok végül kicsúsztak a bekerítésből. Öt nap múlva, augusztus 11-én Nagyszombat mellett, Pudmericnél a kétszeres túlerőben levő kurucok csatára kényszerítették Herbeville seregét, de vereséget szenvedtek. Herbeville azonban kénytelen volt feladni az Ausztria közelsége jelentette biztonságot, mivel a katasztrofális erdélyi helyzet miatt az ottani csapatok segítségére kellett indulnia. A két és fél hónapos menet alatt a kuruc lovasság által "körbecsiripelt" sereg teljesen kimerülve érte el Erdély határát, ahol a zsibói szorosban kiépített sáncok mögött várta Rákóczi serege. A császáriaknak nem volt vesztenivalójuk, és elszánt rohamuk november 11-én sikerrel járt; győzelmük azt is jelentette, hogy Erdély ismét császári kézre került. A bécsi udvar örömét azonban nagyban csökkentette, hogy eközben, kihasználva Herbeville csapatainak távollétét, Bottyán serege felszabadította a Dunántúlt, és hódítását Szentgotthárdnál aratott győzelmével biztosította be. Az új év tavasza ismét változást hozott a császári csapatok élén, de az új fővezér, Guido Starhemberg tábornagy nem sok lehetőséget kapott a bizonyításra, mivel kinevezése után egy héttel fegyverszünetet kötöttek, amely kisebb megszakítással négy hónapig tartott. Augusztusban mindkét fél csapatai mozgásba lendültek. Bottyán és Esterházy Sopronon keresztül Ausztriába törtek, míg Rabutin az előző évi császári hadművelet fordítottját végrehajtva kivonult Erdélyből, hogy a magyarországi hadszíntéren segítse a szorongatott Habsburg-erőket.

 

                               

                                                       Vak Bottyán

 

Szeptemberben a kurucok bevették Esztergomot, ugyanakkor Rabutin sikertelenül ostromolta két hétig Kassát, ráadásul az egervár-győrvári ütközetben Béri Balogh Ádám és Bezerédj Imre csapatai legyőzték Hannibal Heister altábornagy seregét, és magát a császári parancsnokot is fogságba ejtették. Rabutin augusztus elején érkezett meg Lébénybe, ahonnan az Udvari Haditanács - csapatait feltöltve - visszaküldte a fejedelemségbe, azt ugyanis az ottmaradt Habsburg-csapatok még a tavasszal kénytelenek voltak teljes egészében feladni. Rabutin, ingajáratában nem különösen zavartatva, két hónap alatt elérte Erdélyt, majd októberben könnyedén birtokba vette a fejedelemséget. Az 1708-as esztendő kezdetben ugyanolyannak ígérkezett, mint a megelőző év. A menetrendszerűen érkező új császári főparancsnok, Maximilian Starhemberg tábornok (az előző évi fővezér öccse) meg sem melegedhetett új posztján, mert parancsnoksága második hetében egy kuruc portyázó csapat fogságába esett. Utóda Siegbert Heister tábornagy lett, aki már bizonyította rátermettségét ezen a poszton. Rákóczi tavasszal Károlyit küldte Erdély visszaszerzésére, maga pedig nyáron indult hadával nyugat felé. A kuruc sereg augusztus 3-án Trencsénnél katasztrofális vereséget szenvedett. A császáriak eredménytelenül ostromolták Érsekújvárt, de a bányavárosok végképp elvesztek a szabadságharc számára. A felvidéki kudarcot nem ellensúlyozták Károlyi erdélyi sikerei, sem Béri Balogh Ádám Kölesdnél kivívott győzelme. Ebben a helyzetben a fejedelem novemberben fegyverszünetet és béketárgyalásokat kezdeményezett, amelyek elhúzódtak a következő év márciusáig. A szünetre azért is szükség volt, mert a trencséni vereség után a kuruc hadsereg felső vezetésében is felütötte fejét a reménytelenség. Ocskay három héttel Trencsén után egész ezredével átállt, Bezerédjt az utolsó pillanatban leplezték le, így ő a vérpadon végezte (ezt a sorsot Ocskay sem kerülte el, akit már császári ezredesként fogtak el és fejeztek le).

A Rákóczi-szabadságharc 1709-től kezdődő (utolsó) szakaszát az utókor sommásan már csak agóniának tekinti. A kurucok kezéből kicsúszott a kezdeményezés, létszámuk rohamosan csökkent, ezzel párhuzamosan a magyarországi császári csapatok fokozatosan erősödtek, így elérkezett a pillanat, amikor az addig is kétségtelen minőségi fölényük mellé mennyiségi is társult. Az országot ráadásul az előző évben kitört pestisjárvány is sújtotta, tovább ritkítva a sereg amúgy is megfogyatkozott sorait, és elragadva a szabadságharc legtehetségesebb magyar vezérét, Bottyán tábornokot. A bajokat csak tetézte, hogy XIV. Lajos éppen ekkor szüntette be a rendszeres pénzsegélyt; a hajdan diadalmas francia birodalom ekkor már a puszta fönnmaradásért harcolt. 1709 végére elesett a Dunántúl, a császáriak pedig, ha lassan is, de megállíthatatlanul nyomultak előre a Felvidéken. A következő év január 22-én sor került a szabadságharc utolsó nagy csatájára Romhánynál, amely a legjobb indulattal is csak döntetlennek volt tekinthető kuruc szempontból (Damian Sickingen altábornagy maroknyi serege ugyanis a kezdeti megingás után visszavonulásra kényszerítette a tízszerte erősebb kuruc csapatokat). Nyáron egy utolsó föllángolás még elvitte Béri Balog Ádám seregét a Dunántúlon egészen Kőszegig, de a támadás két hónap múlva összeomlott, maga a brigadéros Szekszárdnál fogságba esett, és a következő évben kivégezték. Az elszigetelt Érsekújvár szeptember végén adta meg magát Pálffy János császári tábornagynak, akit két nap múlva magyarországi főparancsnokká neveztek ki. Pálffy serege az év végére meghódította a Felvidék keleti felét is, de a tábornagy magyar arisztokrataként fő feladatának a kompromisszumos béke megvalósítását tekintette - december végétől mindehhez császári felhatalmazással is rendelkezett. A megmaradt kuruc sereg főparancsnoka, Károlyi Sándor, majd maga a fejedelem is tárgyalt Pálffyval - eredménytelenül. Rákóczi a tárgyalásokat inkább csak időhúzásnak tekintette, figyelme ekkor elsősorban Lengyelország felé fordult, ahol Nagy Péter orosz cárral kívánt személyes találkozón egyezségre jutni. A fejedelem távollétében Károlyi folytatta a tárgyalásokat, és sikerült megállapodásra jutnia egy olyan tervezetben, amely a kurucok számára elfogadható volt. Április elején Rákóczi leváltotta Károlyit, de a békevágynak már nem lehetett gátat vetni - különösen nem külföldről. Így hiába buzdított a fejedelem a harc folytatására, a magyar rendek Szatmáron április 30-án aláírták a békét, és két nap múlva a kuruc hadsereg a majtényi síkon letette a fegyvert. Az utolsó kuruc erősség, a Rákócziak ősi birtoka, Munkács vára még két hónapig kitartott, de végül kénytelen volt meghódolni a Habsburg-hadaknak.

 

                                        

                                                          Pálffy János 

 

 


Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2012. szeptember 13.
Nézettség: 5,187 Kategória: Csaták
Előző cikk: '56-ban nem voltunk egyedül Következő cikk: Szigetvár ostroma

Forrás:
mek.niif.hu


   











Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: