Giovanni Biagio Luppis von Rammer vagy Ivan Lupis, magyarosan Luppis János (Fiume, 1813. augusztus 27. – † Milánó, 1875. január 11.), az osztrák-magyar haditengerészet tisztje, az önálló hajtással rendelkező torpedó feltalálója.

"Hullámok hátán úszó, habok közül felbukkanó, láthatatlan, végzetes pusztítás."

Giovanni Biagio Luppis von Rammer vagy Ivan Lupis, magyarosan Luppis János 1913 január 27-én született Fiume városában.

Szülővárosa ekkor az Osztrák Császársághoz tartozott, 1867 után a Magyar Királysághoz, jelenleg Rijeka néven Horvátországhoz tartozik. Családja az olasz Lupis nemesi család egy ágának leszármazottja. Ősei az apuliai Giovinazzoból települtek át Dalmáciába. Ez az ág először a Raguzába (ma: Dubrovnik) költözött, majd a Ragúzai félszigeten található Sabbioncelloba, mai neven Peljsac-ba ahol elszlávosodtak, nevüket Vukra vagy Vukašinovicra változtatták ami farkast jelent. Amikor a XII. században egyik ősük átköltözött Fiuméba, amelynek lakossága akkor nagyrészt olasz urbánus polgár volt, ismét elolaszosodtak, visszavettek egykori nevuket a Luppist.

Giovanni Luppis a gimnáziumot Fiuméban végezte el, majd a Collegio di marina, a velencei osztrák haditengerészeti akadémia hallgatója lett. Tanulmányainak befejezése után feleségül vette Elisa de Zottyt, egy fiumei nemes leányát.

Apja tengerészkapitány volt, így Luppis fiatalon került az osztrák-magyar haditengerészethez, a K.K. Kriegsmarine-hez. Itt később egyre feljebb került a ranglétrán, megkapta a fregattkapitányi rendfokozatot.1848 es 1949 között tengerésztisztként szolgált egy hadihajón a Velencét blokád alatt tartó flotta kötelékében. Ebben az időben fogalmazódott meg benne az önjáró torpedó ötlete, amit előzetesen valamikor a XIX. század közepén az osztrák tengeri tüzérség ismeretlen nevű tisztje eszelt ki egy kis, gőzzel vagy sűrített levegővel hajtott csónakot, melybe nagy robbanótöltetet helyeznek, és kábelekkel távolról az ellenséges hajóknak irányítják. Elgondolását nem sikerült megvalósítani korai halála miatt, de jegyzetei Giovanni Luppis kapitány birtokába jutottak, es ezek alapján Luppis el is készítette első, kezdetleges modelljét. Egy hajtószerkezettel ellátott kis csónakot, amelyet, hogy vízen maradjon, kétoldalt parafa lemezekkel erősítettek meg. Az orrában gyújtókészülék, a csónaktestben robbanótöltet volt. Az alkotmányt sűrített levegővel meghajtott hajócsavar mozgatta előre, kormányzására két, egymás mellé szerelt, a partról zsinórokkal mozgatott kormánylapát szolgált.

Az első prototípus kísérlet, sikertelen volt. Ennek üvegből készült farokszerkezete volt és hosszú kötéllel irányították a partról. A primitív kivitelezés miatt fulladt kudarcba. Második modelljének hajócsavarját óramű hajtotta. A robbanóanyag a csónak farában volt elhelyezve és egy pisztolyszerű szerkezettel szándékozott felrobbantani, ezt viszont a csónak orrán, a két oldalon vagy az árbocon keresztül működtette. Két kormánylapátja volt a csónaknak, az egyikkel a partról működtetett kötéllel balra, a másikkal jobbra lehetett kormányozni. Számos próba után a „6 m” jelű konstrukciót megfelelőnek találták. Beceneve "Salvacoste" ami olaszul Partvédő-t jelent. 1860-ban, amikor már nyugalomba vonult a haditengerészettől, a „6 m” típust Luppis bemutatta Ferenc József császárnak, ami nagy sikert jelentett, azonban a haditengerészeti bizottság nem fogadta el a szerkezetet jobb hajtás és irányító rendszer nélkül.

A hadügyminisztérium nem ismerte fel a találmány jelentőségét, ezért Luppis 1864-ben Robert Whitehead angol származású hajógyárossal társult, akit az Olasz Giovanni de Ciotta fiumei polgármester mutatta Luppisnak. Egységes erejük es munkájuk gyümölcseként, a fiumei üzemben 1866-ban elkészült az első haltorpedó, melynek hajtóerejét egy 25 atmoszféra nyomásra feltöltött légtartály szolgáltatta. Két fontos alkatrészét, a giroszkópot és váltótolattyút, valamint az expandáló levegő megfagyását gátló fűtőberendezést és a vele egybeépített vízpárologtatót ugyancsak magyarok, az előbbit Obry Lajos, az utóbbit Gesztessy János találták fel. A sűrített levegő előmelegítése számottevően fokozta a teljesítményt. A két, ellentétesen forgó hajócsavar az oldalirányú kitérést volt hivatva kiküszöbölni. Whitehead lényegesen eltért Luppis eredeti tervtől. Készített egy víz alatt úszó, sűrített levegővel hajtott eszközt, melynek irányát és mélységét egy szabályozóval önműködően tartotta. Mindenesetre Luppist mindvégig elismerte társfeltalálóként. Ezt az akkor mar torpedónak nevezett találmányt, melynek a Minenschiff nevet adták 1866 december 20-án mutatták be a Hadügyminisztériumnak.1866-tól 1868-tavaszáig a torpedó tökéletesítése következett. Felkészítették felszíni, légi és víz alatti használatra is.

Sorozatgyártását 1868-ban kezdték meg. Anglia, Németország, Olaszország, Franciaország, Japán és Oroszország nagyobb mennyiséget vásárolt az új fegyverből, így a fiumei torpedógyár gyorsan fejlődött.

A Luppis–Whitehead-féle torpedó első harcszerű bevetésére a perui polgárháborúban került sor, 1877. május 29-én. Tömeges alkalmazása az 1904-es orosz–japán háború tengeri harcaiban kezdődött.

1867. május 27-én a haditengerészet 200 000 forintot fizetett ki a feltalálónak a szabadalomért. A találmányt ígéretesnek es sikeresnek tartották, de az első évek nem hoztak elég megrendelést, ezért a „Stabilimento” csődbe ment 1873-ban. Whitehead a tönkrement vállalatot felvásárolta és Torpedo-Fabrik von Robert Whitehead nevű magánvállalkozássá alakította át.

Luppist találmányáért, 1869 augusztus 1-jen, Ferenc József császár osztrák nemesi rangra emelte. Ettől kezdve Luppis Janos viselte a von Rammer („Elsüllyesztő”) előnevet.

A nemesi cím kapcsán megjegyeznem, hogy a kapcsolatos témával foglalkozó magyar nyelvű szakirodalom "magyar nemesi cím"-et említi, amit egy kis kételkedéssel fogadok el, hiszen von Rammer előtagot kapott, így Giovanni Biagio Luppis von Rammer lett nevének teljes megszólítása. Az orosz szakirodalomban pedig 1917 után csak Ivan Lupisként találjuk feljegyezve.

Giovanni Biagio Luppis von Rammer1875. január 11-én hunyt el az Olaszország második legnagyobb városában, Milánóban

A torpedó, a múlt század hetvenes éveitől kezdve a világ minden haditengerészetében rendszeres és igen kiterjedt alkalmazást talált, a törekvés mindenütt odairányult, hogy ezt a veszedelmes fegyvert minél sike¬resebben tudják az ellenséges felek egymás hajóinak tönkretételére felhasználni. S csak természetes, hogy mindenki szívesen szeretne belemenni abba a kockázatba, - mint egy német admirális elmésen megjegyezte - hogy szardellával bálnát fogjon, vagyis hogy egy kis torpedóval tönkretegyen egy óriás csatahajót, emberben, fegyverben és pénzben rettenetes kárt okozva az ellenfélnek.