1929. szeptember 22. Budapest-1987. április 11. Budapest

Díjai:

Jászai Mari-díj 1960

Érdemes művész 1968

Kiváló művész 1973

Kossuth-díj 1975

Életrajza: 

1952 Színház- és Filmművészeti Főiskola - diploma

1952 -1964 Madách Színház

1964 - 1987 a Nemzeti Színház tagja haláláig, 23 éven keresztül

1964 - 1967 pályája csúcsán a Nemzeti Színházban

1967 - 1975 mellőzöttségben a színházában

1975 Kossuth-díjat kap

1977 - 1983 egyáltalán nem játszhat színházában semmilyen szerepet

1983 visszatérése a színpadra

1987. április 11. halála

2003. április 11. emléktáblát avatnak lakóháza falán, halála után 16 évvel

"...elemista koromban dolgozatot írattak velünk: ki mi akar majd lenni, ha felnőtt lesz, és én sok oldalt telikörmöltem, nem törődve a fontos külalakkal, hogy színésznő akarok lenni." Hogy miért? "Hát, nem lehet azt tudni. Olyan természetes volt..." Az Újpesti Munkásotthonban ismerkednek meg egyébiránt szülei, ahol majd sok évvel később színésznőként ő is ellátogat egy-egy előadás erejéig; abba a munkásotthonba, "ahol édesapám és édesanyám megismerkedtek, ahol műkedvelősködtek, s ahol aztán mi, a három gyerek az első sorban ültünk, néztük apukát és anyukát, és néha még föl is szóltunk nekik a színpadra". A szülők példája indítja el tehát választott pályáján. A 18 esztendős újpesti lányt elsőre felveszik a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Szemes Mari, Psota Irén, Berek Kati, Horváth Teri az osztálytársa lesz többek közt. Együtt laknak, együtt élnek a Horváth Árpád Színészkollégiumban. A főiskolán legkedvesebb tanára a kiváló színész-pedagógus Gellért Endre. 1952-ben szerez diplomát.

Váradi Hédi nem lépésről lépésre hódítja meg a közönséget, s a szakmai közvéleményt: robbanó indulás az ő pályakezdése. Emlékszem - mondja Illés Jenő -, főiskolás volt még, amikor a "Farkasok és bárányok"-ban nagy sikerrel debütált. Már ez sem egy főiskolás kiruccanása volt, egy színésznő jelentkezett itt, akire oda kellett figyelni, aki nem csak személyi varázsával, de eszközeinek kifinomultságával is felhívja magára a figyelmet. Természetes volt, hogy a Madách Színház tagja (ma Magyar Színház) lett, és a kezdetek próbálkozásai, lehetőségei után szerepek légiói várták és nagy sikerek köszöntötték, pályájának mindjárt a kezdetén.

Tehát már kezdetben feltűnik sokoldalú emberábrázolásával, így a Főiskola elvégzését követően a Madách Színház (ma Magyar Színház) tagjai közé szerződteti. Gellért Endre, főiskolai tanára ugyan jobb szeretné maga mellé venni a Nemzeti Színházba, próbálkozása azonban hiábavaló marad, és végül az adott helyzetben a legjobb helyre, a Madách Színházba helyezik el. Már az a tény is nagy szó, hogy a főiskolát követően nem vidéken kezdi a színészi pályáját, mint a végzősök túlnyomó része, akárcsak a tragikus sorsú osztálytárs, Soós Imre. Mindjárt az első esztendőben olyan szerepeket játszik, amely egy csapásra ismertté teszik nevét. Elkezdenek beszélni róla. Júliaként osztatlan sikert arat, Cleopatra-alakítása körül viszont viták lángolnak föl. Több korabeli kritikus ellenzi, hogy Váradi Hédi vadóc macskaként játssza Cleopatrát, hiányolják belőle a királynőt. "... Cleopatra olyan dráma volt számomra, melybe majdnem belepusztultam. Kishitűség, félelem, kétségbeesés gyötört napról napra, alig mertem kimozdulni hazulról, szinte reszketve mentem be esténként az előadásokra, csak a közönség tapsa vidított fel. Ezt a szerepet szívesen eljátszanám újból, talán ma nyugodtabb lennék, mint akkor. Júliát nem kérném ismét, nem hiszem, hogy amennyivel ma szakmailag többet tudok adni, az pótolni tudná a fiatalság érzelmi telítettségét."

Itt a Madáchban jó szakmai kapcsolat alakul ki Uray Tivadarral. Második főiskolának tartja "Tógyer bácsi" szakmai útmutatásait. Feladatait pontosan elvégzi, kitűnő partner, jó kolléga, remek színész, csinos, szemrevaló teremtés. Talán mindezeknek is köszönhetően gyorsan a kor női szépségideálja, nőideálja lesz. A közönség kedvence, aki szépsége mellett színészi játékával, alakításainak mélységével is elkápráztatja nézőit. Címlapok állandó szereplője, visszatérő riportalany, az akkori beszűkült lehetőségek közt igazi sztár. A Madách Színházban hamar megmutatja tudását, amit azután 12 évadon keresztül bizonyít. 

1959-es esztendő a beugrások éve is lehetne Váradi Hédi életében. Rövid egymásutánban vesz át szerepeket. Rövid betanulással, igen kevés felkészülési idővel, és szinte próba nélkül. "A Szilveszter-ben Psota Irén szerepét vállaltam, a Száz nap házasság-ban Gyurkovics Zsuzsát helyettesítettem, legutóbb pedig tizennyolc óra alatt megtanultam Mezei Mária szerepét a Nem az én fejem című darabban. Szeretek beugrani, mert szeretem az erőpróbát, a merész bizonyítást. Persze, az erőpróbát nem mindig a beugrás jelenti, hanem gyakran egy szerep megformálása is..." 

Örsi Ferenc azóta (1960) már elfeledett darabjában alakítja a reményvesztett fiatal lányt, aki számára a társadalom kapui bezáródnak, aki leszámol mindennel, és az erőtlen emberek zsákutcájába kerülve a züllés útjára lép, az ital, a mámor, a válogatás nélküli párkapcsolat uralják el személyiségét. Váradi Hédi jól érzékelteti a fiatal lány drámáját, aki ebben a sötét, szomorúnak tetsző világban egy nagy tettel akarja megváltani önmagát, egy roppant nagy feladattal megváltani emberségét. Váradi Hédi elfogadtatja velünk a figurát azzal, hogy valamiféle felfokozott idegállapotba levőnek ábrázolja, aki mindent lát, és mindent érzékel, amit az átlagemberek nem, de szomorúan tapasztalnia kell, másságát a többség nem tolerálja. A figura pszichológiai különösségét, a szituációk kettős értelmezhetőségű bizarrságát még csak fokozza Váradi Hédi alakítása. A bukás talán nem törvényszerű, de a több győz az egyen. Valahogy ez az Örsi Ferenc-darab lemodellezi más viszonylatokban Váradi Hédi későbbi sorsát, be nem fogadottságát, másságát, a többséget képviselni mondó politikai elit kirekesztését. Egyébiránt a darab nem hosszú életű, a felejthető kategóriába sorolja a hivatalos szakma, politikai sikamlósságánál fogva-e, ez ma már nehezen kideríthető. (Egy nap egyszerűen többet nem játsszák, előzőleg telt ház volt...)

Váradi Hédi szereptanulásáról 

"... én mindent rettenetesen komolyan veszek. Talán ez már szerencsétlen dolog is, én nem tudok egy kicsit sem rutinkészségemre hagyatkozni, nem tudom megtalálni a pihenőket sem a színészi pályán. Nekem minden sokkal többe kerül, minden előadás hallatlan izgalom, és akár sanzont éneklek, vagy nyári operettben játszom, soha semmi lazaságot nem tudok megengedni magamnak. Talán nem is vagyok elég nagyvonalú, de nagyon szeretem a mesterségemet, és olyan jó tehetséges emberekkel dolgozni... Nem félek a jövőtől - folytatja - minden feladatot örömmel várok, sose megyek elébe semminek, bármi légyen is, amit Thália kegye juttat nekem, teljes szívvel csinálom..." - vallja 1962-ben.

Váradi Hédi Madách Színház-beli szerepeiről 

"... Mirában törekedtem, hogy kifejezzem okosságát, józanságát. Szerintem ez a lány tudja, a szerelem, amely most megérintette, egy életre szóló lesz számára. Gittel Moscában a "kis egyéniség nagysága" vonz engem, és arra gondolok közben, hogy mennyi ember van, aki azért kallódik el, mert nem találkozik egy értékesebb emberrel, aki észhez tudja téríteni, aki egyenes vágányra terelheti az életét. A "Kaukázusi krétakörben" a hercegnő szerepét először nem szerettem, a gőgös, hideg asszony érzelemmentessége, úgy éreztem, távol áll tőlem, de ahogy megéreztem a stilizált mozgásban rejlő lehetőségeket, és tánckészségemet hasznosítani tudtam ebben, estéről estére jobban megkedveltem. A Csiki Nikolettben a sokszínűség izgat, hisz itt minden jelenetnek külön címe van, más és más hangulata, lehetek előkelő, részeg, kislányos és az emberség felé törekvő..."

Egy másik Brecht-darabban, a "Puntilla úr"-ban játssza Éva szerepét. "Váradi Hédi kitűnő, olykor karikaturisztikusan túlzó jellemrajzot ad Éváról, humorát élvezzük, szinte meglepetés, mennyi játékossággal képes szerepét megformálni" - írja Illés Jenő kritikájában. Greguss Zoltán Psota Irén, Gombos Kati, Miklóssy György a partnerei; Both Béla rendezi, és Siki Emil a díszlettervező.

1961 áprilisában a sors úgy hozza, hogy a korábban elkészített filmjének premierje egybeesik a nagy színpadi alakításának a premierjével. Az "Alba Regia" című filmben játssza az ápolónővért, miközben a színházában Brecht "A kaukázusi krétakör" című drámájának kormányzónéját alakítja. "...a filmszereplés különben is eleve visszafogottságra kényszeríti a színpadi gesztusokhoz és arcjátékhoz szokott színészt -mondja a fegyelem kapcsán a filmről egy korabeli beszélgetésben, majd így folytatja - Ez az apácanővér az Alba Regiában még fokozottan, mindezen belül is... Igazán erőt kellett vennem magamon belülről, hogy kifejezően eljátszhassam a szüntelen mert voltaképp egészében ilyen ez a szerep... de én magam nem ilyen vagyok. Nem. Szeretek érzéseket játszani, miközben a Krétakörben meg egy érzéstelen anyát játszom. Megvallom, eleinte könnyeztem a merev maszk alatt, amikor Gruse-tól elszakítom a gyereket..." A komoly idegfeszültséggel járó szerepazonosulásait fel kell lazítania magában. Például az "Alba Regia" felvételeinek szünetében "kitört belőlem minden visszafogottság, s valóságos bakugrásokkal táncoltam, énekeltem, s közben fennhangon mondogattam - dehogy vagyok én apáca, dehogy vagyok..." Aztán ismét fegyelmezetten elfoglalja helyét a kamera előtt... "Vigyázni kell a hangomra, minden mozdulatomra. Egy pillanatra sem válhat groteszkké, ellent kell állni az erős csábításnak." Ádám Ottó rendezi egyébiránt a "Kaukázusi krétakör"-t akkor, és Gábor Miklós, Psota Irén, Zenthe Ferenc, valamint Márkus László a partnerei Váradi Hédinek. "... ragyogó kormányzónéja a mozdulatok merev plasztikusságával ér el meglepő, de gondolatot szolgáló hatásokat" -mondja korabeli kritikájában Hámori Ottó.

Libikóka 

1961 októberében a Madách Kamara Színház Ádám Ottó rendezésében műsorra tűzi, akkor kissé szokatlan módon (színpadon többnyire szovjet szerző dukál), egy amerikai szerző, Gibbson feszültségekkel teli színművét, a "Libikóká"-t. Két egymástól évekkel azelőtt eltávolodott házastárs egymással kapcsolatot kereső lélektani drámáját Váradi Hédi és Gábor Miklós játéka tárja elénk. Játékuk felhőtlen, őszinte, természetes mederben zajló, és sodró lendületű. Mindkettejük színészi képessége átlagon felüli, és talán ez teszi lehetővé, hogy a megírt szövegen túlmutató, amit a közönség kap egy-egy előadás során. "Váradi Hédi játékában külön megkapó a szellemi arc ábrázolása, annak megéreztetése, miként lesz ebből a butácska, könnyelmű, hiszékeny, jószívű lányból igényesebb teremtés. A belső pszichológiai fejlődést érezteti meg rendkívül plasztikusan, a gondolkodás minden rezdülését láthatóvá teszi..." - mondja a korabeli kritika.

A politika erős befolyással él az akkori magyar színházi közéletben. Megmondja, mit kell tenni, mik az iránymutató trendek. Akkoriban a magyar szerzők hiányának pótlására hívja fel a színházvezetők figyelmét. Névtelen vagy kevéssé ismert, és épp még/már nem bebörtönzött szerzők sokasága kerül elő ennek hatására. Miután Váradi Hédi személye vonzó a közönségre nézve, ezért számtalan közepes, vagy rossz darab főszerepeit osztják rá. Őt személy szerint mindez persze nem igazán érdekli. Amit ráosztanak, az feladat, és teljesíti, amit elvárnak tőle, nem is akárhogy. A kritika a felejthető színdarabok sokaságában Váradi teljesítményét emeli ki rendszeresen. Éppen ezért veszi személyes megtiszteltetésnek, amikor a Nemzeti Színház megkeresi, és valódi feladatok sokaságával kecsegteti.

1964-ben átszerződtetik a Nemzeti Színházhoz, amelynek 23 éven keresztül tagja marad, egészen haláláig. Rögtön a kezdetekben megmutatja, mi minden ragyogás él lelkében. Első, és egyben az igazi kiugrást Shakespeare Júliája majd Shaw Kleopátrája jelenti. Valódi sikersorozat következik, pályájának csúcsa: Madách "Tragédiá"-jában Éva, aztán Charlotte, Corday a "Marat üldöztetésé"-ben, vagy lenyűgöző alakítása Miller "Bunbeesés után"-jában. Az utolsó "nagy dobása" mint Stuart Mária a Schiller-darabban volt. Egy véletlennek köszönheti a szerepet, amelyet eredetileg Kohut Magdára oszt Both Béla, az akkori Nemzeti igazgató-rendezője. Both szóváltásba keveredik Kohuttal, majd Stuart Mária szerepét az akkor már félreállított Váradi Hédi kapja. Váradi Hédi érzi a mellőztetés különböző előjeleit, és megkettőzött erővel bizonyít szerepében, amelyet a kollegák nem mindegyike néz jó szemmel. Ő a "sztrájktörő" a szemükben, aki...

A mellőztetés hosszú esztendei 

Stuart Mária végzete beteljesedik Váradi Hédin. Akkoriban a Nemzeti Színház berkein belül egy belső "tisztogatás" folyt, amit diszkriminációik sora jellemez, és a nem is olyan régmúltbeli sztálinizmus embertipró módszereire emlékeztet. Váradi Hédi ellen valamilyen misztikus, és különös koncepiós per folyik kimondatlanul is, vád és védelem nélkül, ítélet és tárgyalás nélkül. Ennek következtében az igazgatója, Both Béla egyre kevesebb szerephez juttatja. Ám Both távozását követően tovább folytatódik ez a különös megkülönböztetés, amelyet a láthatatlan "intézkedő" kezek jellemeznek; "után-nyúlások", a felmerülő lehetőségek váratlan kapubecsukódásai, odaadott, majd visszavett szerepálmok, elúszott filmszerepek formájában jelentkeznek. Gyanítható, de nem bizonyítható, hogy a kor kultúrpolitikai hatalmasságai állnak a háttérben, amelyek szemében Váradi Hédi "kegyvesztett" lett, ki tudja ma már, miért, s - a kor működési mechanizmusának megfelelően - a kultúra különböző állomáshelyein ez érvényre is tudott jutni. Film, színház, rádió, televízió kapui bezáródnak előtte, és lassan a színész felett a levegő is fogyni kezd. Később a nyolcvanas évek elején megírt önéletírása, "A Júliától Stuart Máriáig" című önéletrajzi könyv kálváriája is még magán viseli az ismert módszerek megkülönböztető jegyeit. Amelyik kiadó megrendeli a könyvet, a mű elkészültét követően visszalép indoklás nélkül a kiadástól a kézirat átolvasása nélkül; a másik kiadó igazgatóját, aki vállalja a kiadását, váratlanul nyugdíjazzák, és ismét meghiúsul a publikáció. A mű valójában későn, a Nemzeti Színház hathatós támogatásával realizálódik, a második kiadás pedig főpolgármesteri segédlettel.

Váradi Hédi és a film 

1950-ben még mint főiskolás statisztál a "Dalolva szép az élet" című filmben, egy néző a sok közül, de a "Kiskrajcár" című filmtől fogva rendszeresen filmez. Igaz, eleinte csak epizódszerepekhez jut, majd több címszerep eljátszása után első nevezetes alakítása az "Alba Regia" (1961) című film apáca ápolónője, akinek kettős személyiségét rendkívüli meggyőzőerővel formálja meg. Vígjátéki szerepben látható a "Már nem olyan időket élünk"-ben, (1964), szatirikus oldaláról is megismerhette a közönség a Maupassant novellája alapján készült "Gömböc" (1962) című tv-film utcalányaként; a kor egyik legjelentősebb alakítását nyújtja, amely szakmai csúcsai egyikét is jelenti. Hosszú út vezet addig, amíg az "Egy gazdag hölgy szeszélye" című filmben Váradi Hédi utoljára állhat a kamerák elé, amelynek bemutatóját már nem érheti meg.. Megromlott egészsége okán az utószinkron készítésénél a szöveghez Temessy Hédit kérik fel. Annyi sok szinkronmunkát követően életében utoljára őt kell szinkronizálni, Váradi Hédi magyar hangja Temessy Hédi. Ezt megelőzően, 1987-ben, "Az utolsó kézirat" című Makk Károly-filmben címszerepet alakít. Több mint ötven filmben, tévéfilmben játszik, hol főszerepet, hol kisebb alakítást, hol pedig epizódszerepet játszva, ezek javát pályája elején és derekán, későbbiekben a nagyszerű színészi tudása kikerül a filmesek érdeklődésének homlokteréből. Megélhetésből számtalan szinkronfeladatot vállal. Legnevezetesebb talán a nagyközönség számára a "The Flinestones Family", magyarítása kapcsán a Frédi-Béni-sorozat feleség szinkronhangja, amelyet eredeti szinkronnal, ismétlések során, gyakran láthat-hallhat még ma is tévénéző. De hallható egérkeként éppúgy, mint egész estés filmek női főszereplőinek magyarhangjaként, megszámlálhatatlan filmben. Élete során több mint 50 filmben, játékfilmben, tévéjátékban szerepel, kisebb nagyobb karakter-, helyenként főszerepeket alakítva.

Váradi Hédi eltűnt 

A kollégák és a színházba járó közönség szem elől tévesztik, amíg a hallgatás esztendei során műsoraival a vidéket járja. Megfordul számtalan kisebb és nagyobb település kultúrotthonjaiban, nagyobb városok művelődési központjaiban, valahol a mozi színpada áll rendelkezésre, de akad olyan is, amikor még ez sem. Váradi Hédi töretlen kedvvel, és elszánt lelkesedéssel teljesíti misszióként feladatát. Légüres térben mozog, életének elég nehéz időszakát éli, amikor számára váratlanul a Nemzeti Színház tagjaként 1975-ben Kossuth-díjat kap.

" Én úgy élek - mondja egy nyilatkozatában -, hogy nem élek a múltban, a jövővel sem nagyon foglalkozom. A jelent építem, és ha az ember a jelen minden percében igyekszik helytállni, okosan és értelmesen élni, akkor épül a jövője is."

Vannak időszakok, amikor csupán a fizetéséért kell bemenni a Nemzeti Színházba, egy repertoárdarabban sincs, vagy alig van szerepe, 1977-től 1983-ig pedig egyetlen szerep sem várja! (Egy Kossuth-díjas színésznőt mégsem "illik" csak úgy kitenni a társulatból.) Őt magát mérhetetlenül emészti a dolog, nehezen dolgozza föl mellőzöttségét. Befelé forduló személy lesz, néha szélsőséges megnyilvánulásokkal. Van, amikor kitárulkozóbb kollégáival, máskor meg tüskés magába fordulás lesz rajta úrrá. Petrik József az, aki mint a Józsefvárosi Színház igazgatója a hosszú hallgatás után először biztosít színházi vendégszereplést Váradi Hédinek. A Nemzeti Színházban pedig, 1983-ban, a "Csütörtöki hölgyek" kapcsán valósul meg Váradi Hédi színházi visszahonosítása. Orvosai tanácsa ellenére sem vállalja a műtétet, amellyel életét meghosszabbíthatná. Női hiúság, vagy a szakma kényszere, vagy mindkettő? Erősödő betegsége azonban a nagyszerű újrakezdésnek hamar véget vet. A színpadról viszik el a Gyáli úti kórházba végül. Halála közbeszéd tárgya. Pótolhatatlansága egyszerre testet ölt a kollégákban, rendezőkben, nézőkben egyaránt, halála kapcsán. Elkezd hiányozni többeknek, de az idő visszafordíthatatlan, életútja és sorsa minduntalan egy felkiáltójel marad, jelképe a pazarló jelennek. Kimondatlanul is szólva azokról, akik bár köztünk élnek, nem jutnak tiszta levegőhöz, igaz feladatokhoz, ahol betölthetnék hivatásukat, ahol a közönségnek adhatják egy-egy gazdagító este élményét, hogy szebb legyen mindannyiunk holnapja.

Többszöri megkeresést követően - 16 évvel a halála után - lakóháza falán, a Budapest, V. kerület Hercegprímás utca 2. szám alatt a Főpolgármesteri Hivatal emléktáblát helyeztet el, amelyet Schiffer János főpolgármester-helyettes avat fel a hivatal képviseletében 2003. április 11-én. Sírja a Fiumei úti temetőben található, testvére, Váradi István mellett nyugszik.