(1895-1946)
Belső-Somogy Nagyatád melletti kicsiny falucskájában, Bodvicán született 1895. május 19-én. Szülőfaluját 1941-ben összevonták Nagyatáddal, annak déli városrésze lett. Apja egy akkor még működő vízimalom molnáraként dolgozott, de néhány hold földön is gazdálkodott. Megannyi paraszt családhoz hasonlóan, szülei több gyermeket neveltek. Közülük ketten - valószínűleg szülői egyetértéssel, a testvérek rovására - kitörtek a paraszti sorsból. Ferenc nevű testvéröccse hivatásos katonatiszt lett, és alezredesként ment nyugdíjba. Vencel helyben járt elemi népiskolába, a polgárit Nagyatádon végezte. Szóbeli információk szerint Csurgón, az akkori tanítóképzőben kapott tanítói oklevelet, majd katonának vonult be, és 1915-ben orosz hadifogságba esett. Hazatérte után, már érett fejjel szerezte meg a rajztanári diplomát a Képzőművészeti Főiskolán.
Tanári pályáját Kiskunfélegyházán, a tanítóképzőben kezdte. Eleinte sűrűn változtatta helyét. A cinkotai női tanítóképzőbe 1923 decemberében helyezik át. Innen - özvegyének elmondása szerint - eltanácsolták, mert állítólag a diáklányokat a rajznál jobban érdekelte a jóképű, középmagas, izmos, szőke és kékszemű, mindig elegánsan öltözködő tanár. Ezután papi képzőbe Egerbe került, de ebben a környezetben végképp nem érezte jól magát. Idősebb Éber Sándor rajztanár nyugdíjba vonulása után, 1925-ben az ő helyét vette át a bajai tanítóképzőben, és itt is tanított haláláig. A Nemzeti Szállodában lakott és legénykedett házasságkötéséig. 38 évesen, 193l. december 22-én megnősült. Feleségül vette dr. Nyirati Dezső városi főügyész özvegyét, Fülöp Irént, akinek már leánykorában is udvarolgatott. A kiscsávolyi templomban titokban tartott esküvőjük után szállodai legénytanyájáról beköltözött járásbíró apósa Erzsébet királyné utca 44. számú szép polgári házába. Mint megannyi magyart, őt is behívták 1943 őszén katonának. Tartalékos tisztként előbb Erdélybe küldték, majd a hadügyminisztériumba rendelték szolgálattételre. Amikor a háború miatt evakuálták a minisztériumot, feleségével együtt előbb a dunántúli Vépre menekültek, majd az ausztriai Frauenbergbe. Bajára 1945 júliusában térhettek vissza, ahol a tanítás mellett belevetette magát az alkotómunkába és a politikába. Súlyos betegség támadta meg, s bár 1946 januárjában megoperálták, ez év szeptember 6-án gyomorrákban meghalt. Baján, a Rókus temetőben nyugszik a mindössze 51 évet élt művész.
Milyen ember volt? Nehéz erre egyértelmű választ adni, mert különcsége miatt eltérő vélemények alakultak ki róla. Jórészt értelmiségi körökből választott barátokat. Keveseket tartott annak. Ezen kevesek közé tartozott dr. Bernhart Sándor tiszti főügyész, majd polgármester, Nagy András építészmérnök, Somogyi Elemér gyártulajdonos, Szántó Jenő hegedűművész, dr. Tokay László ideggyógyintézeti főorvos, akik kávéházi törzsasztala körül szívesen látott vendégek voltak. Művész- és pedagógustársaival nemigen tartott szorosabb kapcsolatot. Nagy István festőművész igaz barátja volt, aki ebéd utáni sétáin lakásán gyakran felkereste, ott kávézott, és mindig megnézte min dolgozik, értékelte piktúráját. A városba érkező, vagy itt kiállító művészekkel kereste a kapcsolatot. Amikor Medgyessy itt töltött egy nyarat, sokszor volt vele együtt. Szerette a társaságot, nem lehetett mellette unatkozni. Tudott kedves, élcelődő, mulattató, de kibírhatatlan is lenni. Beszédtémája főleg a politika és a művészet témaköreiből tevődött össze. Szabadgondolkodóként liberális eszméket vallott. Kíméletlenül tudott vitatkozni, bírálni, szókimondó volt. Éleslátás, egyenesség, őszinteség és határozottság, de bohémság egyaránt jellemezte. Jó hangja volt, cigányzene mellett szívesen mulatozott. Imádta a nőket, sokat járt moziba, színházba. Kevesen tudják, hogy még műkedvelő színészként is debütált Baján, Schubertet alakította a Három a kislány című darabban. Nem dohányzott, nem volt iszákos, egészséges, sportos életet élt, és szerette a természetet. A Duna-táj imádója volt, sokat úszott, evezett, és vívni is tanult. Nagy Andrással megterveztette hétvégi házát a Duna-parton. Ez lett volna az első ilyen jellegű építmény Baján, de a háború megakadályozta megvalósítását.
Paraszti származásáról árulkodott keresztneve. A Vendel névnek ugyanis nagy kultusza volt szülőhelyén. Amikor tanárrá lett, keresztneve miatt csodabogárnak számíthatott társasági körökben, ezért azt önkényesen Vencelre módosította. A középosztály, a bajai elit befogadta, de bentmaradásának ára is volt, kényszerűen alkalmazkodnia kellett a körülményekhez. Különcségének talán ez is egyik magyarázata. Ezirányú görcseit álnéven írt, és részben újságokban közzétett cikkeivel oldotta, 1945 után pedig aktívan politizált. A Nemzeti Parasztpárt tagjaként részt vett a politikai küzdelmekben is. Szerette a népi írókat. Veress Pétert személyesen is ismerte. Hagyatékában található politikai témájú írásaiban, amelyekben - ezen irodalmi-politikai csoportosulás által hangoztatott eszmékhez hasonlóan - szinte szociológiai analízissel tárta fel a valóságot, és kelt védelmére a paraszti érdekeknek. Mindez bizonyítja, hogy a paraszti világtól - ahonnan jött - nem tudott elszakadni.
Milyen pedagógus volt? Nemigen szeretett tanítani, pedagógiai gyakorlatában a szigorúság, gorombaság és jószívűség keveredett. Úgy tartotta, hogy senkit sem lehet megtanítani rajzolni, az ízlésnevelés ennél fontosabb, és ez utóbbiért többet is tett. Osztályzataiban kettős értékmérő szempontot alkalmazott, és nemcsak a rajzot, de a személyt is alaposan szemügyre vette, s ezután írta be az osztályzatot. Gyakorta előfordult, hogy a rajz nem volt számára fontos az osztályzásnál, csak annak készítője. Nem volt még egy tanára a bajai tanítóképzőnek, akiről annyi sztorit tudnak mesélni, mint "Pamacs" tanár úrról, ahogyan őt a prepák elnevezték. Kevéssé érdekelte a tanítás, ezért is meglepő, hogy a hagyatékában talált kézirattöredékekben milyen színvonalasan foglalkozott a rajztanítással, a tanítóképzés reformjával és az esztétikai neveléssel.
Milyen művész volt? Erre a legnehezebb választ adni, pedig számunkra ez a legfontosabb. Nem írt erről eddig igazán senki. Adóssága van vele szemben a művészettörténetnek. Az életrajzírás veszélyes műfaj egy művész bemutatására, de segíthet egy kissé művészetének megértésében, amely toronymagasan felülmúlta pedagógiai tevékenységét. Értékes és kiváló művész volt. Arra nem vállalkozom, hogy stílusát megítéljem, de könnyen állíthatom, hogy annak alapja a természet és az azt körülvevő valóság. De világnézetét, a természethez és a társadalomhoz való viszonyát kifejezte, mert erről árulkodnak művei. Az avantgard sajátos stílusjegyeinek kialakulását érzékelni lehet művészetében. Elsősorban az akvarell műfajában volt kiváló. Ezekkel keltett feltűnést, de portréival, aktjaival is. Az olaj, a pasztell és a rajz műfajok is beletartoztak kifejezési eszköztárába, a rézkarccal is próbálkozott. Leggyakoribb témái a vizek világa, a népi, paraszti élet, az arckép és a testábrázolás.
Önálló kiállítással először Baján mutatkozott be, majd 1931-ben Kovács Ákos képszalonjában. Legtöbbször bajai festőkkel közösen állított ki helyben, és 1935-ben a Nemzeti Szalonban a bajai művészek közös pesti bemutatkozásán. Egyénileg legtöbbször a Nemzeti Szalonban szerepelt. Az akkori művészetpolitikával elégedetlen képzőművészek által alapított KÚT (Képzőművészek Új Társasága) és a Magyar Akvarell- és Pasztellfestők Egyesületének tagjaként sikeres pesti szereplései voltak. Ezért 1928-ban a Nemzeti Szalon Mention Honorabl-ját nyerte el a Gémeskút című akvarelljével, és azt a sok és jó kritikát, amelyet a korabeli újságok írtak róla, minden pesti és bajai szereplése alkalmából.
Halála után Baján 1950 májusában volt emlékkiállítása a múzeumban, ahol 83 összegyűjtött alkotását állították ki. Halálának negyedszázados évfordulóján (1971) egy kisebb kiállítással emlékeztek rá. A bajai Kirakat Galériában 1983-ban mutatták be festményeit, és 1990-ben végre a szülőföld is megrendezte emlékkiállítását Nagyatádon. Nem itt született, de letelepedve, Bajához kötődve érlelte művészetét, ez a város volt műhelye. Hagyatékának egy részét a Türr István Múzeum őrzi.
