1928. január 16-án született a Máramaros megyei Nagybányán /Erdély/. Fotóriporterként Nagybányán, a Bányavidéki Fáklya c. lapnál 1989 augusztusáig dolgozott (nyugdíjbavonulásáig).
Fotókiállitások, albumok:
1965 – a IV. Marosvásárhelyi országos fotókiállításon Előtörténet című fotója első helyezést ér el
1969 – az V. marosvásárhelyi országos fotókiállításon Jó reggelt című fotója második helyezést ér el
1972 – kubai fotókiállításon Előtörténet című fotójával elismerő oklevéllel tüntetik ki
1964-74 között négy művészeti albumot készített
Egyéni és csoportos kiállítások:
1974 – Dacia filmszínház kiállítóterme, Nagybánya
1978 – Ivano Frankovszk /egykori Szovjetunió/
1978 – Dacia filmszínház kiállítóterme, Nagybánya
1982 – Népművészeti Iskola kiállítóterme, Nagybánya
1986 – Népművészeti Iskola kiállítóterme, Nagybánya
2002 – Teleki Magyar Ház kiállítóterme, Nagybánya
2004 – Nyíregyháza, csoportos kiállítás
2004 – Tiszaújváros Városi kiállítóterem
2005 – Magyar Kultúra Háza, Budapest
Festményeit hazai, valamint külföldi gyűjtők őrzik (Magyarország, Kanada, Izrael, Franciaország, Egyesült Államok, Németország stb.).
DEÁK JÁNOS 1928. január 16-án született a „piktorok városában”, a Zazar-parti Nagybányán. Nem csupán családi környezete, de maga a város is művészi pályára predesztinálta, bár maga a művésztelep ekkor már hanyatló korszakát élte. A Thorma János lemondását követően Mikola András által vezetett „Nagybányai Szépművészeti Iskolát” 118-an látogatták, hogy a következő években rohamosan csökkenjen a tanítványok száma. Gyermekkori emlékei között hűen őrzi a város utcáin felállított festőálványok előtt dolgozó szalmakalapos művészek látványát, s nosztalgiával emlékszik édesapja műhelyére, ahová képkeretet rendelni tértek be a kolónia művészei. A festőiskola művészei közül a „legmodernebb”-nek számító Ziffer Sándor lett első tanítómestere. Az ő útmutatásai szerint kezdett dolgozni, s mindenekelőtt emberi magatartása, s erős színezésű „dekoratív impresszionizmusa” hatott rá. Művészetére mégsem Ziffer gyakorolta a legnagyobb hatást, hanem Nagybánya másik festőegyénisége, Nagy Oszkár, aki a negyvenes években lett irányítója. Festői ereje és lényegteremtő művészete elemi erővel hatott rá. Bár találkozásuk idején Nagy Oszkár művészete már túl volt a ’30-as évek első felére tehető legjobb alkotói periódusán, fiatal tanítványaként sokat köszönhetett erőteljes, ésszerű korrektúráinak. Deák János elsősorban tájképfestőnek vallja magát. Mégsem a konvencionális természetszemlélet jegyében ábrázol, hanem az urbánus tájra, ennek állapotszerűségére, belső mozdulatlanságának megragadására öszpontosít.
Képeinek kedvelt színhelye szülővárosa, Nagybánya, az egykori ódon kis bányaváros, valamint a közelében fekvő Felsőbánya, Fernezely és Kapnikbánya. Egyes képein az anorganikus világ motívumainak dominanciája szembetűnő: terek, pincelejárók, polgári és kontytetős bányászházak által szegélyezett utcák, sikátorok, a régi nagybányai pénzverde épületei, a református és katolikus templomok ég felé magasodó tornyainak arhitektúrája tárul elénk. Máshol, a művész természetszeretetét jelzik a klasszikus motívumok: a Kereszthegy csúcsa, a Libamező, a Cinterem, vagy Zazar-part magányos fűzfái, s a mindezek fölött Nagybánya jellegzetes kobaltkék ege. Az ember legfeljebb jelzésszerűen, pár ecsetvonással megkomponálva, organikus mivoltától majdnem megfosztva kerül Deák János vásznaira. A tematika keresetlen egyszerűségét, a visszatérő motívumok monotóniáját hivatottak feloldani a különböző nézőpontokból szerkesztett utcarészletek, a drámaiságba hajló szín- és fénykontrasztok, a sajátos módon összeszerkesztett, újratervezett városrészletek.
Deák művészetének ereje a vizualitásban rejlik. A képszerkesztés egyensúlyát a színhatások szélsőségesen felfokozott dinamikus vibrálása bontja fel. Képeinek szinte misztikus hangulatott árasztó alaphangulata a mély, tűző színek használatából, fény és árnyék egymásra hatásából adódik, amely a „neós” örökségre vezethető vissza. Az expresszivitás növelése érdekében gyakran használja a keveretlen színek ellentétét, amely a kék, lila, sárga, zöld, vörös színekre festett falakon, vagy éppen vegetáción nyilvánul meg. Előfordul, hogy ugyanazon az alkotáson koncentrált fényt és szórt megvilágítást is alkalmaz, anélkül, hogy ez a kettőség stílustöréshez vezetne. Műveinek másik fő ereje a lendületes mozdulatokkal felrakott, fénnyel telített és az árnyékban szándékosan másodlagos szereppel felruházott részek erősen dekoratív kontrasztjára épül. A széles ecsetvonások fellazítják, s szinte lebegővé, testetlenné varázsolják a tájat. A lazán kapcsolódó foltok plasztikus, szoborszerű felületeket hoznak létre, amelyek gyakran határozott kontúrokat határolnak. A hasonló, strukturáltabb formaadást máshol egy lazább, formákat és kontúrokat összemosó előadásmód váltja fel. E két különböző festői stílus alkalmazása a művész magabiztosságát, kifejezésmódjának sokfélességét jelzi.
Deák János művészetének egyik legeredetibb vonása az urbánus látvány átszervezése, módosítása, az átlényegített formákból megkomponált táj. Az éppen ábrázolt várost jól ismerő néző számára meglepően hat az adott architekturális motívumok új térbeli viszonyok közti tárgyalása. Ismeretlen városnegyedek tárulnak elénk. A város átfogalmazott arculata a művész önmaga keresésének tükröződése. Deák János városképei, őszi hangulatot sugalló magányos szénaboglyái, s Zazar-parti fűzfái tulajdonképpen önmagáról szólnak, vallanak. Bár művészi kifejezésmódjának alakulására elsősorban mesterei hatottak, autodidakta, magányos úton alakította ki sajátos művészi eszköztárát. Dinamikus, spontán alkat, művészi mondanivalóját a természetesség és közvetlenség hatja át, egyéniségéhez szabott tájképei révén érzelmi világa tárulkozik elénk.
Művészete, mementóként őrzi a régi Nagybánya mesebeli arculatát, s festészetében az árnyak, s fények, a színek varázslatos erejének forrása szülővárosa iránt érzett szeretetéből fakad.
Botis-Nagy Enikő
művészettörténész
