Ágoston Ernő


Ágoston Ernő

festőművész

(1889 - 1857)

 

Soproni festőművész és grafikus. A Budapesti Képzőművészeti Főiskolán Ferenczy Károly és Réti István tanítványa volt. A főiskola után visszatért Sopronba, ahol haláláig élt. Kezdetben a Laehne intézetben tanított rajzot, az 1920-as években részt vett budapesti tárlatokon, 1924-ben elnyerte az állami grafikai nagydíjat, és 1926-ban a Székes főváros díját. Szerteágazó munkássága során tervezett üvegablakokat, falfestményt, 1938-ban kifestette a kópházi búcsújáró templomot. Legjelentősebbnek mégis grafikai munkáit tekinthetjük, és késői éveinek pasztell képeit. Szerepet vállalt a város művészeti életében, haláláig vezette a Soproni Képzőművészeti Szabadiskolát (1947-57), útjára indítva napjaink számos jelentős művészét.

Országos rangú festő- grafikus volt; a századfordulós soproni nagy nemzeték pictor doctusa. Művészetét a mesterségbeli tudás és a mesterségbeli abszolút műveltség jellemezte.

Egyaránt tökéletes volt az ecset és a karcolótű, a szén és a kréta kezelésében. Hunyt szemmel, fejből tudta rajzolni szülővárosát. Az impresszionizmus híveként a hirtelen fölfénylő látvány, a pillanatba beleférő örök szépség teljességét kereste. 1889. szeptember 8-án született Sopronban. Középiskoláit az állami főreálban végezte. Kivételes képességét tanára, Seemann Kálmán korán felismerte. Ágostonnak már diákkorában szenzációs sikere volt a Soproni Naplóban megjelent karikatúra sorozatával. Tanárai közül Seemannon kívül Bella Lajost szerette legjobban, akinek a várhelyi kelta sírok feltárásánál örömmel segédkezett. Nagy műveltségű, haladó szellemű fiatalember volt; a város irodalmi életének "modernjeivel", Gyóni Gézával és Nagy Lajossal barátkozott. 1910-ben tett érettségi vizsgát. A Képzőművészeti Főiskolán Ferenczy Károly és Réti István tanítványa volt. Nyaranta a szolnoki művésztelepen Fényes Adolf mellett dolgozott. 1914-ben a soproni Laehne-féle magángimnázium rajztanára lett. Az első világháborúban a 18-as honvéd gyalogezredben szolgált, szerencsére nem került menetszázadba. Leszerelése után lemondott tanári állásáról, szabad művészként dolgozott, a köré tömörülő fiatal tehetségeket azonban szenvedélyesen, szigorú szeretettel tanította. (Nagy álma, a szabad rajziskola csak 1947-ben valósult meg. Növendékei közül öten is bejutottak a Képzőművészeti Főiskolára.) Néhány rövid külföldi tanulmányútját leszámítva, egész életét Sopronban töltötte. Eggyé forrott szülővárosával; utcáit, tereit, templomait és emberalakjait annyira ismerte, hogy szinte az egész soproni képeskönyvet a homloka mögött hordozta. Az impresszionizmus nagy tehetségű, ihletett művésze volt. "Színeimben költő lettem, elszakadva a természettől. Olyan tartalmas valami az, ha az ember belülről alkot" - vallotta magáról egyik levelében. Figurális képek, portrék, városképek gazdag sora került ki a keze alól; dolgozott olajjal, szénnel, pasztellkrétával, de mestere volt a rézkarcnak és a fametszésnek is. Legmagasabbra eszményien finom grafikáival jutott. Kiugró országos sikerei voltak: 1924-ben elnyerte az állami grafikai nagydíjat, 1926-ban a székesfőváros díját. Sopronban a hivatalos intézmények állandó megbízói és vásárlói voltak. 1938-ban készült el élete fő művével, a kórházi búcsújáró templom freskójával. Keze munkáját dicsérik a brennbergi stációk is csakúgy, mint a megyeházi levéltár és a zsidó temető ravatalozójának üvegablakai. Jelentős a város megrendelésére készült történelmi szénrajz sorozata is. Lelkesen és nagy szakértelemmel vett részt Sopron művészeti életének irányításában. Organizátori hajlama révén sokáig volt a Képzőművész Kör elnöke, majd 1955-től haláláig az újra önállóvá lett városi munkacsoportot vezette. A II. világháború éveiben életkedve megtorpant. Sopron 1944. december 6-i bombázása porig sújtotta; Pestre menekített hitvese - aki a nyilasok üldözöttje volt - meghalt a főváros ostroma alatt. A háború utolsó szakaszát a meghasonlott művész elhúzódva, Csapodon töltötte. Sokáig vissza sem akart térni a városba; voltak, akik már öngyilkossága hírét rebesgették. 1947-ben - Füredi Oszkár baráti segítségével - végre mégis hazaköltözött. Lassan kedélye is munkakedve is visszatért. Még tíz, művekben gazdag év adatott számára. 1957. augusztus 27-én hunyt el. Berecz Dezső, a hűséges jó barát, az egykori Frankenburg Irodalmi Kör utolsó elnöke írta róla megrendült nekrológjában: "Sopronban leszakadt egy párkány, ledőlt egy oszlop."

(Soproni Aranykönyv - 2000)

 

 

MEGEMLÉKEZÉSEK ÁGOSTON ERNőRőL

 

Ágoston Ernőről: 11 éves voltam, amikor Anyám elvitt a szabadiskolájába. Könnyen megtaláltuk: a Gambrinus-ház emeletén, ahol - lassan elkezdődött a rajzolás - ajtón-ablakon át dőlt a füst és ahol - akkor Gyulai Lívius és Steiner Benito "növendékek" élesztették és tartották a tüzet.

Féktelen - ördögi - és felejthetetlen humoruk - akkor - meghökkentett, de azóta is erő és vitalitás, amit meríthetek személyiségükből és műveikből egyaránt.

Nehezebb a feladatom, ha Ágoston Ernőt kell ábrázolnom. Nem azért, mert bizonytalan volnék értékei, tulajdonságai felismerésében és érzékeltetésében, hanem azért, mert megfoghatatlannak bizonyult sajátos, ritka tartása, - tartózkodó, egyben vonzó bizalmat keltő lénye. Oltalmazó és serkentő - az akkori kislánynak, akit elkábított az élő ember rajzolásának lehetősége, ugyanakkor az izgatott tanácstalanságban - bizalommal és ritka tudással eligazító Biztonság volt.

Azóta tudom, hogy nem stílust, módszert és technikát tanított, hanem látást, kapcsolatot a természettel, a világgal. Életre szóló útravaló, hitvallás és viszony az élettel. Értelmes eligazodás, megfejteni akarás a legegyszerűbbnek és a legmegfejthetetlenebbnek. Olyan tartalmas életszeretet, amely a szemlélődést is aktív kíváncsisággá teszi.

Mindez az útravaló lényének minőségéből eredt és áradt. S a példa ott volt a festményeiben, rajzaiban - külön olvasatként: a pasztellek telített szín- és jellemzőereje, puritán és sajátos színgazdagsága. A rajzok biztos és költői építése. A kifejezésközpontú portrék eleven és humánus idézetei a kisváros figuráinak. A metszeteken a nagyvonalú összegfoglalás biztonsága. Lényében: magány, tartás, tartózkodás, költői titokzatosság, műveltség, bölcsesség és tapasztalat - erőforrás volt mindannyiunk számára.

Kijárva a Képzőművészeti Főiskolát, kipróbálva a filmet - a tárgyilagos kosztümrajzok józanságát -, azóta az egyedi és sokszorosító grafika kimeríthetetlen útvesztőiben próbálkozom. Vallom, hogy a rajz erkölcsi tartás, hitvallás és társadalmi vélemény. Hiánya mindent elárul. Nem imitálható. Éles bizonyítéka jellemnek, arculatnak, tudásnak. Nem szakmai kérdés, fontosabb: talponmaradás, hűség, tisztánlátás és bátorság. Jóra törekvés.

Ágoston Ernő iskolájából, szinte gyerekként elindulva természetes és tékozló könnyedséggel vittük magunkkal az értékeket. Évtizedekkel később azon kaptam magam, hogy egy-egy rajzoló növendékemben a látni szerető és tudó embert formálom, ahogyan Ágoston Ernő valamennyiünket.

(Sulyok Gabriella)

 

 

Ágoston Ernőhöz mindenki szabadon járhatott, de aki nem volt képes a legnagyobb elmélyültségre, koncentráltságra és nem közeledett a művészethez a legnagyobb alázattal, önként elkerülte az iskolát.

Vonalról, színről, reliefről még a Képzőművészeti Főiskolán sem elhangzott instrukciókat adott, amelyekből tanítványai egy életen át tudtak építkezni.

(Hoffmann Henrietta)

 

 

Ágoston Ernő képzőművészeti "szabadiskolájába" a nehéz 1950-es év őszén ajánlott be kedves szeretett tanárom Horváth József festőművész. Nem mentem szívesen - hosszú betegségem után féltem és idegenkedtem minden közösségtől. Nem felejtem el a nagy tapintatot, amellyel Ágoston Ernő feloldotta ezt a félelmet - és ahogy a modell után még alig rajzoló fiatalt megtanította "látni". Nagyszerű volt, ahogyan rajzolni tanított minket - a szerkezet, az arány, karakter és a szépség legalapvetőbb meglátásaitól, rajzi megfogalmazástól egészen addig, amíg fiatal "művészjelölt" eljuthat, a szépségből megérezhet, megláthat és visszaadhat a rajzában, képében. Nagyon hamar felismerte a "gyerek" egyéniségét, e szerint korrigált, ezt erősítette. Mennyire örült a fejlődésünknek, minden rajznak, ami jobban sikerült, mint az előző... Szenvedélyes pedagógus volt, a szó legnemesebb értelmében - nemcsak a "kezdő művész" érdekelte, nemcsak abba adta bele szívét-lelkét, hogy mi a "művészi meglátásunkat" a lehető legmagasabb fokon adjuk vissza a képen - maga a "kezdő ember" is érdekelte (érdekelte: milyen profán szó itt), mindent elkövetett, hogy nagy humánumából, művészi etikájából minél többet adjon nekünk. Volt miből adnia.

A kórházba még bevittem hozzá az olajfestményeimet - súlyos betegen is tanított, biztatott és örült a javuló képeknek. Halála előtti napon láttam utoljára - akkor már nem volt magánál.

Emlékét el nem múló szeretettel és hálával őrzöm.

(Hertay Mária)

 

 

Ágoston Ernőt sokan mint kitűnő pedagógust ismerték és elismerték. Mint festőt azonban csak egy kisebb, intim kör ismerte és tartotta vele a kapcsolatot haláláig.

Kitűnő festő volt, a színkultúra nagymestere, aki átköltötte a természetet, ismerve a színek egymásra hatását, relativitását, szimfonikus zöngését. Kulturált festő volt, angol úriemberre emlékeztető, fiatalos, rugalmas járású férfi. Feltűnt. Diszkréten. Már majdnem anokronikus módon. Modern volt, öntudata, európai ismeretei valahogy nem illettek bele a kisváros képébe. És ha igen, mint egy "őslény", aki még nem halt ki, egy olyan időbarakkban élt, amiben szörnyen egedül érezhette magát.

Képeinek, témáinak nem volt szociális mondanivalója, az akkoron divatos "témakeresés" nem az ő énje volt. A posztimpresszionizmus idejét szerette, a régiek közül pedig Veronese és Tizian festészete hatott rá. Fiatalabb festő korában Goyát tanulmányozta. Jellemző rá az is, hogy a francia polgári forradalmat részletesen és kimerítően ismerte. Valahogy szerette az öntudat-kereső egyéni szellemnek ezt a csatáját. Az akkori Sopronban élő legmodernebb és legértékesebb festőnek tartom.

Halála után - emlékkiállítás nélkül - csak "bennfentesek" őrizhették meg szívükben személyiségét.

Minden tanítványát önállóságra buzdította, egyéni képességét figyelembe véve. Népszerűen elismert festő nem lehetett intellektuális felfogása miatt. Családja nem volt, jóformán egyedül élt. Nem alázta meg magát. Könyörögni nem tudott, tehát pénze sem volt. Mégis! Tartott egy érdekes nívót. Diszkrét módon. Sokat adott nekünk, a tanítványainak. Erős szociális funkciója, magasrendű humanizmusa csak adott. ő keveset kapott.

(Steiner Benito)

 

 

Már tizenötéves, "túlkoros" gyerek lehettem. Decemberi születésű lévén, odahaza Szoporon még öt osztályt jártam; így jöttem első osztályosnak a Soproni Evangélikus Líceumba. A gimnáziumok alsó tagozatából hamarosan általános iskola felső tagozata lett a nyolc osztályos általános iskola bevezetése után. Mi pedig hivatalosan a gyakorló iskola felső tagozatos tanulói lettünk.

Így hetedikes lehettem, amikor Mühl Aladár festőművész (nekünk énektanárunk), meglátva osztályunk falán Petőfi arcképét, melyet fekete krétával rajzoltam, (a szabadságharc centenáriumának éveiben jártunk), egy este elvitt a városi rajziskolába.

Egy nagy teremben a dobogón ülő modellt rajzolták. Egyenes tartású, kissé tartózkodó, de mégis bizalmat sugárzó idősebb úr volt a vezető. Barna, olyan égetett szienna színű öltönye, nyakkendője elegáns volt, de mintha csak ez az egy lett volna neki. (Ugyan kinek maradt akkor több?) Megfontoltan, választékosan beszélt. ő volt Ágoston Ernő. Addig még nem hallottam róla.

Leültetett a modell elé rajzolni. Később megnézte a rajzot, majd leült a helyemre. Kezébe vette a rajzszenet, azután elmondta, s megmutatta, hogyan kell fejet rajzolni.

Akkor kezdtem megtanulni, hogy a rajzban a vonal a fontos, mely körülfogva alakítja a formát és a szerkezetet: így a jelentést hordozza. Jelentés nélkül pedig nincs rajz és nincs kép.

1948 ősze lehetett akkor, a rajziskola pedig a Gambriuns vendéglő fölött, az emeleten volt.

(Giczy János)

 

 


Szerkesztés dátuma: kedd, 2012. augusztus 21.
Nézettség: 1,822 Kategória: Képzőművészek » Festőművészek
Előző cikk: Ágh Ajkelin (Lajos) Következő cikk: Ágoston Vencel


   







Tetszik  





Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: