(1833, Korompa - 1894, Korompa) 

A Nemzeti Múzeum képtárában Gundelfinger Gyulának két festménye látható. Az egyik "Árva vára" pontos rajzával, hideg színezésével Keleti Gusztáv munkáira emlékeztet. A másik Szinye-Lipócz vidékét tárja elénk; komor fenyvesek koszorújában erdős domb tetején omladozó vár romjai búsulnak, a háttérben borongós, felhős ég. Ez utóbbi kép arra vall, hogy mestere a múlt század ötvenes-hatvanas évei táján Düsseldorfban járhatott iskolába. Többet ennél s születése és halála dátumánál, a melyet a képtári lajstrom is közöl, még a művészet világában járatosabbak sem tudnak nálunk Gundelfingerről. Szó sincs róla, Gundelfinger nem volt olyan határozott, kiforrt és önálló tehetség, hogy a művészet-történetírás behatóbban foglalkozhatnék munkásságával. De kétségtelenül tehetség volt, akit csak élete viszontagságai akasztottak meg fejlődésében. Múlt századbeli szellemi életünk azon elég nagyszámú hullócsillagai közé sorozhatjuk, akik irodalmunk és művészetünk egéről egyaránt letűntek, mielőtt a tehetségük próbáiban rejlő fényes ígéreteket beválthatták volna.

Gundelfinger nem halt meg fiatalon. Ám rendkívül mozgalmas életének jóformán csak néhány esztendejét szentelhette művészetének, amelyen pedig valóságos rajongással csüngött. A Nemzeti Múzeumban levő két festményén s az ugyanitt őrzött öt tájképtanulmányán kívül alig egy tucatnyi befejezett festménye s mintegy másfél száz olaj-vázlata és néhány vázlatkönyve maradt ránk. De ha e dolgainál kevesebbet és jelentéktelenebb munkát festett volna, már csupán azon szoros kapcsolatnál fogva is, amely legkiválóbb művészeink egyikéhez, a pleinairfestés úttörő mesteréhez, Szinyei Merse Pálhoz fűzte, bízvást megérdemelné, hogy emlékét megőrizzük. 

Ahogy a Kassa-oderbergi vasút vonala a Tátra felé igyekszik, a krompachi állomáson túl jobb felől, a régi elhagyott vasgyár mögött, alacsony kerek domb tetején, barátságos udvarház tekint alá. A Gundelfingerek ősi fészke ez, mely nyilván valami régi vár, vagy legalább is megerősített kastély helyén áll. A Gundelfingerek őse, Pirchalla Márton, podolini plébános úrnak a szepeshelyi levéltárból merített s eddig kiadatlan adatai szerint, Hedwig tescheni hercegnő, Zápolya István nádor felesége, János magyar király anyja kíséretében Boroszló vidékéről a XV. században szakadt hazánkba s eredeti neve Guldenfinger volt. Nyilván még ő szerezte meg a krompachi birtokot, amelyet sok küzdelem árán ugyan művészünk is megtartott s javarészében most Kis-Szebenben lakó lányára, Palás Julián főhadnagy feleségére hagyott, akinek szívességének köszönhetem az okmányokat, amelyek alapján az alábbi életrajzot megírtam. 

Gundelfinger Gyula Krompachon 1833-ban, április 28-án született. Nagyapja Gundelfinger György, Szepes vármegye alispánja volt, apja Gundelfinger József, birtokán gazdálkodott" amelyhez akkor a mai nagyszabású gyártelep magvát alkotó vasgyár is tartozott. Gundelfinger Gyula gyermekévei igen szomorúan teltek el. Apja már 1838-ban meghalt s anyja, született Szinyei Merse Matild pár évvel azután gróf Szirmay István huszáralezredeshez s dúsgazdag földbirtokoshoz ment másodszor feleségül, aki 1857-ben Ferenc József királyunk miskolci látogatásakor a fejedelem színe előtt halt meg hirtelen, amidőn egy bandérium élén lóháton fogadására sietett. 

Gróf Szirmay István kissé különködő, de jólelkű ember volt. Művészünknek nem is annyira miatta, mint inkább anyja miatt lett keserves a sorsa, aki a büszke és dacos gyermektől korán hidegedett el, még pedig főleg azért, mert Marcel bátyjával és Hermina nővérével ellentétben, tanulás helyett holmi haszontalan verses könyvek olvasásával és rajzolgatással töltette el java idejét. Történt egyszer, hogy szülei kastélyában az őrizetlenül hagyott aprópénznek és egyéb kisebb értékű holminak egymásután lába kelt. Amidőn a házitolvajt az inasok sorában keresték, ezek a magába zárkózott fiúra hárították a gyanút. Anyja hitt nekik s a fiú ártatlansága tudatában s az őt ért igazságtalanság miatt való fölháborodásában érdemesnek sem tartja, hogy védekezzék. Konok hallgatását s ezután még dacosabb viselkedését félreértik s amint ezt akkoriban a "rossz gyerekkel" tenni szokás volt, a katonasághoz szánják, hogy ott embert faragjanak belőle. Gundelfinger Gyula szó nélkül engedelmeskedik szüleinek, holott a katonáskodáshoz semmi kedve. Gyermekévei keserűségével szívében hagyja el anyját. Ifjúsága szomorú emlékei kísérik végig élete egész útján, teszik az igazság fanatikus bajnokává, aki a maga, de még inkább a mások igazságáért szinte mindenét föláldozza. Az abszolút igazság keresése még élete nagy céljától, a művészettől is eltereli, családjával szemben óriási konfliktusokba sodorja, egész életét megkeseríti. Kudarcai, amelyek eközben érik, a helyett, hogy elcsüggesztenék, új küzdelmekre késztetik s hitét, különösen a mások igazságának ügye iránt élte végéig nem veszíti el. Szinte csodálatos, mint ér rá tengernyi baja között is mások javáért érdeklődni, másokat biztatni s főleg amikor művészetről van szó, a csüggedőket, mint Szinyei Merse Pált is, élőszóval, mázsás érvekkel teli hosszú levelekkel új küzdelmekre serkenteni. Ő maga eközben észre sem veszi, mint nyűgözi le testét-lelkét az igazság mohó keresése, mint távolítja el egyre jobban élete ideáljától: a művészettől. És szakadatlan csalódások okozta boldogtalanságában úgy látszik sohasem ébredt annak tudatára, hogy a boldog emberek átlagának élete e földön a féligazságokkal való megalkuvások szakadatlan láncolatából áll. 

Gundelfinger Gyula mint hadapród a 2-dik huszárezredbe került s élte legszebb éveit helyőrségről - helyőrségre vándorolva Csehországban tölti el. Legkedvesebb foglalkozása most is a rajzolgatás. Főleg a régi várromok, elhagyatott zordon tájak érdeklik, ezek rajzán kívül útszéli korcsmák, marcona huszártípusok képeivel vannak tele ifjúkori vázlatkönyvei. Rajzait másoknak nem igen mutogatja, biztatást a művészi pályára így nem is nyer senkitől. Ő maga azonban, úgy látszik, tisztában van tehetségével. Szüleire villámcsapásként hat, amidőn arról értesíti őket, hogy otthagyja a katonaságot s művészi pályára lép. A katonaságnál, nyilván mostoha apja befolyása révén, gyorsan halad előre. 1854-ben már főhadnagy s anyja hallani sem akar arról, hogy fényesnek ígérkező katonai pályafutását művészi szeszélye kedvéért föláldozza. Gundelfinger Gyula mindazonáltal még mint huszárhadnagy l855-ben Rahl bécsi iskolájába lép, amelynek magyar növendékei közül a legtöbbet Keleti Gusztávval érintkezik. Anyja közben egészen leveszi róla kezét, a fiú erre azzal felel, hogy pör útján nagykorúsíttatja magát, így jut a bérbe adott krompachi bírtuk jövedelmének reá eső harmadához s 1856-ban Düsseldorfba megy. Bár nővére, gróf Hardenberg Oszkár felesége, az apai örökség jövedelmének reá eső részét is átengedi neki, művészünket tanulmányaiban csakhamar anyagi gondok zavarják meg. Úgy látszik, hogy mint a huszárságnál, itt is az otthon megszokott nagyúri módon élt, azonfelül, mint afféle nyughatatlan lélek, sokat utazott is. Bejárta a Rajna völgyét" megfordult a breisgaui Freiburgban, amelynek szomszédságában a Guldenfingen nevű faluban ősei nyomát kutatja; mert fogalma sincs arról, hogy családja egész más vidékről s még a XV. században szakadt Magyarországra. 1858-ban félbeszakította düsseldorfi tanulmányait s amint egy későbbi pörei miatt önigazolásul kiadott röpiratban elmondja, kölcsönzött pénzzel kellett visszautaznia, mert anyja ellenezte pályaválasztását és minden támogatást megtagadott tőle. Gundelfingernek az volt a szándéka, hogy apai birtokát maga veszi át, rendbe hozza, jövedelmezőbbé teszi s aztán tovább folytatja tanulmányait. Ám a birtok, "minden felügyelet nélkül hagyva, 24 évi bérlet után szinte teljesen elpusztult, azonkívül elhanyagolt régi proporcionális és egyéb perekkel elhalmozva egyre kevesebbet jövedelmezett". Hatalmas erdőségeit lezárolták, mégis boldog boldogtalan pusztított bennük. Művészünk minden jogismeret és tapasztalat nélkül azt hiszi, hogy két-három év alatt "kimenti az atyai vagyont sajnos állapotából". Ám évek múlnak, amíg emberfölötti erővel nagyjában rendbe szedi és jövedelmezőbbé teszi, amikor pedig 1866-ban osztályra kerül a sor, bátyja, aki szüntelenül mostoha apja birtokain élt, oly követelésekkel lép föl ellene, hogy a dolog pörre kerül, amely húsz évnél tovább tart. Nővére kezdetben az ő pártján volt, később azonban bátyja nyeri meg a maga részére s a pör még elkeseredettebb módon folyik tovább. 

Kiállításainkon Gundelfinger 1866-ban szerepelt először. Egy tájképet küldött a pesti képcsarnokba, amely a kiegyezést megelőző mozgalmas időben nem sok figyelmet keltett s azért, bár Keleti a király várt látogatására hivatkozva levélben ellenkezik, még a kiállítás bezárása előtt visszakéri, palettáját egy időre szegre akasztja s egész odaadással pörbeli ügyeinek gondozásához lát, amelyek csakhamar a mások érdekében vállalt porok miatt hihetetlen mértékben megsokasodnak. Krompachi rusztikálása közben sokat érintkezik a szomszédos szepességi földbirtokosokkal. Energiája mindenütt bámulatot kelt s a lőcsei Probstner Adolf özvegye, Jancsó Zsófia talán azért szemeli ki két felserdült lánya gyámjának. Ám a szépségükről s fennkölt szellemükről messze földön ismert lányok apai ágon való rokonai, anyjuk 1870-ben történt halálakor perrel támadják meg a végrendeletet s a maguk köréből akarnak gyámot kirendelni. A Probstner-lányok-nak művész gyámjukhoz nagyobb a bizalmuk s a midőn Gundelfingert két fórumon a törvényszék megfosztja gyámi jogától, a legidősebb lány, Mária, bár szerelemről szó sincs köztük, házasságra lép Gundelfinger Gyulával s így játszák ki a rokonságot. A házasság mindvégig csak papiroson volt meg, s bár férj és feleség többnyire egymástól távol, jó barátságban élt egymással, nagy nyűg volt művészünkre s szabadságában ugyancsak korlátozta. Amikor pedig nyolc év múlva válóper vet véget a házasságnak, Gundelfingernek már ismét van kiért küzdenie. Mostoha öccse, gróf Szirmay Alfréd ez, aki később elvált nejét feleségül vette. A fiatal gróf 1852-ben született, de Gundelfinger csak röviddel azelőtt ismerkedik meg vele, hogy a Probstner-lányok gyámja lett. Anyjával félig-meddig kibékülve a Szirmay grófok birtokára látogat el, Szirma-Besenyőre. Szíve megesik félig árva mostoha öccse sorsán, aki a hatalmas Szirmay-vagyon egyetlen örököse s akit állítólag rokonsága befolyására úgy nevelnek, hogy sohase lehessen a maga ura. Gundelfinger, hogy embert faragjon belőle, anyja beleegyezésével magával viszi Münchenbe, hol tanulmányait folytatni akarja. Hat évig él itt. Schleich Eduárd és Böcklin tanítványa. Ám sokat nem tanulhat; öccsén kívül a távolból is folytatott pörei, gyámleányainak ügyei emésztik föl java idejét. Aránylag mégis Münchenben festette a legtöbbet. Képei, amelyekkel a hetvenes és nyolcvanas években a budapesti és bécsi kiállításokon szerepelt, java részt itt, vagy legalább itt festett tanulmányai alapján készültek. A müncheni iskola hatása mindazonáltal nem igen látszik meg e munkáin. Gundelfinger romantikus felfogású tájképein most is a düsseldorfiak tanítványa maradt, tanulmányai pedig szigorú rajzukkal Keleti műveihez hasonlóan a Rahl-iskolára vallanak. Csak amire mostoha öccse nagykorú lett, tért vissza vele Gundelfinger Münchenből Magyarországra, hogy birtokainak átvételénél segítségére legyen. A sáros megyei Szent-Mihály azonban s a borsodi Szirma-Besenyő a pusztulásnak ugyanazt a képét mutatja, mint Düsseldorfból való visszatérése után Krompach. Gundelfinger most is erős kézzel lát hozzá, mostoha öccse birtokainak rendezéséhez s rokonsága részéről fenyegetett érdekei megvédéséhez. Buzgólkodása azonban óriási pört zúdít védence nyakába, amelyben ismét ő akar helyt állani. A rokonok Szirmay gróf apai örökségének hitbizományi jellegét támadják meg. Minthogy az eredeti okmányok a szent-mihályi családi levéltárban nincsenek meg, Gundelfinger három éven keresztül maga jár levéltárról levéltárra, hogy az okleveleket összekeresse. Közben azzal vádolja öccse sógorát, báró Luzsénszky Józsefet, hogy az okmányokat ő tüntette el. Ennek fia erre Szirmay grófhoz őt és Gundelfingert vérig sértő s tanukkal láttamozott levelet ír, amelynek párbaj az elkerülhetetlen következménye. Gundelfinger a pör befejezése után akar csak lovagias elégtételt kérni. Ám ellenfele, aki híres céllövő, nem nyugszik. Gundelfingernek ekkor eszébe villan, hogy a rokonság talán így akarja láb alól tenni a fiatal grófot, hogy aztán, be nem várva a pör kimenetelét, örökségén osztozkodjék. Amikor a párbajt nem halaszthatja el, fűt-fát megmozdít, csakhogy ő állhasson ki először s ártalmatlanná tegye öccse ellenfelét. A dolog becsület bíróság elé kerül. Ez a sorsra bízza a döntést s a sors Szirmay grófot rendelte elsőnek a küzdőporondra. A párbajnak, mely akkoriban országszerte feltűnést keltett, Eperjes mellett a cemétei erdő volt a színhelye; ideje egy ködös novemberi reggel. "Öcsém - írja Gundelfinger 1881. december 14-én Nissel bécsi írónak, régi ismerősének - a párbaj helyén csodálatos bátorságot tanúsított. Tudta, hogy minden áron én akartam elsőnek kiállani, hogy ellenfelétől így lehetőleg megszabadítsam. S most melle egész szélességével szembe helyezkedve a 15 lépésnyi távolság legszélső határvonalára állt és sokáig s nyugodtan célzott. Amire füst széjjeloszlott s ellenfele sértetlenül állt helyén, bizalma oda lett a fegyverrel szemben, amelyből egészen másfelé röpült a golyó, mint ahová célzott... Másodszorra ellenfele ismét lőtt s öcsémet keze fején találta. Közben a pisztolyok elromlottak s az én párbajomat délutánra halasztották. Én régóta ismerem az ilyen rossz pisztolyokat s golyójuk eltérését is lövés közben. S jóllehet, az ilyen dologban gyakran téved az ember, ez egyszer nem csalódtam. Alig, hogy féloldalt kiálltam, ellenfelem most is hirtelen elsütött lövése hátgerincemet súrolta. Az én pisztolyom csütörtököt mondott s nekem az adott húsz másodpercnyi időn belül a kakast ismét felhúzni és nyugodtan célozni kellett, Ellenségem igen sovány ember volt s alig szolgált jobb célpontul, mint egy virágkaró. Golyóm mégis talált, a hetedik bordáját keresztül törve, tüdejét és szívét fúrta át. Mégis halálos sápadtsággal arcán egy ideig állva maradt s én szinte azt hittem, hogy nem találtam el" ... A halálos párbaj után Gundelfinger és öcscse önként jelentkezett az eperjesi ügyészségnél s az apróbb tagosítási és egyéb birtokpereken kívül a testvéreivel folytatott és a Szirmay-féle nagy perhez párbaja miatt újabb pert szerzett. Egyik levelében, amelyet Szinyei Merse Pál nejéhez intézett, aki első feleségének húga s egykori gyámleánya volt, arról panaszkodik, hogy alig győzi számon tartani pőréi tárgyalásának határnapjait. Mindazonáltal ráér másfél sűrűn teleírt íven legjobb barátját csüggedéséből fölrázni. Levelének e része Szinyei Merse Pál művészi pályájára vonatkozólag oly érdekes, hogy az alábbiakban szó szerint közlöm. Tudjuk, hogy Szinyeinek 1873-ban nálunk kiállított s ma már műtörténelmi nevezetességű "Majális" című képét a hivatalos kritika gúnyos kicsinyléssel fogadta s ezután induló sajtónk agyonhallgatta. Ilyen és ehhez hasonló kudarcok érték Bécsben is s ő elcsüggedve, Jernyén, családi birtokán vonult meg és ott kizárólag gazdaságának élt.

"Örömmel értesülök arról - írja Gundelfinger 1882 október 3.-án Zsolcáról, a művész nejének, egykori gyámleányának, hogy Pali ismét komolyan hozzáfogott művészi tevékenységéhez; de nemcsak én, hanem mások is, mert Palinak, úgy látszik, fogalma sincs arról, mint becsüli és szereti tehetségét minden tisztességes és hozzáértő ember. Csak egyetlen erre vonatkozó tapasztalatomról értesítlek. Mikor Keleti Gusztávot, a mintarajziskola igazgatóját meglátogattam, aki Rahlnál tanulótársam volt, hazánk e legkiválóbb műkritikusához egy külföldi festő jött látogatóba s mi Magyarország legkiválóbb festőiről beszélgettünk. Keleti Palit is szóba hozta s azt mondta, hogy nem tudja, miért nem látott már oly régen tőle semmit. A külföldi festő erre azt felelte: úgy hallottam, hogy megnősült s azóta semmit sem fest többé. Én hallgattam s a beszélgetés más tárgyra terelődött. Ekkor azonban megfogadtam, hogy fölkérlek: bírd rá befolyásoddal Palit, hogy ismét komolyan hozzálásson a művészethez és hogyha neked ez sikerül, serkentsd mindig munkára, amint ezt nem egy kiváló mester felesége tette, mint pl. a német Düreré is. Leveled egyik része ugyancsak gondolkodóba ejtett. És én e gondolkodásom eredményét is közölni akarom veletek. Ne vegyétek rossz néven, ha irántatok való igaz barátságból úgy viselkedem, mint egy professzor....

Te azt írod: Pali most több képpel egyszerre akar fellépni s ha ezekkel sem arat sikert, teljesen szakít a festéssel s egészen jernyei gazdaságának fogja szentelni életét. - Az Isten szerelmére! Milyen gyermekes gondolkodás ez! Pali egyetlen sikerre számít. Mindent egyetlen kártyára akar tenni s ha nem üti meg rögtön a főnyereményt, mindent félre dob, Isten kegyelméből való tehetségét eltemeti és soha, soha - - mondom - - nem lesz többé boldog. Mert semmi sem boszúlja meg magát annyira, mint a művészi munka elhanyagolása, ha igazán tehetséges az ember. Szerezzen vagy örököljön bár milliókat, foglalkozzék bármivel, ismét és ismét elfogja majd szívét a keserűség, valahányszor tespe-désének tudatára ébred. Még nem akadt utamba ember, aki Pali kiváló tehetségéről nem a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott volna. Olyan emberek, akik nem tudták, hogy ismerjük egymást, beszéltek nekem tehetségéről. Lindenschmidt, Spitzweg, Voltz, Keleti, továbbá közös jó ismerőseink közül Kurtzbauer, Schleich, Böcklin. Aztán egy ezüst érem az 1873. évi világkiállításon egy egész kicsiny igénytelen képért, amelyet a nemzetközi jury ítélt neki. Istenem! Honnan Pali bizalmatlansága önmaga iránt, hogy képtelen lesz érvényesülni? Eldobja palettáját s kilenc évig Jernyén él s a nagy világ azt hiszi, hogy a művész meghalt benne. Ezalatt semmit sem fest, semmit sem állít ki. Aztán csudálkozik, hogy nem képes érvényesülni, óh gyerekfej! „S most kilenc év múltán ismét ki akar állítani s ha nem arat sikert, ismét eldobja palettáját, ismét Jernyén temetkezik el. Pali, édes barátom! Nem tudod a művészi munkát önmagáért megbecsülni, mihelyt a közönség, ez a birkanyáj, rögtön oda nem lesz attól, amit tőled lát, avagy ha az irigységtől sárguló kritikus munkáidat lerántja?" 

Itt aztán a belga Viertz példáját hozza föl, akit szintén mellőztek, aki azonban dacolva a közönség közönyével, rendületlenül tovább festett, de kompozícióit soha sem állította ki, nem is adta el. Halálakor aztán antwerpeni házát és összes műveit hazájára hagyta s ez szinte nemzeti hősei sorába iktatta. 

„Esküszöm neked! - írja alább - hogy Pali méltó sikere sem fog elmaradni, ha komolyan tovább dolgozik. Gondolja meg, hogy egy oly kiváló művész is, mint Schleich, jóformán csak hatvan éves korában kezdett érvényesülni. Palit már pályája kezdetén észrevették. Van vagyona, várhat!" Ezt mondja a lelkes levél. 

Nem hiszem, hogy akadt volna akkoriban ember Magyarországon, aki Szinyei igazságában oly határozottan bízott volna, mint Gundelfinger. Mint leveléből nyilvánvaló, Keleti is elismerte Szinyei tehetségét, ám művészi felfogásával, amely az övével homlokegyenest ellenkezett, a legtöbb festő-kritikushoz hasonlóan, soha sem tudott volna megbarátkozni s ő alighanem csak akkor jósolt volna oly fényes sikert Szinyeinek, ha hozzá hasonlóan a régi iskola szellemében dolgozik s nálunk még meg nem értett művészi elveit megtagadja. Szinyeinek, amint ez Gundelfingerhez intézett leveleiből nyilvánvaló, jól esett szinte egyetlen barátja biztatása, aki művészetét megértette. Mindazonáltal nagyobb hatással nem volt rá. A Gundelfinger jósolta siker csak ennek halála után, a millenniumi kiállításon következett be. Pleinair képírásunk úttörő mesterének pályája csak azóta az ugyancsak megérdemelt diadalok szakadatlan láncolata. Míg Gundelfinger élt, ennek az ő igazságában való fanatikus bizakodása nem igen ragadhatta magával. Hiszen egyéb küzdelmei, amelyeket a maga és a mások igazságáért folytatott, reá nézve mind vereséggel végződtek. Párbaja miatt egy évi államfogházra ítélték s ebből, bár a királyi kegyelem érdekében minden követ megmozdított s mint volt katonatiszt Albrecht főherceget is megnyerte ügyének, 1884-ben június elsejétől december elejéig egy félévet Vácon le kellett ülnie. Fogságában kínos gyomorbajt és veszedelmes szembajt szerzett, amelytől végleg csak évek múltán szabadult meg. Mindazonáltal egész odaadással fog ismét hozzá a festészethez és folytatja pöreit. 1855-től haláláig szinte minden évben kiállít Budapesten. Bécsbe is küld képeiből. Pőréit azonban egymásután elveszti s Sáros vármegyében, hol Szirmay gróf és a Szinyeiek birtokain sokat fordul meg, ezután is harcias föllépése miatt a csípős nyelvek Don Quijote-nak nevezik el. Ő nem sokat törődik ezzel. S miközben megmaradt birtokát faiskola és gyümölcsösök ültetésével nem minden siker nélkül jövedelmezőbbé igyekszik tenni, mintha csak most kezdené valójában művészi pályáját, egész odaadással fekszik neki a természet tanulmányozásának. Főleg fa- és felhő-tanulmányokat fest. Nem rajzol többé s nem jelzi betűkkel vázlatkönyvében a vidék, az ég és felhők színeit, mindazt régebben a bécsi iskola receptje szerint tette. Festékes dobozzal jár-kel hegyen-völgyön. Palettájáról lassanként egészen letörli a düsseldorfi iskola aszfaltos festékeit. Tájképtanulmányain egyre frissebb közvetetlenséggel mosolyognak a természet színei. Egyik-másik vázlatát, ha nem lenne kissé levegőtlen, szinte Szinyeinek tulajdoníthatnók, aki Gundelfingerre élte utolsó éveiben kétségtelenül hatással volt. 1891-ben a Műcsarnok kiállítására küldött festményei közül a Nemzeti Múzeumban levő Árva várát 150 forintért az állam veszi meg. Gundelfinger ez első és egyetlen anyagi sikerének ugyancsak örül; öröme mégsem zavartalan, ami egyik Keletihez intézett leveléből is kiviláglik. Árva vára egyik régibb tanulmánya s amikor a kiállításra küldi, esze ágában sincs, hogy eladja; árát sem közli. Keleti biztatására, hogy a Múzeumban még nincs képviselve, mégis átengedi művét, de előbb lemásolja, mint sikerei egyetlen emlékét. Irataiban nyoma sincs ennek, ám művészünket ugyancsak gondolkodóba ejthette, hogy fejlődése épp azon korából való művét vásárolták meg, amelynek irányával a legjobb akarattal szakítani kezdett. S mintha megzavarta volna a váratlan siker, befejezett festmény nem kerül ki többé keze alól. Csak tanulmányokat fest, azok is túlnyomó részben felhőket ábrázolnak. Nagyra törő, de élete viszontagságaitól csaknem szakadatlanul lenyűgözött lelke élete utolsó éveiben szinte szüntelenül a felhők világában kóvályog. Felhőket fest szép és borús időben egyaránt, de kivált viharok idején, amikor a legfagyosabb szélvész sem riasztja el krompachi udvarháza tornácáról. A művész második házasságából született lányának birtokában még ma is félszáznál több felhő-tanulmány van. Egy ilyen felhő-tanulmány festése közben hűlt meg s szerzett halálos végű tüdőgyuladást. Gundelfinger Gyula meghalt 1894 május 3-án Krompachon, ahol egy domb tetején temették el. Sírja fölé egyetlen leánya most építtet emlékkápolnát. 

Festőnk hagyatékából Szinyei Merse Pál válogatta ki a Nemzeti Múzeum birtokába került képeket. Számos művét még életében ajándékozta el ismerőseinek. E munkái javarészt Sáros vármegyében magánosok kezén vannak. A Nemzeti Szalon minden bizonnyal kegyeletes dolgot művelne, ha e munkákat s a művész lányának birtokában levő képek javát valamelyik gyűjteményes kiállításával kapcsolatosan bemutatná.