Életrajza
Valamennyi írónk közül Petőfi életrajza a leginkább ismert. A márciusi ifjak vezéreként és március 15-e egyik hőseként, majd az 1848 49-es szabadságküzdelem mártírjaként a nemzeti legendárium egyik központi alakja lett; a múlt század ötvenes-hatvanas éveitől ő jelentette a magyarság számára a nagybetűs Költő fogalmát. Élete legalább annyira kultusz tárgya lett, mint a költészete.
Ifjúkora
1823. január 1-jén született Kiskőrösön. Apja, Petrovics István, mészárosmester, aki magyarul jól beszélt és írt. Anyja, Hrúz Mária szlovák anyanyelvű volt; mielőtt férjhez ment, cselédlány és mosónő. Alig két évvel később a család Kiskunfélegyházára költözött, s maga Petőfi később ezt a várost jelölte meg születésének helyeként.
Petrovics István javuló anyagi helyzetének arányában gyakran változtatta fia iskoláit, igyekezett minél színvonalasabb helyre járatni. Az 1838-as dunai árvíz és egyik rokonuk anyagi csődje, akiért Petrovics kezességet vállalt, anyagi romlásba döntötte a családot. A tizenöt éves ifjú kénytelen volt otthagyni a selmeci líceumot, s megismerkedett a nélkülözéssel és a nyomorral. Színházi „mindenes” Pesten, házitanító Ostffyasszonyfán, majd katonának csap fel Sopronban.
Leszerelése után nyugtalan vándorút következett, majd 1841 októberében fölvették a pápai kollégiumba rendes tanulónak. Tevékenyen részt vett az önképzőkör munkájában, itt ismerkedett meg Jókai Mórral (de barátságuk csak később, Kecskeméten mélyült el). Az 1842-es év hozta meg első jelentősebb irodalmi sikerét: május 22-én a kor legjelesebb szépirodalmi és tudományos folyóiratában, az Athenaeumban megjelent A borozó című költeménye még Petrovics Sándor néven. A november 3-án ugyanott publikált Hazámban az első olyan verse, melyet Petőfi néven írt alá.
De Petőfi inkább a színészetre érzett elhivatottságot, s 1842 novemberében vándorszínész-társulathoz szegődött. Így került Debrecenbe is, ahol a Sopronból megismert barát, Pákh Albert próbált segíteni a legnagyobb nyomorban szenvedő, beteg Petőfin. Egy füzetbe írta költeményeit, mintegy hetvenetnyolcvanat, és 1844 februárjában gyalog vágott neki a pesti útnak, hogy műveinek kiadót találjon.
A Pesti Divatlap szerkesztője
Vörösmarty Mihály vette pártfogásába, s az ő ajánlása nyomán vállalta a Nemzeti Kör a versek kiadását. Bajza és Vörösmarty közbenjárására Vahot Imre (aki sógorától, Erdélyi Jánostól ekkor vette át a Regélő Pesti Divatlap szerkesztését) a megújuló laphoz segédszerkesztőnek hívta Petőfit. Élete a nehéz évek után most nyugalmasabb szakaszba lépett. 1844 áprilisától júniusáig szüleinél tölti az időt, Dunavecsén, s olyan versek őrzik ennek emlékét, mint az Egy estém otthon és az István öcsémhez. A költő ekkor mondott végleg búcsút a színészetnek, s július 1-jén elfoglalta állását a lapnál. Költői pályájának talán legtermékenyebb időszaka következett.
Petőfi sikere A helység kalapácsa publikálásáig osztatlan volt. Nem kis szerepe volt ebben szerkesztőjének, Vahot Imrének, aki üzleti megfontolásból a lap népszerűségét tartotta leginkább szem előtt, s mintegy sztárként kezelte és irányította Petőfit.
A közönségízlés megváltozásának, a népköltészet gyűjtésének és megbecsülésének is köszönhető, hogy Petőfi népies helyzetdalainak és életképeinek (mint A szerelem, a szerelem, 1843, Megy a juhász szamáron, 1844) akkora sikere volt. Csak amikor eltért ezektől a normáktól (először épp A helység kalapácsában), akkor kapott élesen elutasító kritikákat. Korábbi támogatói közül is nem egy ellenfelévé vált. A kritikákra Petőfi A természet vadvirága című versével válaszolt, amely csak megerősíthette a bírálókat véleményükben a költő nyelvhasználatának „durva, parlagi” voltáról. De maga Petőfi is érzékelte, hogy a körülötte kialakult hírverés túlságosan leszűkíti alkotói lehetőségeit. Ezért is, a terhesnek érzett szerkesztői teendők miatt is 1845 márciusában kilépett a Pesti Divatlap szerkesztőségéből. Mint külső munkatárs továbbra is kötelezte magát arra, hogy verseit egyedül itt jelenteti meg.
Csalódások és válság
A nagyszerű kezdet után szükségszerű volt az időleges visszaesés: az 1845-ös év az útkeresés, a kísérletezés időszaka. Jóllehet egyik legtökéletesebb népdalát (Fa leszek, ha...) és legszebb románcos életképét (A négyökrös szekér) írta ekkor, műveinek többségében az inkább zsengéire jellemző szentimentális-biedermeier hang válik uralkodóvá. Ebben meghatározó szerepet játszott csaknem programszerűen megélt, eltökélt szerelemvágya is.
Írói kudarcok is érték ekkoriban. E korszakának legjellemzőbb és legszínvonalasabb költői teljesítménye az a hatvanhat, többnyire rövid, négy-nyolcsoros versből álló Felhők című ciklus, amely 1845 ősze és 1846 márciusa között keletkezett és önálló kötetként 1846 áprilisában jelent meg. A Felhők nemcsak költészetét újítja meg, hanem öngyógyítási módnak is elsőrangú: az 1848 májusában írt episztola, a Levél Várady Antalhoz már jelzi szerzője eltökélt szándékát, hogy leszámoljon kétségbeesésével. Úgy látja, tekintetét magasabb célra kell emelnie: a rabságukat levetni akaró népek ügyét kell szolgálnia.
Szabadság, szerelem
Petőfi példátlan sikerén felbátorodva kiadója arra vállalkozott, hogy akkor elképzelhetetlenül magasnak számító, háromezres példányszámban adja ki egyetlen kötetben összes költeményét. A kötet 1847. március 15-én jelent meg, és egy év sem telt el az újabb, két kötetre bővülő kiadásig. Versei elé mottónak, jelmondatnak a költő a következő szállóigévé vált sorokat írta: „Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem. / Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet.” 1846 tavaszától nemcsak költészete, de élete is e két kitüntetett érték vonzásában alakult.
A Felhők válságkorszaka után lázas cselekvésvágy fogta el. Amikor Vahot felvetette, hogy a szerkesztéstől visszavonul, Petőfi már saját lapot akart indítani. 1846 márciusában megszervezte a Tízek Társaságát, a hozzá hasonló gondolkozású fiatal írók érdekszövetségét. Tagja volt Petőfi mellett Jókai Mór, Tompa Mihály, Degré Alajos, Obernyik Károly, Pálffy Albert, Bérczy Károly, Pákh Albert, Lisznyai Kálmán és Kerényi Frigyes. Petőfi költészeti forradalma ebben az időszakban tágult politikai forradalmisággá; a népélet jellegzetes helyzetei, alakjai és tájai felmutatása után most már a nép politikai felemelésének dalnoka kívánt lenni (A nép, 1846, A XIX. század költői, 1847, A nép nevében, 1847).
A forradalmi távlat új jelentést adott a népiességnek, s Petőfi igen pontosan fogalmazta meg az új költői programot. Petőfi fegyvertársának tekintette Aranyt, barátságukból a magyar irodalom legszebb költői levelezése született. Petőfi eszméi pedig egyre nagyobb visszhangra találtak, s nemcsak szűkebb baráti körében; például a centralisták is felfigyeltek rá: Kemény Zsigmond az eredetiségét dicsérte, Eötvös József pedig az egyik legértőbb és legmaradandóbb bírálatot írta róla 1847 májusában a Pesti Hírlapba.
Az 1846-os év más szempontból is fordulatot hozott Petőfi életében. Erdélyi utazása során szeptember 8-án, a megyebálon megismerkedett Szendrey Júliával, Károlyi gróf erdődi jószágigazgatójának lányával. 1847 májusában Júlia apja akarata ellenére igent mondott, és megismerkedésük évfordulóján, szeptember 8-án megtartották az esküvőt. A mézesheteket a kalandos életű ellenzéki gróf, Teleki Sándor (Petőfi egyetlen arisztokrata barátja) koltói kastélyában töltötték. Nagy versek sora őrzi Koltó emlékét (Beszél a fákkal a bús őszi szél..., Szeptember végén, Elértem, amit ember érhet el...). Útba ejtve Szalontán Arany Jánosékat, novemberben Pestre érkezett az ifjú pár. A Dohány utcában laktak, három szobában; az egyik szobát Jókainak adták ki. Lelkes tervezgetéssel, szakadatlan munkával teltek Petőfi napjai, s a köznapok ritmusából csak a januári olasz, majd a februári párizsi forradalom híre lendítette ki.
Petőfi napja
1848. március 15-ike a pesti forradalom s egyszersmind Petőfi napja. A márciusi ifjak vezéreként az események egyik főszereplője. A 12 pont mellett a Nemzeti dal a népakarat legfontosabb kifejezője. A költő forradalom-jövendölése megvalósulni látszott, s ő a megálmodott szerepnek megfelelően egy népmozgalom élére került. Ismeretes, hogy március 15-én reggel, amikor a bécsi forradalom hírét vették, Petőfi kezdeményezésére határoztak úgy a Pillwaxban összesereglett ifjak: az eredetileg 19-re tervezett népgyűlést azonnal meg kell tartani.
Nemzeti Dal - David Roland
http://www.youtube.com/watch?v=VBAGWj8TqE0&feature=related
A nevezetes nap eseményeit (még hatásuk alatt, 15-én éjjel, illetve 16-án) prózában is, versben is megörökítette. A pillanat mámorában, nem kis túlzással bár, de jogos büszkeséggel vetette papírra: „Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit mint mink / Huszonnégy óra alatt.” S e sorok is, mint a nap valamennyi történése, utóbb elfoglalták helyüket a nemzet panteonjában és a nemzeti legendáriumban.
A szabadságharc idején
Petőfi életének utolsó másfél évét mintha csak egy végzetdráma szerzője írta volna: 1848. március 15-től, a győzelem és a dicsőség tetőpontjától 1849. július 31-ig, a végső segesvári katasztrófáig egyetlen hatalmas ívű zuhanásnak tűnik fel pályája.
Hamar rá kellett ébrednie, hogy az ő időszámítása más tempót követ, mint az országé. Öt nappal a pesti forradalom után már ezt jegyezte be naplójába: „Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd.” A márciusi ifjak számukhoz képest jelentékeny hatást fejtettek ki, de csak közvetve befolyásolták a politikát ténylegesen alakító liberális nemességet. Március 15-én egy pillanatra maguk mögött érezhették a közvéleményt, nézeteik radikalizmusa azonban hamarosan elszigetelte őket. Petőfi népszerűsége rohamosan csökkent, s júniusban mint képviselőjelölt csúfos vereséget szenvedett.
Az a kérlelhetetlen őszinteség, amelyre Petőfi törekedett, aligha növelte megválasztásának esélyeit. A kis-kunokhoz intézett nyilatkozata vádbeszéd inkább, mint választási felhívás: „Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz.”
Úgy látta, a kormány erélytelensége az elért vívmányok elvesztését fogja eredményezni, s a nemzethalál veszedelmétől csak egy újabb forradalom mentheti meg az országot. Éberen figyelte a nemzetgyűlés munkáját, és szigorú bírálatot gyakorolt az általa helytelenített lépések fölött. A szeptemberi események, Jellačič támadása és az, hogy a kormány az egyezkedés lehetőségeit kereste Béccsel, Petőfit látszottak igazolni. Szeptember 16-án megfogalmazta az Egyenlőségi Társulat mozgósító kiáltványát, majd kezdetét vette katonai szolgálata. Feljebbvalói nincsenek elragadtatva tőle: önfejű, makacs, a vezetéssel nyíltan elégedetlen. Júlia gyereket vár, december 15-én meg is születik fiúk, Zoltán. Petőfi kénytelen szabadságot kérni. Távolmaradását a harctértől ellenségei gyávasággal magyarázzák. Végül áthelyezteti magát Bem erdélyi hadseregéhez.
A forradalmár költő Bemben megtalálta a maga forradalmi hadvezérét. Az eszmények közösségén túl, bensőséges kapcsolat jött létre közöttük, csaknem apai-fiúi szeretet. Bem azonnal segédtisztjévé nevezi ki, később őrnaggyá lépteti elő; a feletteseivel való ütközések, fegyelmi vétségek kínos következményeitől is megvédi.
1849 tavaszán gondjai ismét megszaporodnak: előbb szüleit temeti el, majd családja nyomorúságos helyzetén próbál segíteni. Szabadságot kér, s a vele szemben elfogult katonai vezetőkkel összekülönbözve a rangjáról is lemond. Az orosz beavatkozás hírére csatlakozik ismét Bem hadseregéhez. A legmegfelelőbb pillanatban ahhoz, hogy július 31-én életét áldozza a Segesvár melletti fehéregyházi csatában.
HAZÁMBAN
FÜSTBEMENT TERV
Egész uton - hazafelé -
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.
Dunavecse, 1844. április
Arany kalásszal ékes rónaság,
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgve űz tündér játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!
Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
Árnyékain utószor pihenék,
Fejem fölött míg őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt;
Midőn az ősi háznak küszöbén
A búcsu tördelt hangját rebegém;
S a jó anyának áldó végszavát
A szellők már régen széthordozák.
Azóta hosszu évsor született,
És hosszu évsor veszte életet,
S a változó szerencse szekerén
A nagyvilágot összejártam én.
A nagyvilág az életiskola;
Verítékemből ott sok elfolya,
Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,
Az ember annyi sivatagra jut.
Ezt én tudom - mikép nem tudja más -
Kit ürömével a tapasztalás
Sötét pohárból annyiszor kinált,
Hogy ittam volna inkább a halált!
De most a bút, a hosszu kínokat,
Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
És minden szenvedés emlékzetét
Egy szent öröm könyűje mossa szét:
Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén
Az anyatejnek mézét ízlelém:
Vidám napod mosolyg ismét reám,
Hű gyermekedre, édes szép hazám!
Dunavecse, 1842. október
Halász Judit - Füstbe ment terv
http://www.youtube.com/watch?v=moDbP_VkJXU
EGY ESTÉM OTTHON
Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer -
Az isten áldja meg!
Soká nem voltam otthon,
Oly rég nem láta már,
Úgy megvénült azóta -
Hja, az idő lejár.
Beszéltünk erről, arról,
Amint nyelvünkre jött;
Még a szinészetről is
Sok más egyéb között.
Szemében "mesterségem"
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.
"No csak hitvány egy élet
Az a komédia!"
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.
"Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket."
Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.
Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.
De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő-fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.
Utóbb, midőn a bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugonni dűlt.
De ekkor száz kérdéssel
Állott elő anyám;
Felelnem kelle - hát az
Irást abban hagyám.
És vége-hossza nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek.
Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!
Dunavecse, 1844. április
Petőfi Sándor - Szeptember végén
http://www.youtube.com/watch?v=qWx9Bqab098&feature=related
A MAGYAR NEMZET
Járjatok be minden földet,
Melyet isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis ronyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha épen a véletlen
Föl találja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az inség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S ál dicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Oh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?
Pest, 1846. december
EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET...
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... -
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
"Világszabadság!"
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. -
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
Pest, 1846. december
