A FÖLD TEREMTÉSÉNEK MONDÁJA

Hol volt, hol nem volt. Régen votl. A Tetejetlen Fa legtetején volt egy pázsitos domb. A domb tetején állott Arany Atyácska palotája. Ragyogott a pázsit, a közeli aranyerdő. Aranyatyácska kint ült a palota hétpántos kapujában, napfényes asztalánál. Roppant jobbja támlásszéke karján nyugodott. Hét hajfonata: mint tengeri füzér aláfolyt; lépesméz-fényű arca nevetett, s nevettek nagy tavirózsa-szemei. Jókedvű volt, mint soha máskor. Jókor délután befejezte a napi sétáját. Lelt mézet száz tele kaptárral, a leshelyeken száz evet vergődött a hurokokban, s a varsák mind teli voltak kövér potykákal meg piros szárnyú keszegekkel.
Ekkor jókedvében hatalmsat kurjantott, valósággal zenget bele a palota.
- Hé, lurkók, hozzátok csak elő a vaskötelet meg az ezüstbölcsőt. Ma jókedvem van, s a tengernek lebocsátom.
Erre mi királyfiak, s királylányok mind köré sereglettünk. Szerettünk volna egy szálig alárepülni az ezüstbölcsőben, egy kicsit hintázni.
Arany Atyácska azonban nevetve szorította hátra a tülekedő gyereksereget.
- Várjatok csak lurkók, lássam előbb, ki érdemli meg az ezüstbölcsőt. Ide elém, gyereksereg ! Ó, te kis huncut Hold királylány, tüske megtépte szép hímzett kötényedet ! Te állj csak hátra ! No, busa Szélkirály, de nahgyon igyekszel ! Látom vérzik a bal füled. Rókát fogtál megint, pedig megtiltottam. Ugorj csak odébb ! Hát te kis Tűzkovács Király, kormos a kötőd. Megint a kovácsoknál kujtorogtál. Ereszd csak el a bölcsőt, ízibe. Napkirály kis táltosom, te voltál ma a legszorgalmasabb, megfoldoztál három lyukas varsát, s megtanultad a varázsmondókákat, s ez a mostoha kis Levegő Tündérke három gombolyag hálókötő fonalat font aranyrokkán. Adjátok ide a vaskötelet, a bölcsőt le is eresztem ízibe.
Beültem Levegő Tündérkével, s az ezüstbölcső leereszkedett. A kék vizű Óperenciás-tenger felett függött.
Ekkor Atyácska erős torku alszelet támasztott, hát a bölcsőt a szél jobbra taszította, aztán erős torkú felszél támadt, hát a bölcsőt balra ugrasztotta, így hintáztunk hét nap hét éjszaka. Ez volt aztán ahintajáték !
Megtetszett a hinta-palinta s a lenti világ. Hetedik este felkiáltottunk Atyácskának:
- Hadd maradjunk lenn ! Bocsáss alá egy tutajt a tengerre, hogy legyen hol megállnunk.
Atyácska menten lebocsátott egy tutajt. Alszelet támasztott, s a tutajt jobbra repítette, felszelettámasztott, s a tutajt balra terelgette.
Hét újabb nap és hét éjszaka telt el, hetedik nap reggel, ahogy Levegő Tümndérke felébredt így szólt hozzám:
- Azt álmodtam, hogy Atyácskánk egy kisfiút küld nekünk, hogy ne legyünk magunkban.
Hát a hetedik nap reggel Levegő Tündérke elém tartott egy hüvelykpici embert, el is neveztük Hüvelykpicinynek.
Lett aztán öröm, boldogság,kacagás, vigalom !
Eltelt újabb hét nap, hét éjszaka, hát Hüvelykpiciny futna, szaladna, partra iramodna, hogy aranypontyot, pirosszárnyú keszeget fogjon. De hiába fut-szalad, nincs varsálya, amivel a halat megfoghatná. Menne az erdőbe, hogy nyulat, rókát fogjon, de hát nincs sehol erdő, de még egy bokrocska sincs a közelben. Ekkor így szólt hozzám.
- Jó Napkirály, ha felszél fú, tutajunk jobbra szalad, ha alszél fú, balra kanyarodunk. Életünk végéig így futkosunk jobbra, balra ? Mit kéne tennünk, hogy ennek a bolond szaladgálásnak véget vessünk ?
Így válaszoltam:
Látod mi már lassan görbe botra jutunk, s még tanácsot adni sem tudunk. Hogy mit kéne tenni, kis emberfia, azt biz mi nem tudjuk megmondani, hanem eredj fel Arany Atyácskához, majd ő szép szóval kiokosít téged.
Hüvelykpiciny ekkor kapta magát, és nyomban felmászott a tutaj végibe hajló ezüsthágcsón, nagy bátran Atyácska asztala elé lépett, s háromszor illemtudóan meghajolt.
Arany Atyácska ekkor hajfonattal ékesített homlokát felé fordította, fehér gyöngysorral ékesített száját felnyitott és így szólt:
- Alsó Föld emberkéje, gyenge kezű kisfiam, talán csak nem étel, ital szűkiben vagytok lenn ? Mioért szaladtál fel ilyen lóhalálában ?
Hüvelykpiciny meghajolt, s így szólt:
Nem éhezünk mi odalenn, s nem szomjúhozunk. Tanácsért jöttem hozzád Atyácska. Lásd, rozoga egy tutaj ez a lenti, ha felszél fúj, jobbra repül, ha alszél fúj, balra lökődik. Szeretnénk valahogy megtámasztani, de nem tudjuk a módját.
Arany Atyácska lehjatotta szép fejét, s míg melette főtt a hal a bográcsban, elgondolkodott.Aztán így szólt:
- Kicsi fiam, egy búvárkacsa bőrét adom oda neked, azt ha magadra húzod, s a kék tenger vizébe alámerülsz, pázsitos szép földemet a tenger fenekéről felbuktathatod.
Hüvelykpiciny a kacsabőrrel nyomban leereszkedett a tutajra. Ott lenn belebújt, s alábukott az elérhetetlen fenekű tenger vizébe. Úszott hét nap, hét éjjel, de földre csak nem akadt. De már nem bírta tovább a víz alatt, s lélegzetet vennio feljött. Másodszorra már tovább bírta lenn, de még akkor sem akadt föld nyomára.
Végre amikor harmadszor is lejutott , s legtovább volt a víz alatt, íme, megtalálta a keresett földet. Jó csomót felmarkolt s felgörgette. A víz színén a földdarabka dagadni kezdett, s íme nagy földlett belőle. Hüvelykpiciny másodszor is felgörgetett egy marékravalót. Addig kerekítette, addig formálta, amíg zúgóe erdő nem lett belőle. Harmadjára is fegördített egy marékkal, abból meg rét támadt egy kerek tó két partján.
Hüvelykpiciny ekkor gyönyörködve tekintett a szép földdarabra, melyet a tenger fenekéről bukkantott föl. Szép pázsitos föld volt, nagy rengeteg erdő vetett rá szép árnyékot. Egyetlenegy hibája volt csak. Úgy forgott pörgött, akár az ördögmotolla. Nem állt az meg egy helyben még egy pillanatra se.
Hüvelykpiciny nyomban szaladt az ezüsthágcsóhoz, és meg sem állt Atyácska palotájáig. Ahogy odaért, menten elfújta panaszát:
- Arany Atyácska, én a földedet felhoztam a tenger mélyéből, de nem ér egy fabatkát se, csak kering, csak forog. Meg kéne valahogy állítani a bolond forgását.
Atyácska lehajtotta fejét, s kisvártatva így szólt:
- Nesze, kicsi fiam, ott van az a négy cethal, fogd, neked adom ezüstgombos övemet is - azzal már csatolta is le a derekáról. - Eredj vissza az Alsó Földre, állítsd a forgó földet a cethalak hátára, s kerítsd körül az övemmel. Meglátotd majd, hogy attól fogva veszteg áll.
A kis emberke szélsebesen lemászott az ezüsthágcsón, a négy cethalat a föld alá állította , hát az legott abbahagyta a pörgést, forgolódást. Az ezüstövvel körülkerítette, hát nyomban égig érő magas hegy támadt körös-körül, ameddig csak az öv elért.
Hüvelykpiciny megcsodálta a szép magas hegyet. De hamarosan megint elszomorodott, újra szaladt az ezüsthágcsóhoz, s meg sem állt Atyácska asztaláig.
Leborult előtte, háromszor meghajolt, s így szólt:
- Atyácskám, veszteg állmár a föld, szép hegy is támadott, de mégsem ér az egész egy fabatkát se ! Mit ér a szép föld, ha nem laknak rajta ?
Arany Atyácska így válaszolt:
- Hamarosan éles, csípős szelet támasztok, s ha a földre csillagos , vastag szemű hó hull, gyúrj abból emberi alakot. De előbb sárral összekeverd , s lábat kezet is formálj neki, ahogy illik. Így alkosd meg népemet. Aztán gyúrj lábas állatokat, formálj szárnyas madarakat, dagassz körmös jószágokat. Így alkosd meg állataimat, madaraimat. Mire Hüvelykpiciny lejutott, vastag hótakaró fedte a földet, s ahogy Atyácska meghagyta, rendre megcselekdett mindent. Hát csodák csodája, a hóbábuk megelevendetek. Belőlük támadt Arany Atyácska népe. A kétlábú emberek járni kezdtek a földön. A négylábúak az erdőbe iramodtak, a szárnyasok felerepültek, s a körmös állatok egy szálig a bokrok alá bújtak.
Hüvelykpiciny gyönyörködve pillantott Arany Atyácska világára, de hamarosan elszomorodott. Legott szaladt az ezüsthágcsóhoz, s meg sem állt Atyácska napfényes asztaláig.
- Arany Atyácska benépesült lenn a föld, tán sokan is vagyunk, mégsem ér az egész egy fabatkát. Mit együnk, ha éhesek vagyunk, mit húzzunk magunkra ha fázni fogunk ? A négylábúakra s a madarakra mivel vadásszunk ?
Atyácska hétfonatú szép kerek fejét lehajtotta, s míg főtt hal a bográcsban, gondolkodott, s majd szemeit felvetve így szólt:
- Nesze, kicsi fiam, fogd e néhány halat, a tavi halat a tóba ereszd, a patakibéloit a patakba.
S mindjárt vadászni is megtanítalak ! Eridj majd be az erdőbe, vágj le jó kemény, hajlós ágat. Hasítsd ketté, aztán illeszt egybe a két darabot. Fogj ki a patakból jókora kecsegét, főzd meg bográcsban, s véle ragaszd össze az ágat, így formálj íjat magadnak. Vadra vadászhatsz vele. Formálj vashegyű nyílvesszőt, s szárnyasra lőhetsz vele. Ha hajlós vesszőből kosarat fonsz, s bele helyezed a patakba, a vizi hal magától bele megy abba. Az erdei vadnak nyúzd le a bőrét, s abból bundát csinálhatsz, bekecset formálhatsz. Akkor nem fogtok fázni többet.
A kisfiú mindent úgy cselekedett, ahogy Atyácska meghagyta. Eltelt hét nap, hét éjszaka, elkészítette az íjat szaladt az erdőre, lőtt egy kövér nyulat, a patakból kihalászott egy lapos keszeget, s az emberek, a puszta fiai olyan nagy lakomát csaptak, hogy hét nap hét éjszaka folyta dáridó. Ettek, ittak, jól mulattak. Még ma is élnek ha meg nem haltak.

Napkirály befejezte a mesét. Közben egészen beesteledett. De azért ők jól láttak, mert Napkirály tarsolyán az aranyos korong úgy fénylett, olyan fényesség támadt, hogy nappal sem ragyogóbb.
- Hát ez a nyolcadik krédésre a válasz, bátyám - mondta - , ez a föld teremtésének története, ezt bizony elfelejtetted ! - s azzal felkapott a nyeregbe.
- Szégyelle, hogy elfelejtettem ! - hajtotta le fejét Szélkirály. - Hogy is van ?
"Vaskötélen húzzák, fölül eresztik, kötél végén ezüstkalitka, de nem madár ül benne, vizet nem ér, földet nem ér, s mégis vizet ér, mégis földet ér. "
Legyőztél öcsém. Legyen hát a tiéd Délibáb.
Csaka azt kérem mennyegzőtökre hívj meg engem is.
- Meghívlak, már hogyne hívnálak ! - válaszolta Napkirály, s azzal Arany Atyácskától tanult módon gyengén összekoccintották orrukat, szippantottak egymás lélegzetéből.
Szélkirály is nyeregbe szállt, s vidáman, mintha mi sem történt volna, repült a tenger felett, s dalolta énekét:

Szélkirály énekefölé
Én mondom énekem - aki a föld gazdája vagyok,
A nagy pusztákban legelésznek gyönyörű méneseim,
A nagy erdő vadja az enyém, a csudafejű szarvas,
Hét nagy folyóban aranypikkelyes kárászaim úszkálnak,
Hat nagy folyóban ezüstpikkelyes kecsegéim úszkálnak,
Én öntözöm a mezőt s a szomjúhozó fákat,
Felhőket hajtok az én népem legelői fölé,
De ha megharagszom, pusztító vihart fújok, sárga fergeteget,
hogy a föld arca belesápad,
Én bocsátom alá a fergeteget, aki a föld gazdája vagyok.

Napkirály táltosa is felkapott a levegőbe, átrpült az Óperenciás-tengereken, s ahogy felrúgatott a Tetejetlen Fára, szem nem látta gyönyörűséges tartományokon vágtatott keresztül. Átvágott a Kaszás zsombékján, a Hármashalmon, Vadlegelőn, Szarvaslegelőn, a Lappantón, elhúzott a bokorcsillag, a Fiastyúk, Egymalom, Csürhekaparó s az Óriás Kútja melett. Ekkor elérkezett aRézerdőhöz, bekukkantott a Fészerbe, melyben a Csillagszekér álott, s a Fejérközön vágtatott tovább.
A Rézerdőben dolgoztak Tűzkovács Király favágói, döntögették a derékvastagságú fákat, szekérre rakták, s vitték mind haza. Amint megpillantották Napkiráyt, boldogan ráköszöntek.
Majd az ezüsterdő melett repült el a paripa. Ebben az erdőben ezüstmadarak szebbnél szebb nótákat daloltak, ennek a végiben volt a Hősök Mulató Mezeje, s ennek a végiben állt Szélkirály gyönyörű palotája.
Ezüsterdőből az Aranyerdőbe kerültek. Mögötte legelt Szélkirály ménese.
Csengett az erdő az aranymadarak énekétől. A vágtató Napkirály előtt az óriási fák sorban meghajtották büszke koronájukat.
Ennek az erdőnek a közepénállt a Napkirály szérüskertje, s annak közepében egy selyemfűréten királyi palotája. A palota támasztotta a hátát, délre nyitotta a kapuját.
Udvarán sürgött forgott a sok udvari nép, szép csillagok lótottak, futottak.
Napkirály egy eperfához kötötte paripáját, és hármat tapsolt.
Egyszeribe köré sereglettek az udvarmesterek, madarászok, pohárnokok, szakácsok, kukták, udvari fullajtárok. mikor mind együtt voltak így szólt hozzájuk Napkirály:
- No, úgy vigyázzatok, hogy hét nap múlva tartjuk a lakodalmat. Ha nem tesztek mindent rendbe, hátulkötöm a sarkatokat !