Egyszer



…Homokba dughatnám fejem,
Mint annyi költő e-hazában.
De mégis úgy kell döntenem,
Elmondom Nektek nyíltan, bátran;

Egyszer rend lesz, mert így akarjuk.
Addig álmunk csak szendereg.
Most a multiknak van hatalmuk
S a nép, mint alvó nagybeteg;
Ámítva pénztől, mintha látna
Elfelejti a vágyait.
És ha egy sárga hátba vágja;
Görnyedten tovább dolgozik…

…Elmondom Nektek nyíltan, bátran,
Csöpögő, véres asztalon,
Kiterítve a múlt sarkában;
Átkozlak téged Trianon!

Egyszer rend lesz, mert minden ember
Ki tiszta szívvel született
Ráébred majd, hogy ez a rendszer
Rakta rá a bilincseket.
Türelmét elveszíti akkor,
Mint áradat esők után;
Tombolva zúdul és elsodor
Mindent mi majd útjában áll…

…Átkozlak téged Trianon!
Mert őseink nem ezt akarták
Lelkükben nincs most nyugalom
Látva a hont, hogy csonka ország…

Egyszer rend lesz, mert így akarjuk
Mind, ki Magyarnak született
Mert e-hazát nem azért kaptuk
Hogy ocsmány féreg rágja meg…
De eljön majd, én így remélek,
Eljön egy jobbik, szebb jövő…
És unokáink büszkék lehetnek
Úgy borul ránk a szemfedő…




Hazám


Búzakalászok arany sora omlik a lábam alatt szét.
Szép ez a föld itt. Otthoni fények szállnak a szélben...
Féltem e földet a csúf hazugoktól s fáj a való most.

Szép Magyarország kincsedet óvjad a kinti világtól..
Mert amit életük árán védtek az ősök is egykor
Áldva a múltat; nem szabad azt soha elpazarolni…





Hajnali monológ


1

Ha nem volna néha méla,
zord magányom, csendben lopódzó
ájult fájdalmam a préda;
tán nem is gondolnék búszóró
agyammal, jövőmet álmodó
kárhozott szavakkal, béna
renddel,amelyben halványuló
láng, a lágyszívű poéta.

2

Rájuk gondolok olyankor;
felmerülve az őshomályból
ülnek bennem, az aranykor
krónikásai; múlt árnyától
megszabadítva, lelkem vágytól
éhes bugyrait, a nyomor
láncait lerázva, zakatol
szívemben; a bús jelenkor.

3

És közben csak gyűlnek egyre
a számlák, vészjóslón lapulva,
zárt fiók aljába rejtve
a gondot;fizetni kell újra
meg újra, míg életed húrja
el nem szakad és feledve
a jelent; úgy maradsz, kibújva
börtönödből, eltemetve.

4

Pedig én láttam az időt;
ahogy egyre szőtte sorsomat,
némán bennem lapult s kinőtt
görbülve, a hasadt öntudat.
S hiába kerestem kiutat;
mint a sánta, ha jó cipőt
húzott béna lábra és rohant
előre, s végül, csak kidőlt.

5

Sorban álltam a főpostán
és hallgattam, hogy mit beszélnek;
bús szavak hulltak rám csonkán,
s a sor görbén, lustán tekergett.
Mint ha lassított filmjelenet
játszódna éppen, mélypontján
a kínnak, arcomra döbbenet
ült és csak álltam ostobán.

6

- Viszi a bank a házamat-
mondja ez, - ha most nem fizetek.
- Ki kapcsolják az áramot-
mondja amaz,- mert még itt a csekk.
Csak hallgatom, és nem lehetek
se bölcs se józan akarat;
fizetek én is és kimenet
kikerülöm a "falakat".

7

Multinacionálisan
pörög most ez a gonosz világ;
s amíg éheznek annyian,
egy bank sem vállal garanciát.
A tőke röhögve menti át
saját zsebébe úrian
a pénz, lezárva minden vitát;
csak vigyorog, s tovább rohan.

8

Fejsze gyötri most az erdőt;
zsigerek lánca, fagyott sikoly,
s ki azt hiszi, hogy már felnőtt
halomra dőlhet az bármikor.
A gonosz már új tüzet csihol;
nem tart sohasem pihenőt,
s felégetve a fákat, gyilkol;
öli a meg nem pihenőt.

9

Éreztem én és láttam is,
szürke, borús hétköznapokon,
hogy hullnak sötéten, hamis
eső cseppek álnok konokon
az égből, kopogva arcomon
és hogyan tép, szúr a tövis
s ha nem vigyázok, nincs oltalom;
magába szív a kanális.

10

Minden nap munkába járok
s örülhetek; van munkahelyem
s közben a csodára várok
és mindig az motoszkál bennem
hogyan kellene cselekednem
hogy jó legyek gonoszságok
között is, de hajt a félelem;
nincs messze a vizesárok.

11

Rácsodálkoztam az égre
hajnali fény ömlött e tájra
néztem a bíborra, kékre
mintha minden szín engem várna
és az jutott eszembe; hátha
nincs szükség becstelenségre
s ha lelkem megnyugvást találna
átfesthetném én fehérre.

12

Bátor költői a múltnak,
kik lemerték írni hibáit
koruknak, most lángra gyúlnak
szavaitok bennem, világít
álmotok szívemben,irányít,
utat mutat s lehullanak
a láncok, szólhat más akármit;
ledőlnek a gonosz falak…





Panasz Radnótihoz


Éber a hajnal, nem jön az álom. Bár a sötét, mint
Szürke lepel hull ablakomon túl, lámpa vasára...
Elfeledett nevedet, felidézem ez éjjeli órán;
Árva poéta kinek szeme fentről lát le reám most.
Nézz legalább még egyszer e-honra a pulpitusodról!
Most is a gyengét és elesettet húzza az ág itt.

Tán te is egykoron, így meditáltál benn a barakkban;
Hol hadifoglyok aludtak s vad lihegésük alatt csak
Úgy tapogatva kezeddel, az irkát, írtad a verset…

Holdunk, mint egy vándor, néz be az ablakon át rám,
És azt érzem, rab vagyok én is, mert öl a kétség
Elhagy az álom, nem tudom én azt; él-e jövő majd...

Most elmondom hát neked égi poéta, hogy értsd meg;
Szívem mért dobog úgy, és ébren mért öl a kétség...
Mért ülök én álomtalan itthon, benn a sötétben.
Nézd meg e tájat, ahol te is egykor felnevelődtél.
Elszomorodsz majd, úgy ahogy engem is elszomorít ez...
Becstelen, álnok képmutatók, úgy döntenek itt, a
Nép az, akin most durván, pőrén csattan a szíj és
Nem tehetünk már ellene semmit. Várjuk a véget...

Kérlek, irányítsd gondolatom, hogyan éjek-e kínban.
Újra szeretném élni a gyermeki boldog időket…
Mit tegyek érte? Az ősök bűne a mostani korszak?
Szólj a fülembe, hogy értsem! Honnan várjam a jót most?
Félve remélhetem én még, bús vigaszát e hazának?

***

Lassan hajnalodik már... Hold sem süt be szobámba...
Már csak a csillagok égnek, fénylenek egyre az égen...
És amikor majd, ébred a napfény ők is ahogy kell;
Foszlanak… Úgy, ahogyan bús és keserű szavaim most...



Ér-parti gondolatok


Nyárfalevélre, ha rajzol a napfény, árnyai kéken
ringnak a víz tetején és visznek a múltba merengve...

Újra folyónk meredélyén ültem a parti füzek közt;
s néztem a csendben, a felszabadító ősi habokban;
hogy feleselnek vad rohanással a fények a vízben...
És a folyó, mint szende leányka ha lépdel a fűben,
úgy libegett tova álmom előtt beterítve a mát; és
gondolatok sebes árján múltba ragadta a létem...

Láttam a percet az ősi homályban felmelegedni;
villan a víz és rátelepülve a múltra az emlék;
gyermeki képzeletemben a nyár, most újra feléledt...

***
Futva, nevetve, mezítláb, porban az útra szaladtam;
s néztem a nap sugarában anyámat, hogy jön az úton...
Már mosolyogva felém int és szeme szívemig ér el;
ugrok ölébe, a fáradt asszonyi ölbe vidáman
s már repülök magasan, tele boldog örömmel a lelkem...

Két keze közt a cipó már; hajnali fénye világít.
Én lesem ülve a lócán és tele már a kemence...
Illata száll a kenyérnek számban az íze eloszlik;
belseje felfedi álmom s héja a nap ragyogása...

Mindig a tiszta világra tanított s felnevelődtem
általa büszke magyarrá. S áldom a sorsomat érte…

Túl hamar elment. És a remény, hogy láthatom én még,
az köt a mához, e földi valóhoz, mert akarom, hogy
tudja meg ő a szememből, életemet köszönöm majd;
hogyha a csillagok útján egybe fonódik a lelkünk…

***
Csobban a víz és tágul a fénykoronája a lombnak...
Nézem a fák levelét és látom anyám szemeit már...
Megmelegít a reményem; tiszta az út amin éltem...